Tolna Megyei Népújság, 1965. november (15. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-21 / 275. szám
6 KÁTAY ANTAL: Mennél-e még?... (A kényelem már nem csupán tipeg-, lábunkra lép, s mi fel sem szisszenünk. Zsebre vágjuk csak ezreseinket, sovány múltúnkra így iszunk, eszünk.) Mondd, elvtárs! — komolyan kérdem tőled, kivel egykor ott meneteltem ritkán jóllakott falujárók soraiban, tőled, kinek érdemei, úgylehet súlyosabbak is az enyémnél: mennél-e még, dögnehéz acélgerendát cipelni vállsebeid sajgását is feledőn? Ásnál-e még hajnaltól éjszakáig gödröt a fáknak, s a múltnak? Volt íalainkból égetnél-e megint lelkesedés-parazsán betonhidakat? Mennél-e még, zsákokkal vállaidon, hogy a bérért hetekig sem zaklatnád elv- és sorstársaidat? Doboz gyufának tudnál-e örülni még? S kiáltanál-e újra a tízdeka zsírnál: ne többet, elvtárs! Mára elég! Jönnek a többiek is még, sok részre kell a kevés... Mennél-e még, vak múltból gyalogolva, hittel a fényre, mit nem tapogathatsz, de hiszed, hogy holnapután a tiéd? Hinnél-e újra félmeztelenül is a szépben, S Bajától Pestig, tehervonat tetején / utazva vinnél-e lisztet a gyárnak, nem kettőzve a markot, ha annyi jutott? A földeken újra novemberi szél szánt, otthonainkban meleg duruzsol, s fényképekről idézzük fel a harcot — kényelmesebb ez a forradalom, s nehezebb, ha akarjuk, hogy legyen az — de indokolatlanul több a panasz, hisz volt sebeink sajgása se fáj, nyújtózkodni is van már időnk munka előtt és munka után — olykor közben is, valld be, velem! — s ritkábban kiáltasz közügyért: nem elég! mondd! Ha hívnának, tenni a lehetetlent lehetővé, elvtárs: mennél-e még? A fényhidakat nem fedheti árnyék, éhség farkasa sem marja csontjaidat, kormos gerenda se vág a karunkba— De minden fordulatára a földnek egy hajnal esik, s vele ébred a munka: gondok, örömök madárrajai kelnek — feladat-oszlopok menetelnek emlékeztetve s hirdetve: meg kell váltani, újra meg újra perceink láncán a holnapokat! Hát érted is lázad bennem a kérdés, s ágaskodik újra a „még nem elég” Elvtárs! Csontjaidat vallatom újra, s értelmed faggatom: mennél-e még?— MANUEL VIDAL: Paraszti ballada Két melled fényében kitűnő a kiszolgálás: egy pohár tiszta víz és a mélytányérban bab közt hús rotyog. Odakint esik, idebent pedig az eső hangja szól, szobánkban félhomány és jó dohány füstje leng. S a gyöngédség. Holnapunk gyöngédsége. Kisüt a Nap, puhán ragyogja be a sáros rögöket, a pálmák húsos ágát, a malac kiszökött, megyek és befogom, és felszedem a tojást is a fűből, így finom élni, hogy enyém a föld, a tartozást is kifizettem a boltban, az asszony kávét szűr most, utána meg fürdik, s jó tisztán befekszik az ágyba. (András László fordítása) RÓNAY GYÖRGY: Fedelesszárnyú Fedelesszárnyú, hova szállsz széttárva szárnyad fedelét? Alattad föld, fölötted ég, s te szállsz a két elem között a lég harmadik elemében, egyformán otthon földön-égben s a kettő közti könnyűségben. Fedelesszárnyú, legbelül, negyedik elemül mi fiz, miféle tűz mikroszkopikus kis szivedben, mi késztet rá, hogy odahagyd fűszáladat vágy szirmodat s a hígan kéklő tengerekben ússzál, repülj, védtelenül a mérhetetlen végtelenben? Kalandvágy hajt, vagy szerelem? S nem félsz tőle, hogy hirtelen rádcsap mohón egy másik védtelen és összetöri szárnyad? Vagy a szárnyasnak, míg van ég fenn, szállnia kell ahhoz, hogy éljen? Igazad van. Szállj csak, fedelesszárnyú. Az ismeretek gravitációja „Ügy tűnik, iskolai gyakorlatunkban a kelleténél nagyobb súlyt kapott a hagyományom »általános műveltség« fogalma, amely abból indult ki, hogy a sok apró ismeretből egy nagy egész kerekedik ki. A tapasztalat nem ezt mutatja”. Más helyütt meg: „Az ismereteknek is van gravitációja: a megszerzett tudás állandóan új ismeretek megszerzésének vágyát kelti föl, újabb ismeretszerzés forrása lesz”. A fenti két mondatot Csányi László: „Műveltség és korszerűség” című cikkéből emeltem ki, s nem azzal a céllal, hogy igazuk fölött polemizáljak, hanem mert úgy érzem: bővebb kifejtésre szorulnak. Amikor ugyanis korunk korszerű műveltsége szóba kerül, rendszerint szó esik az alapokról, azokról az építőkövekről, amelyekre a jártasság egész épülete emelkedhet. Nem éppen az abc-re gondolok, hanem arra, hogy gyakran azért hiányos egy-egy ember műveltsége, mert hiányzik belőle a folytonosság, a felhalmozott ismeretanyag hézagos, s még azok az általános műveltségi elemek is hiányoznak belőle, amelyek nélkülözhetetlenek minden további lépéshez. Csányi László megbírálta azt a régi felfogást, amelyik a sok apró részismeretből próbálta felépíteni a „műveltség várát”. Kritikájával csak egyetérthetünk: földvályogból lehetetlen kőházat építeni, márpedig — képletesen szólva — korunk emberének kőházra van szüksége. Az egyetértés és igenlés mellett azonban hadd tegyünk szóvá valamit. Nevezetesen: olyan érzés kísért, mintha a „sok apró részlet” problémája még annál is szélsőségesebben vetődne fel, ahogy Csányi László felvetette. A tantervek, az évek során bekövetkezett módosulások ellenére is tulajdonképpen még mindig régiek. Főként a középiskolák esetében érezzük ezt elsősorban. Sok bennük a muzeális anyag, amelyek emléknek ugyan szépek, hagyománynak sem utolsók, gyakorlati hasznuk azonban annál kevesebb. Viszont — és szerintem ez a probléma súlyosabbik része —, még mindig kevés hely jut az, életre történő felkészítésnek, annak, hogy a diák már eleve tudja, mire számíthat, s miért, mit kell csinálnia. Tehát ne csak az anyagot, hanem annak értelmét is megtanulja, s az érettséginél valóban legyen egy olyan érzése, hogy ő érett ember, s ezt ne csak az érettségi bizonyítvány kölcsönözze számára. Az országgyűlés véleményem szerint komoly elemzés alá vette az oktatási reform tapasztalatait. Ahhoz, ami a művelődésügyi miniszter referátumában és a vitában elhangzott, túl sokat nem lehet hozzátenni. Inkább csak néhány személyes tapasztalatot mondanék el a hézagokról, meg azokról a problémákról, ame- . lyek hátráltatják a folyamatos képzést, vagy éppen az önképzésre irányuló törekvést. Nemrég a dunaföldvári gimnáziumban végeztünk tapasztalatgyűjtést. A téma most nem érdekes és nem is fontos. A lényegesebb talán, hogy a feltett kérdésekre kapott válaszokból néhány érdekes dolog derült ki. Többek között az. hogy sok érettségi előtt álló gimnazista csak részben képes ítéletalkotásra. Nem tudja például megfogalmazni, mit jelent a modernség, a korszerűség, s ami még ennél is sajnálatosabb: véleményét képtelen kerek, az értelem számára teljesen világos módon megfogalmazni. Ez persze nemcsak dunaföldvár5 specialitás, Pakson, Tamásiban is lehet hasonlóval találkozni, s bizonyára máshol is. A probléma így jelentkezik: kap-e elég ösztönzést a diák arra, hogy már az iskolában megszerezze az alapokat, s bíztatást a továbbiakra, a technikát, az ideológiai ismereteket is magában foglaló műveltség utáni vágyakozásra? Itt kapcsolódna Csányi második megállapítása kérdéskörünkhöz. A gravitáció ténye vitathatatlan, s főként bizonyos életkorokban erős. Intenzitása azonban az alapok, az iskolázottság függvénye. Oktatási rendszerünk minden eddigi reformja az alapok megerősítését célozta. Azon azonban már jó volna elgondolkozni, hogy a szándék kellő megértésre talált-e. Ügy hiszem, nem minden esetben. Sok szokás, hagyomány él még, közöttük olyanok is, amelyeknek a hasznáról már vitatkozni sem érdemes. Aztán van egy másik dolog: az oktatómunka nem párosul mindig kellően a neveléssel. S ez, amolyan ismeretátadó mechanizmust szül, a tanár beszél, a hallgató hallgat. Ez a kontaktus nem vezet elmélyüléshez, inkább elidegenedést eredményez ismeret és ember között. A tanítás, a nevelés alanya, a gyermek, vagy a serdülő korban lévő ember nagyon érzékeny, 'Tbgékony lélek. Úgy hiszem a legkisebb elidegenedés is elegendő ahhoz, hogy fásult, ener- vált legyen, s lemondjon a továbbiakról, mint olyanokról, amelyeknek nincsen különösebb értelmük. Pedig a jövő nemzedéknek tökéletesebbnek kell lennie nálunk, olyannak, amelyikre érvényes az a bizonyos „gravitáció”, amelyikről szívesen beszélünk, s amelyiknek érvényesülését azt hiszem őszintén óhajtjuk. SZOLNOKI ISTVÁN Fekete Gyula: Vizsga a vonaton gy középkorú, igen művelt és teljesen magános asszony mesélte, ilyesformán: Pontosan emlékszem 1937-nek arra a napjára. Gézát nem régóta ismertem, csak futólag találkoztunk az unokabátyám révén; évfolyamtársak voltunk az egyetemen. Előző nap tudtam meg, hogy együtt utazunk Keszthelyre, az unokabátyám esküvőjére; sejtettem már akkor, hogy nem egészen véletlenül utazunk együtt. Nem tagadom, izgatott a dolog. Kész jogászdoktor volt Géza, és nem lehetett sok hátra a katonaidejéből. Amellett művelt fiú, és a művészetekhez is van érzéke: állítólag remekül zongorázik. Semmilyen érzelmi kapocs nem fűzött még hozzá. El is tűnődtem ezen akkor. Végtére is épp az a jó — gondoltam — hogy nincs közünk egymáshoz. Szerelemről, ábrándozásról szó sincs: vagyis tiszta fejjel ítélhet az ember. A kanizsai gyorssal utaztunk, arra is emlékszem: péntek délután. Decemberben korán sötétedik, amellett az eső is szemerkélt; a gyatra villanyfénynél elkerültük egymást Gézával. Mint később kiderült, foglalt nekünk helyet, de a másodosztályon — három kocsiosztály volt akkor — mi is találtunk még üres fülkét. Átköltözött hozzánk, és leszállt apuval cigarettát venni. — Csinos fiú — mondta anyu. Egy férfi bámészkodott a folyosóról, áhitatosan és olyan borjúszemekkel, ahogyan csak mulya férfiak tudnak. Azt hihette, csak anyuval utazom, és ránk nyitott. Nem mondhattuk, hogy nincs szabad hely; nagyon kellemetlen volt. Apu különben nem zavartatta magát az „ötödik kerék” miatt. Valamilyen parlamenti hercehurca tört ki a kultuszminiszter személye körül, ez volt a téma, amikor visszajöttek, öt perc múlva pedig — anélkül, hogy bármelyikünk észrevette volna — elkezdte a férj-jelölt vizsgáztatását. Lapozgatta az „Vj Idők” legfrissebb számát, egy cikknél megállapodott, s elhúzódott tőlünk, ne lássunk bele a lapba. — No, anyu, ezt egy magyar- történelem szakos tanárnak tudnia kell.... Országos hírű leánygimnáziumban tanított anyu történelmet és magyar irodalmat. Elég gyakran játszottunk mi ilyen „ki mit tud”- ot családi hármasban is. Félelmes memóriája volt apunak; jobb szerettük, ha ő csak kérdez. — Tehát. Címe ... mekkora művészt vészit bennem a világ ... Géza felkapta a fejét: — Szabad a gazda? — Apu tagadó válaszát hallva névjegyet vett elő zubbonya zsebéből, arra firkantotta föl. — Egy fiatalembernek voltak ezek utolsó szavai.... — folytatta apu. Nem jutott semmi eszembe, Anyu bosszankodott. — Pedig ezt olvastam. Feltétlenül. Apu kegyetlenül folytatta a leckét. — Az öngyilkos életkora harminckét év... Anyunak a kezében volt már a papír-ceruza, mintha csak otthon játszottunk volna. Egyedül maradtam játékban. Borzalmas zavarban voltam, égett az arcom. Engem nézett mindenki, az ajtó mellől az idegen is. — Mellékfoglalkozása... — hosszú szünetet tartott apu — római császár. Megkönnyebbültem. — Persze, hogy Nero. Apu is szemlátomást megköny- nyebbült. Szótlanul hallgattam a Nero értékelése körül kialakult vitát; az idegen férfi valami ócska könyvet olvasott. Láttam a címlapot, de nem ismertem a könyvet; én a házi könyvtárunkból éltem, mióta megtanultam olvasni. Több, mint háromezer kötetünk volt, apu válogatta; néhány tucat magyar klasszikus kivételével csupa eredeti német, angol, francia. Kellemes arca volt az idegen- férfinak. Mire megint odafigyeltem, eU jutottak Nérótól Ortegáig.
