Tolna Megyei Népújság, 1965. november (15. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-26 / 279. szám

4 ÍÖEWS WEGYEI VÉPÜJSÁG 1965. november 26 Elet helyett — életjel FÉLFOGADÁS: 5—7-IG. Maga a kiírás, a tintával írott betűk és számok mondandója nem szokat­lan. Orvosi rendelőkben, ügyvédi irodákon, hivatalokban — és még hosszúra lehetne nyújtani a fel­sorolást — sokszor találkozni hasonlókkal. De művelődési ház ajtaján...?! No, ez bizony ritkaság. Ritkaság, de Bonyhádon előfor­dul. A központtól néhány lépés, alig néhány percnyi séta a járási mű­velődési házig. Tudják ezt a bony­hádiak, s mégsem nyitogatják sű­rűn az ajtók kilincsét. Ebben a művelődési házban alig van élet. Az iroda is csendes. Egy rossz televízió, régi típusú rádió, kétes tisztaság, üres íróasztalok a belső szobában a könyvszekrényben né­hány szál könyv... — A könyvek többsége a sa­játom — mondja Potyondy Lász­ló, akinek a neve mellé tisztázat­lan, hogy milyen titulust lehet fűzni. Májusban került a műve­lődési házhoz, mint művészeti ve­zető. Akkor még minden író­asztal foglalt volt, — hárman igazgatták, irányították a kultúra bonyhádi palotájának életét. Most, egy személyben intéz mindent. Mindent, már amire ideje telik, goztak a szakkörök. Egyesek sze­rint az sem túlzás, hogy a megye egyik legjobban működő művelő­dési háza volt a bonyhádi. Most? Nincs élet, — amilyen meg van, az is döcögős. Néhány szakkör, — báb, képzőművész, meg egy énekkar — amely működik. Né­met nyelvtanfolyam is indult. És a zeneiskola tart órákat a műve­lődési ház termeiben. HIDEG VAN. — Részben ez az oka annak, hogy mostanában örülök ha havonta egy előadását meg tudja tartani a Déryné Szín­ház. Az sem megy telt ház előtt. Nem jönnek szívesen az emberek valahogy — mondja Potyondy László. — Dehát régen, régen jöttek. Most mégis miért nem? — Télen nem lehet jól befűteni a termet. Hideg van. Meg arról is panaszkodnak, hogy porosak a székek. így aztán el-elmaradozik az állandó közönség. — Porosak a székek? Takarítás? — Egy családos asszony taka­rít, sok gyereke van, itt Iáknak bent. Megcsinálja, ahogy tudja. Dehát... Szóval nincs például még egy porszívó sem. így nehéz ta­rendezés, rosszabbul sikerült ösz- szejövetelek — s megáll a lükte­tő élet. Nem néz be sűrűn a ko­rábban állandó látogató, sőt, egy­re ritkábban látogat arra, s vé­gül elmaradozik. — Most már egészen jól bein­dult a vasárnap délutáni ifjúsági klub. Négy fiú jelentkezett, hogy társadalmi munkában szívesen játszanának tánczenét vasárna­ponként. Egy ideig nem ment a dolog, mert nem volt erősítő, hangszóró. Most már ezek a dol­gok rendeződtek. Ide, az ajtó elé egy fára tűztem ki a cédulát, hogy klubdélutánt tartunk. Jöttek a kíváncsiskodók. A legutóbbi al­kalommal már úgy 250-en vol­tunk. Egyelőre csak táncolnak a fiatalok. Kötött programot, foglal­kozást is tervezek, de majd csak elkészülnek a tagsági igazolvá­nyok, akkor lehet ilyesmiről szó. MEGÁLLT AZ ÉLET a bony­hádi művelődési házban. Mert ezt a mozgolódást alig lehet a régi „hős”-kor után életnek te­kinteni. Legfeljebb csak él etjei­nek. És a feladatokkal egyedül birkózó, kevés népművelési ta­pasztalatokkal rendelkező Potyon­dy Lászlót nem lehet ezért fele­lőssé tenni. Méry Éva Megjegyzés Emberség dolga Jóleső érzés volt hallani Lovák András, a mórágyi ta­nácselnök szájából azt, hogy a falu lakóinak a pártszerve­zet és a tanács együtt és külön-külön is köszönetét mondott. Köszönetét mondott azért, hogy az árvíz idején a bajjal súj­tott községekből hozzájuk telepített lakosságot olyan vendég- szeretettel fogadták. Ezt jelentették ki tanácsülésen, párttaggyűlésen, ezt mondották el a pártszervezet és a tanács tagjai családláto­gatások alkalmával is. Személy szerint is megköszönték, hogy amikor baj volt és különösen szükség volt az ember­ségre, a testvéri szeretetre, segíteni akarásra Mórágy község dolgos népe egy emberként állt melléjük. A tanács intézkedett, a termelőszövetkezet anyagiakkal is segített, s a lakosság minden tagja egyenként is igyeke­zett a kényszerű nehézségekben könnyíteni a kitelepítettek- nek. Az alsónyéki és a többi dolgozók, akik a mórágyiak vendégszeretetét élvezték, ott a helyszínen is köszönetét mondtak. Talán egész életre szóló barátság is született se­gítő és segített között, nem is egy. Mert felemelő, hősi harc volt a küzdelem a gátakon, de nem kis dolog az sem, hogy az otthonukat elhagyott emberek százai — ha szerencsére rövid időre is —, második otthont találtak a mórágyiak jó­voltából. Ebbe a jóleső érzésbe azonban disszonáns hangként ha­tott a következő: a mórágyi tanácsnak eszébe jutott, hogy a saját községének lakóit megdicsérje és megköszönje nekik áldozatvállalásukat Az érdekelt tanácsok azonban elfeled­keztek róla: pedig megérdemelnék a mórágyiak a köszönetét. E köszönő levélke tette volna teljessé a jóleső, felemelő érzést. Mert ez nem papír, hanem emberség dolga. Idő lett volna, hiszen a történtek óta nem egy-két nap telt el. (Sz. E.) Mindenki a fedélzeten Ez ünnepek előtti hajrára készülnek a postások meg amit ilyen irányú tapaszta­latai hiányában el tud végezni. A „hős”-korban sok ember for­dult meg nap, mint nap az épü­letben. Telt ház előtt játszott ha­vonta kétszer is a Déryné Szín­ház, jól forgalmazott a büfé, — talán túl jól is! — szépen dol­karítani. Porosak a székek, — de nem­csak azok. Valahogy nagy-nagy por telepedett a bonyhádi mű­velődési ház egész életére. Né­hány személyi változás, hívek és sértődött emberek, egy-egy rossz vélemény, bizalmatlanság, gyenge Ilyenkor karácsony, újév köze­ledtével a levél- és csomagforga­lom többszörösére növekszik, de a küldemények irányítóinak, kéz­besítőinek száma — csekély kü­lönbséggel — marad a régi. Pos­tásaink mégis lebonyolítják a hatalmas forgalmat. A Postavezérigazgatóság az idén is gondol az „év végi nagy haj­rára”. A jó munka alapjának a megfelelő munkaszervezést, az igazgatóságok közötti koordinált- ságot tekinti, hogy a szállítás, a belső anyagfeldolgozás és kézbe­sítés lehetőleg zökkenők nélkül történjék. Gondoskodnak a folya­matos levélfeldolgozásról, ezért ha szükséges, naponta többször is 4végeznek levélgyűjtést. Megerősí- 3 tik a gépkocsiparkot, és beveze- 3 tik a lépcsőzetes kézbesítést, hogy 3 a munka folyamatos legyen. 3 „Mindenki a fedélzeten” jelszó­éval bonyolítják le nehéz feladatu- 3 kát országszerte a postai dolgo- 3zók. A postahivatalok irodáiban 3 csak egy telefonkezelő marad a 3nehéz napokon: december 15—24 yvvTfTmmmTvyvTVTVTnvfyyfyfft között, de különösen az utolsó három napon. Munkába állítják a fővárosban a Postaforgalmi Technikum, a Puskás Tivadar Távközlési Technikum, és a Fel­sőfokú Postaforgalmi Tanfolyam, vidéken pedig a segédtiszti tan­folyamok hallgatóit, akik gyakor­lati munkával töltik a karácso­nyi szünidő egy részét. A hallga­tók jó gyakorlatot szereznek majd a kézbesítésben, az irányításban, — mindenki szakképzettsége sze­rint. A postai dolgozók helytállnak az ünnepek előtti „finisben”, ko­moly szellemi munkával az irá­nyítók és erős fizikai munkával a kézbesítők. Az irányítók fejé­ben hét-nyolcezer adat van, is­merniük kell mintegy háromezer postahelyet, és ezek földrajzi fek­vése mellett még négy-ötezer külterületi lakott helyet. Sok ide­jüket rabolja el azonban a hely­telen címzés, mint például az olyan, amikor Körtvélyesre írják a levelet, de a megyét már nem tüntetik fel. E helységből ponto­san 11 van az országban, sőt ilyen tanya és puszta is létezik. A he­lyes címzéssel sokat segíthet a feladó. A postások tehermentesítését a lakosság is segítheti ilyenkor ka­rácsony felé, különösen ha nem az utolsó pillanatban jut eszébe az üdvözlőlap írójának, hogy kiknek is kell írnia. Ugyanez vo­natkozik a csomagokra is: ha nem romlandó a küldemény — gyermekjáték, vagy más ajándék- tárgy — miért ne küldhetnénk el a címzetthez például már két hét­tel karácsony előtt? Az öröm ak­kor sem kisebb. A gondos cso­magolással is segítheti a lakos­ság a postások munkáját. Sok gondot okoz a postásoknak az ilyenkor szép számban utazó de- mizson is, különösen ha tele töl­tik és spanyolviasszal tapasztják le. Ha nem hagynak benne üres helyet, az újbor, vagy must szét­vághatja a demizsont, és vége az örömszerzésnek. V. A. A Dunaföldvári Termelőszövetkezetek Közös Vállalkozásának gépműhelye a KPM engedélye alap­ján vállalja „Csepel” és „Garant” típusú gépkocsik mindennemű műszaki szemléjét a szükséges fődarabok javításával együtt. Megrendelések tel­jesítése az igénylések sorrendjében történik. Megkeresés te­lefonon: Dunaföldvár 58, vagy 87 számon. Termelőszövetke­zeteknek 50 százalékos kedvezményt nem tudunk biztosítani. (144) ?TTTV*»TW*’mVV¥TTTyTTTTTTYT'rTTTTTTVTTTTTTTTVTTTTTTTTTTTfTTTTTVT Rab Ferenc: lúdáépén<z — 7 — — Ha nem tévedek, önnek nincs más célja velem, igaz? Tessék. Ellenszolgáltatást nem ké­rek. Elsápadt, szája szélét rágta, keble indulatosan emelkedett. Döbbenten nézett rám, aztán karja lehanyatlott. — Szívesen az arcába vágnám... — szólalt meg halkan. A pénzt beletette felöltőm zsebébe. Közelebb lépett. Egészen közel, úgy, hogy feszülő keblével hozzámért. Fürkészve siklott végig pillantása az arcomon, pecsétes nyakkendőmön, hihetetlenül piszkos és gyűrött ingemen, feslett kabátomon. Aztán szó nélkül kibontotta nyakkendőmet, le­fejtette rólam a kabátot, amikor ismét lenyo­mott a francia ágyra, lehúzta csuromvizes cipő­met. .. — Várj!... Hangjában már nyoma sem volt az előbbi in­dulatnak, amelyet én váltottam ki belőle, a pénz­zel. Megaláztam, megsértettem s most nagyon sajnáltam már. A fürdőszobában megeresztette a vízcsapokat, majd visszajött: — Vedd fel... Frottirköpenyt dobott az ágyra. A köpenynek parfőmillata volt... * Grétivel pontosan déli tizenkettőkor kellett ta­lálkoznom a Simplon kávéházi részében. Fél­órám van még, összeszedhetem gondolataimat. Amikor ma reggel felébredtem, Gréti már fel­öltözve várt a kis teakonyhában. Ruháimat rend­be hozta, krémszínű selyempuplin inget készített a — 8 — székre, új, sötétzöld nyakkendővel. Kérdeztem tőle, hova dobta a régit, egykedvűen felelte: „Rossz volt, szennyes volt. Az a múlté. A múl­tat pedig jobb. ha az ember elfelejti...” — s a vajas kenyerembe eperdzsemmet tett. Ezzel a megjegyzésével célzott valamire, de akkor még nem tudtam, hogy mire. Reggelizés közben egyet­len szót sem váltottunk, pedig sok mindent sze­rettem volna megtudni tőle. A lakást, a szép és ízléses berendezést, egyáltalán ennek a lánynak hovatartozását, hogyan él, dolgozik-e valahol, különben pedig ez az egész ismerkedés és annak folytatása furcsa, érthetetlen ködbe borult előt­tem. Most sem vagyok okosabb. Mielőtt elbúcsúz­tam tőle, zsebembe gyűrt vagy kétszáz schillm- get, s kituszkolt a lépcsőházba. „Selyemfiút csi­nálsz belőlem?” — kérdeztem bosszúsan, s Gréti az ajtónyíláson csak annyit válaszolt: „Ügy gon­dolod? Rosszul hiszed! Egyébként... A Simplon- ban tizenkettőkor várj rám...” — s becsapta az ajtót. Tíz perc múlva itt lesz. Mi lenne, ha most elmennék? Ugyan mi értelme? Annak, ha el­mennék? Gréti az első ismerősöm Bécsben, ér­dekes és — ahogy arcát, termetét mindjobban magam elé idézem — határozottan szép lány, s ha ez az éjszaka el is múlt anélkül, hogy va­lami történt volna köztünk, még igazán szövőd­het közöttünk bensőségesebb viszony ezután. Mégis van valami támaszom, van valaki aki — az új ingből, nyakkendőből következtetve — tö­rődik velem. — 9 — — Konyakot kérek... A pincér letette elém a konyakot s hozta a mai lapokat is. Főcímben foglalkoznak Mind- szenty állítólagos kiadásával. A Vatikán is vala- mi jegyzéket ad vagy adott át az oroszoknak. Nincs türelmem végigolvasni a hasábokat... Hülyeségek a Magyarországról szóló cikkek is. Itt születnek meg a szerkesztőségi íróasztalok mellett, a közlemények nagy része teljesen tá­jékozatlanságot árul el. Én tudom, hogy mi volt otthon, miért piszkáltak engem is, az apámat „horthysta ezredesnek” bélyegezték, sem állás sem semmi, ügyvédi hivatalomtól megfosztot­tak... arany... dollár... valamiből élni kellett... No, igen, s ígérgetések, hogy majd így, hogy majd meg úgy lesz, nem sokáig vadulnak ezek itthon, mert Dunántúlt — Pesttől együtt — sem­legesítik s akkor lesz egy pont, ahol megvethet­jük a lábunkat mi is. így ment évek óta s ezért a türelemnek is van határa. Egyszer meg kellett értenem végre, hogy egyetlen út van csak, saját jövőmet illetően: ez a Nyugat... Itt vagyok. Tudom, hogy a kezdet nehéz, be­lecsöppentem egy teljes új világba, új életformá­ba, hiszen minden új, — az eddig ismeretlen — emberek, utcák, terek, városok, s idegen a nyelv... De lám, a szsrencse mégsem hagyott el. S ez a szerencse, — akárhogyan is — egy nő képében jelentkezett előttem, nem szabad tehát elszalasztanom G rétit. Gréti pontos volt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom