Tolna Megyei Népújság, 1965. november (15. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-21 / 275. szám
Palotai Boris Fontos dolog... Vigasztalás (Torkos Ildikó linóleum-metszetei.) — Menj férjhez — ajánlom Anyának, mert egyre gyakrabban emlegeti a nők egyenjogúságát. Az ő értelmező szótárában az egyenjogúság meglehetősen önkényes magyarázatot kap. önkényest, de legalább őszintét. Csakhogy a „betervezett” nő ragaszkodik a bla- blához. S amíg mondja, ei is hiszi. Gyorsan félbeszakítom. — Merényihez nem adnálak. Bicikliző típus. Felül hajol, alul tapos. Ha Radics elvenne... — Eszem ágában sincs férjhez menni. Radics... mért éppen ő? — Úgy látszik tárgyalóképes. E héten már háromszor tárgyaltál vele — éjjel kettőig. — Hát ez ... ez..; — Anya a homlokát masszírozza, jelezve, hogy kezdődik a fej görcs, amely mindig akkor kezdődik, ha nem tud azonnal visszavágni. — Ezt a pimaszságot! — Nem szemrehányásképpen mondtam .;, Sőt. Hisz még fiatal vagy! — Nevetni fogsz — mondja fagyosan. — Tényleg tárgyaltunk. Olyan problémái vannak. ... Ismered te Radicsot? — Téged ismerlek! — Megfogom a vállát. — Mért nem vagy őszinte? Mindig egy őszinte anyára spóroltam. — Mit akarsz tőlem?! Mért gyötörsz!? Nincs elég gondom, bajom? — Lesepri a kezem, szájába dob egy pirulát, víz nélkül lenyeli. — Menekülök hazulról. — Programod van. Állandó jelleggel. — Azért csinálok programot — semmi kedvem hozzá —, mert nem bírom a komiszsá- godat. Egyszerűen nem! — Én meg nem bírom, hogy mindent kicsavarsz. Magadat is. Elsősorban magadat. Megvadulok tőle! ‘Részlet a szerző készülő szatirikus regényéből. Tulajdonképp két malomba őröltek, Géza a politikai diktatúrára gondolt, apu a szellem arisztokratizmusára, de elég elvontan fogalmaztak ahhoz, hogy egyetértsenek. Közeledtünk Fehérvárhoz. Apu franciául tett valamilyen kényesebb politikus megjegyzést, mire Géza is franciául válaszolt, s a társalgás így folyt tovább. Az idegen fölállt az ajtónál, fogta a táskáját, s anélkül, hogy ránk nézett volna, kiment. A tisztikarról az értelmiségre terelődött a szó: reménytelenül elmaradt a magyar értelmiség a huszadik század színvonalától. Géza szerint: nem tölthet be vezető funkciót; apu szerint: emberi funkcióját nem tölti be — itt is más-más szempontból ítéltek, s ugyanarra az eredményre jutottak. Apu nem szerette a kultúrában a célszerűséget, az ember nem ilyen vagy olyan céllal művelődik, hanem egyszerűen azért, mert csak így válhat teljes emberré; a ma Robinsonja, ha rádióhoz jutna a lakatlan szige- tn, nyilván nemcsak a láma- tenyésztésről szóló szakelőadásokat hallgatná, hanem egyebeket is. Anyu már az előbb elhúzódott tőlünk, és fejét a télikabátba temetve bóbiskolt. Apu is észrevette magát, hogy túl sokat szerepel, és az „Uj Idők”-be bujt. Ha jól emlékszem Duhamelről, Georg Traklról beszélgettünk, aztán minden egyébről. Járok-e a műjégre, nehéz-e az egyetem, kik a professzoraim. Nem is a téma volt a fontos. A könnyed csevegés, ahogy kikerekednek, csattannak, tovább-tovább gyűrűznek a dallamos francia mondatok — volt ebben valami nagyon jóleső. Mintha tizenkilenc év óta erre a beszélgetésre készültem volna; valamiféle vizsgára, amelyen egyenrangúnak kell lennem a tanárral. Itt van a pillanat, és minden sikerül. Ritka értelmes fiú volt Géza. Azt hiszem, mindketten hamar felfedeztük a másikban a partnert — én a magam részéről nem is a férfit, legalábbis ekkor még nqm. Mintha a házassághoz, s az egész hosszú élethez nem is férfira volna szükségem, hanem egy jólnevelt partnerre, akivel igen kellemesen és választékosán elbeszélgethetek majd esténként Duhamelről franciául és Traklról németül. (Hogy miért nem sikerült a házasságunk? — nem tudom. Bennünk volt az eredendő ok vagy a történelemben? — Mert a fülke négy utasát a világ négy sarkába szórta szét az elkövetkező vihar: apu Svájcban van eltemetve, anyu nemrégiben kérte a visszahonosítási a bécsi magyar követségen; Gézáról tíz éve nem kaptam hírt. Akkor Brazíliában élt egy portugál nővel.) Gyorsan telt az idő. Siófok után egy kisebb állomáson sokáig vesztegelt a vonat. Géza lehúzta az ablakot. Messze, elől, csoportba verődve emberek ácsorogtak. Egy kalauz, lámpással kezében, kivált a csoportból, s errefelé indult. — Mi baj? Mire várunk? — kérdezgették az utasok. — Valami szerencsétlenség. Nem enged ki az állomás. Később egy idősebb férfi jött. A mi kocsinknál megállt a lépcsőnél és rágyújtott. — Egy teher- vonat elé feküdt. Valami író — mondta. Akihez beszélt, most lépett le melléje. Rögtön megismertem: az utitársunk volt. Tehát nem szállt le Fehérváron, csak más fülkébe költözött. Pár perc múlva indult a vonat, s visszajött apu. Tudta már az áldozat nevét is, fiatal költő — a forgalmista most beszélt Szárszóval. Nem a vasút az oka a szerencsétlenségnek, az illető szánt- szándékkal a kerekek alá szaladt. — Szerencsétlen — sóhajtott anyu. — Pedig ismerős a neve... a Nyugatból vagy valahonnan... borzalmas. Lassított a vonat, amikor közeledtünk az állomáshoz. Az ablakra torlódtunk mind a négyen. Itt nem állt meg, csak áthaladt a vonat; villanásnyi kép maradt meg bennem; égtek a lámpák, szuronyos csendőr, meg néhány bámészkodó a sorompónál, aztán a földön valami fehérség — Magyarország térképe, s kilátszott alóla az elbicsaklott lábfej. — Ez már líra. térkép a költőn. Van ebben valami szimbólikus. Apu hangosan tűnődött: — Verheeren.. ismeritek? A vonat gázolta el, szerettem egy időben a verseit... Nem is bántam, hogy apu átvette a szót, engem nagyon felkavart az az eset. Egész úton nem bírtam szabadulni egy kény•- szerű látomástól: alvadt, sikamlós vér a síneken, nem lehet elkerülni többet, minden vonat belegázol, véres lett a mi vagonunk kereke is. ld d Ezt jól eltoltam. Azzal lép-, tem be hozzá, hogy megmondom neki, ne titkolóddzon, ne idegeskedjen, én belátom.. igenis ... beszéljük meg . mért ne lehetne megbeszélni... egyszóval... ha van valakije... azt se bánom, ha nemzetiszmu szalag nélkül adja össze masat vele. Le van sóhajtva a doku- ment! így..: szépen, tapintatosan... S egyszeresek szemben állunk egymással. Belül valahol egy lökést kapok, s minden másképp jön ki. mint ahogy akartam. Még a hangom is más. Mintha átdöfné a szavakat. — Most már'érem. hogy Apa sohasem kérdezősködik utánad. _ Abba kéne hagyni. Mar s zúr a szemem. — Apa gyomra nem veszi be a linksegeket. Tudom, ma másképp hívjaK. _ Szétszedem a hamutartóban a csikkeket, dohányszálak ragadnak a körmöm alá. — Nekem a karrierizmus is linkseg. S az, hogy másnak próbálsz látszani, mint.,ami vagy, tiszta becsapás! Felhördül, én válaszolok, azt is szemére vetem, amiről nem is tudtam, hogy fájt. A veszekedéstől összaesűrűsödött levegőt késsel lehetne vágni. „Ha nővérem lenne, annak a ruhájában járatnál!” Ez meg mi?! Behozok egy pohár vizet, a számhoz emelem, elfelejtek inni. Bár lenne egy nővérem! Elkínzott arccal nyomogatja a tarkóját. Karkötőjén rpeg- csörren a sok bigyó. — A sírba viszel! Csak már ott lennek! • Ha rajtam múlna...: Mit gondolsz. te szerencsétlen, mi lesz veled, ha én kidőlök? Mert kidőlök. Érzem, megint felment a vérnyomásom. — Semmi bajod! Friss vagv. stramm vagy. E percben jobb szeretnél nyúzottnak látszani, meggyötörtnek. Bágyadtan legyint. Már ráharap a jelzőimre, hogy friss és stramm s magában hozzáteszi: senki sem hinné, hogy ekkora lánya van. Cifrázza, mint cigány ,a magyar nótát. Bánatos félmondatokat rezegtek kesergő indulatszavakat. Persze, nem" hagyom szó nélkül. Olyanok csúsznak ki belőlem, mint az a nővérdolog. Ha egy mákszemnyi eszem lenne, szépen kivárnám. A fejét borogatja, ez hozzátartozik a szertartáshoz. A telefon berregésére felpattan, elfelejti, hogy erőtlen őszi légy, megkönnyebbülten hallózik, élénken cseveg, a vizes borogatást szórakozottan panyókára csapja a fején. Rólam csak akkor vesz tudomást, amikor megkérdem: bemartsam a zsebkendőt? Sürgősen hangot vált, befejezi a beszélgetést, össze- kunkoiodik a karosszékben. Ha nem lennék idebennt, úgy járkálna a szobában, mintha férfiak nevetésén lépdelne. Ezt a telefonhívást várhatta. Egészen fellelkesült tőle. — Holnap vasárnap — mondom neki. Nyög valamit, csak úgy tisztességből. a szenvedést nem lehet azonnal abbahagyni. De a szeme meghazudtolja. _ Kirándulni megyek — m ondom támadón. • JL* 1 o * — Szedd le az asztalt! Majd holnap beszélünk róla. — Hétkor van a találkozó. — Most fundáltam ki a kirándulást. Hirtelenében úgy megkívántam az erdőt. Bármilyen erdő lehet, félkopasz, satnya, csak fák legyenek benne. — Egyszerűen bejelented, hogy kirándulni mész. Ez a legújabb. És ha nem engedlek el? — örülsz, hogy megszabadulsz tőlem. Erre felelnie kéne. De sokat- mondóan hallgat. — Vagy akarsz velünk jönni? — Behúzó kérdés. Hiszen a fülem hallatára beszélte meg az előbb: „Tizenegykor a Margitszigeten'’. Rágyújt, mélyeket szippant. Ez a nyögés enyhébb változata. — Egy időre elegem van belőled. — Csak ezért nem jössz? — Neked ez nem elég? — Nem. — Megfordítom magam alatt a széket, lovagló- ülésben ülök rá, felsőtestemmel a szék karfájára dűlve. — Olyan nehéz igazat mondani? — Ne kezdd eiőlről. — A Margitszigetre mégy? Sértődötten eregeti a füstöt. — Levegőzni megyek. — Ne tégy úgy. mintha csak egészségi okokból., — Befejezted? ' — (Süt a nap... De a legsűrűbb ködben, a legrondább csatákban is jó szerelmesnek lenni. Egy gyakorló szerelmes mondja ezt. — „Miért nem vagy bizalmas hozzám?” húz át a fejemen. Kinyitom a szám, becsukom. Tátogok, mint hal a szatyorban. Végül azt mondom: — És ne tégy úgy, mintha társadalmi munkában vállalnád a szerelmet Minden erejét összeszedve ölti fel elgyötört arcát. — Nemcsak gonosz vagy... hazug is. Életem legnagyobb kudarca... Ilyen egy hazug... A lelkem tettem ki... legszebb éveimet áldoztam fel... kár minden szóért! „Gyakorló szerelmes!” Ez azt jelenti... csak nem jelenti azt, hogy... — Most rólad van szó. nem rólam. — A lelkem tettem ki, hogy olyan embert faragjak belőled... — ...aki elhiszi, hogy az vagy aminek megjátszod magad. Csakhogy én nem ugróm be! Nekem nem lehet előírni, mikor mit erezzek! Nem hagyom megszervezni a gondolataimat. Nem hagyom! Egyéni gondolataim vannak... mindenről. Veled meg úgy vagyok... — Most már csak az jöhet... — Anya egy láthatatlan partnerhez beszél. — Mi jöhet ezután? El akar pusztítani! Anya kitöréseit éppúgy megszoktam, mint a hallgatását. Nála beszédesebben senki sem tud hallgatni. Egész héten hallgat. Én meg egész héten ordítozom. Mindegyikünk a maga módján közeledik, ezért nem találkozunk.
