Tolna Megyei Népújság, 1965. október (15. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-10 / 239. szám
8 TOL» A MEGYEI NÉPÚJSÁG 1065. október 10. Angliában mindenütt és mindenki a repülő csészealjakról pusmog. Ezzel van tele az újság, erről beszélnek a rádióban, a televízióban, sőt még a szomszédasszonyok is ezt vitatják meg egymásközt. Nem arról beszélnek ők, hogy kit kivel, mikor és hol láttak. Dehogy! Eszük ágában sincs. Az a nagy kérdés köztük is: ki, hol, mikor látta a repülő csészealjat. Nem tudom, hogy minek ebből ilyen nagy cécót csinálni! Rendben van. végre van nekik repülő csészealjuk. És akkor mi van? Nekünk meg vannak repülő tányérjaink. De mi erről egy szót sem szólunk. Sőt mi eldicsekedhetnénk azzal is, hogy fizetésnapkor a repülő tányérokon túl, van nekünk repülő fazekunk, lábasunk, sőt sodrófánk is. Ha ezt láthathatnák egyszer az ángliusok, nemcsak az újságokban, a rádióban, a televízióban, de még a templomban is erről beszélnének. Egy szó, mint száz: nem kell úgy felvágniuk a repülő csészealjakra. Mi ebben is lefőzzük őket! És ez nem is mese, mint az övék. Hogy ezek a repülő tányérok valahonnan a világűrből jöttek? Na bumm! Mi meg oda megyünk. És oda menni nagyobb kunszt, mint onnan jönni. Vegyük csak például: mennyivel könnyebb Angliából ide jönni egy disszidensnek, mint odamenni nekünk. Hát így lesz valahogy a Holddal is. Nehéz lesz odajutni. Erre akkor döbbentem rá, amikor hallottam, hogy mibe kerülne egy emberirányította rakéta elküldése a Holdra. Húszmilliárd dollárba, persze, ha csak egy ember ül benne. Ekkor arra gondoltam: rendben van ennyibe kerülne az amerikaiaknak, de mennyibe kerülne nekünk. Mert ugye, mi ilyen kis űrhajóval, illetve a rakétával nem mehetnénk a Holdba. El kellene, hogy küldjük az űrpilótával az edzőt, az orvost, a szakácsot és természetesen a küldöttség vezetőjét. Ez lenne a minimum. Mert ugye jönnének a csillagászok, hogy ők is közelebbről akarják látni a Holdat, mezőgazdászt is feltétlenül küldenünk kell, hogy lássa a holdat, ami nálunk egyre inkább hektár lesz, az ottani életet is tanulmányozni kell, de útközben állandóan vizsgálni kellene az űrpilóta lélektanát... Szóval sok mindent kitalálnánk mi erre az útra. Szerintem ezért nem küldünk mi rakétát a Holdra. Hogy senkit meg ne sértsünk, még képesek lennénk rázsúfolni az egész országot. És mennyi lenne a csomag. És milyen csomag?! Biztosan lenne közte olyan bőrönd is, amilyent most kezdtek gyártani Angliában. Mert, ha beleszakadnánk, akkor is szereznénk egy ilyen bőröndöt. És ebből lenne a kalamajka. Ez a bőrönd ugyanis csak akkor nyílik, ha megfelelő szöveget mond neki a tulajdonosa. És, ha a kozmosz-zökkenőkön elfelejtené a szöveget, akkor a bőrönd annak rendje és módja szerint azonnal riasztana, elkezdene tülkölni. Ezt viszont ki lehetne használni. Megtakaríthatnánk a holdrakéta tülkét. A döccenökről jut eszembe: a mi útjainkon is sok a döccenő. És ezeket ígéretekkel akarják kijavítani. Ez lesz a világ első olyan útja, amit nem kaviccsal, hanem ígérettel szórnak be. És azt is ígérik, hogy ez nem fog rázni. Na erre én nagyon kíváncsi vagyok! De elkalandoztam az égi dolgoktól. Pedig el akarom még mondani: milyen lesz az amerikai holdrakéta. Szerintem ebben két ember ül majd, esetleg három. És feltétlenül visznek magukkal olyan pisztolyt, mint amilyent most kezdtek gyártani. Mert vadnyugaton soha sincs nyugalom, még a levegőben sem. Ezért különleges pisztolyokkal szerelik fel a gépek pilótáit. Ezek a pisztolyok képesek bárkit megölni, méghozzá úgy, hogy a golyó a berendezésben nem tesz kárt. Ebből is látszik, hogy náluk mennyivel többet ér a berendezés, mint az ember. Szóval véleményem szerint, ha vadnyugatiak lesznek a holdrakéta utasai és lesz ilyen pisztolyuk, akkor a dal megváltozik: „Három asztronauta ment a légben a kékes Hold felé, alihó, az aranyért...” A folytatást már tudja mindenki. És mi lesz ezután? Kiárusítják az üresen ténfergő holdrakétát. Pontosan úgy, ahogy kiárusítják a világkiállítást is, amelyre nagyon ráfizettek. Ez a tény inszont azt mutatja, hogy náluk is van kiárusítás. Csakhogy ők nem gatyát, inget, cipőt, hanem egy egész világ- kiállítást árusítanak ki, és ezt egy vékonypénzű ember bizony nem veheti meg még leszállított áron sem. De most már befejezem a levelem. Sietnem kell. Megyek a fülorvoshoz. Nagy baj van a fülemmel. Azt hallottam ugyanis, hogy létszámfelesleg címén, takarékosságból, osztályok összevonásából feleslegessé vált otthon egy osztályvezető és ezt az osztályvezetőt el is bocsátják. Muszáj mennem a fülorvoshoz. Biztosan félreértettem a dolgot. Ezzel zárom soraimat. Tisztelettel: 20 év bűnügyi krónikájából Tömeggyilkos a bálon Az első bálra kivonult az egész sajtóiroda. A legszebb lányokat vittük magunkkal a főkapitányságról, előkerült néhány körömcipő is, de Ilcsi — pedig a legszebb lába volt a társaságban —, nem vett fel magassarkút. Nagyon tetszett neki Béla, aki nem nőtt elég magasra... A filmesek rendezték a bált. A Könyves Kálmán körúti filmgyár egyik műtermében harsogott a dzsessz, az egyik helyiségben hangulatos bárt rendeztek be. Szombat volt, két nappal Szilveszter előtt. Keveset ért már a pengő, de néhány órára elfelejtettük, hogy mi van a falakon kívül. Javában állt már a bál, amikor B. hirtelen félrehúz, és a bárpult felé mutat egy — az akkori jam- pecdivat szerint hosszú, pepita zakót és tarajos frizurát viselő — aranyifjúra: — Emlékszel? Tavaly ilyenkor a Hungáriában ő vezette a razziákat. Egyszerre eltűnt körülöttünk a vidám társaság, elszállt a mula- tás könnyű mámora. Hideg lett, csend és sötét. Hótól vs sártól szennyes, sötét pincefolyosón ösz- szezsúfolt emberek lélegzetét éreztem magam körül, akikre zseblámpa fénye villant a homályból: „Igazoltatás!”. S végigremegett rajtam a félelem, mint akkor, éppen egy esztendővel ezelőtt a Duna-parti szálloda pincéjében. Razzia a Hungáriában Nemcsak azért volt okunk félni B.-vel együtt jónéhányunknak, mert katonaszökevények voltunk, de kereshettek a röpcédulák miatt is. Még a nyáron meg az ősszel gyártottuk a Honvédelmi Minisztérium egyik stencilgépén, s a Bakáts téri Orvoshívó Központban közöltük a szövetségesek híreit, a németek vereségeit, a Hitler-ellenes vicceket, és az „Achtung, achtung Lichtspiele!” légvédelmi kódjának magyarázatát. Tudtuk, hogy szervezkedésünk fegyveres csoportját, Stollár Bélát és 24 társát, spiclifeljelentés alapján karácsony napján megölték, s nálunk is lehettek áruló iratok. Reszketőn vártuk hát az igazoltatásokat, a Hungária-szálló megannyi katonaszökevényével, bújkáló zsidójával, s ki tudja, milyen titkokat rejtegető menekültjével. Naponta háromszor, négyszer is jött a razzia, s vitték el közülünk a jól ismert arcokat a nyilas pártszolgálatosok. Ez volt az egyik vezetőjük, aki most a bárpultnál ül és konyakot iszik Csiszár Gábornak hívják. Barátaink, a demokratikus rendőrség első tisztjei észrevették, hogy valami nincs rendben, talán a sápadtságunk tűnt fel. Elmondtuk az okát Előkerült két nyomozó is és Csiszárt a portára kísérték, s igazoltatták... Föltéfeles szabadlábon Nem tagadta, hogy nyilas volt, sőt felmutatta a szegedi törvényszék ítéletét is. Nyilas párttagságáért és ebben a minőségben tanúsított magatartásáért 3 hónapra ítélték, de fellebbezett és föltételes szabadlábon van. A jelenlévő rendőrtisztek intézkedésére azonban e „jó papírok” ellenére bekísérték a főkapitányság politikai rendészeti osztályára. Talán egy óra telt el, hogy egyik kísérője visszaérkezett, elismervényt mutatott Csiszár átvételéről és üzenetet hozott, hogy hétfőn délig tart a hivatalos óra: menjünk be addig, vallomást tenni. Ehhez végül is csak szerdán jutottunk hozzá. Gondoltuk, nélkülünk is kiderül majd, ki is ez a Csiszár. Az ügy előadója azonban szemrehányással fogadott: nem tarthat bent valakit kellő alap nélkül ilyen hosszú ideig. Kiengedte Csiszárt, s ezért mondjuk jegyzőkönyvbe, amit tudunk róla. Megtettük, bár egy kicsit furcsán éreztük magunkat. Felkerestük az osztályon ismerőseinket, s boldog új évet kívántunk kollégáink, a budapesti napilapok rovatvezetőinek szindikátusa nevében is. (B. volt az elnöke akkor, én a titkára). Az osztály vezetője előtt nem tudtuk elhallgatni különös újratalálkozá- sunkat Csiszárral. Fejcsóválva hallgatta, s bajusza alatt mintha megjegyzéseket, tett volna a koalíció jobbszárnyához tartozó egykét különös felfogású rendőrtisztre. Aztán elővett egy névjegynagyságú papírt, s nagy betűkkel ráírta: Csiszár Gábor. A papírt a tolltartójára tette. Másnap vidéken jártam. Harmadnap hazaérve mindenütt üzenet várt: a lakásomon, a szerkesztőségben, a sajtóirodában... Azonnal hívjam fel D. A. ezredest, a politikai rendészetről. Titkárnője az ezredes lakásának titkos számát is megadta: hogy otthon hívjam fel, de azonnal. D. A. alig hallotta meg a hangomat, izgatottan kérdezte: — Mit tudsz Csiszárról, hol van? — Nálatok volt őrizetben, nektek kell tudni róla — feleltem. — Meg kell találnunk, mert súlyos bűnöző. — Akkor miért engedtétek el? — Ne tréfálj, elég baj, hogy nem néztek jobban utána. Én tudom róla. hogy tömeggyilkos. A koronatanú D. A., mint a továbbiakban kiderült, valóban koronatanú volt Csiszár ügyében. Az ostrom alatt ugyanis honvédszázadosi egyenruhában bújkált, több illegalitásban lévő kommunistával, közöttük Gobbi Hildával. Belvárosi búvóhelyükön éjszakánként gyakran hallották a Duna-parti kivégzések félelmetes géppisztolysorozatait. Egyik hajnalban a lövések zajára kiment az utcára, és találkozott egy hadnagyi egyenruhát és nyilas karszalagot viselő részeg alakkal. Kérdésére, hogy mi történik itt, haptákba vágta magát és jelentett: — Csiszár Gábor honvédhadnagy alázatosan bemutatkozom. Alázatosan jelentem, zsidókat nyírunk ki. Óhajtja látni, százados úr, az éjszakai munkánk eredményét? Az igenlő válaszra levezette D. A.-t a Duna-partra, s megmutatta a Duna jege közé szorult, száznál több holttestet, a rakpart kövein pedig az elhurcoltak batyuit, ruhaneműit. Csiszár nem sejtette, hogy a századosi uniformist az ellenállási mozgalom egyik fontos szereplője viseli. D. A. viszont jól megjegyezte a nevét. Bújkáló társai később is megkérdezték, kézre ke- rült-e már a tömeggyilkos? Jó ideig nyoma veszett. Újévi látogatásunk után D. A. meglátta az osztályvezető asztalán a kis cédulára felírt nevet és értesült arról, hogy Csiszár nem pusztult el az ostrom alatt, nem került fogságba, nem is szökött Nyugatra. Sőt, annyira biztonságban érzi magát itthon, hogy nyilvános táncmulatságokra is eljár. Táncol a tömeggyilkos Hetekig tartó nyomozás következett. Figyelemmel kísérték Csiszár anyjának Molnár utcai lakását, ahol be volt jelentve. De csak ritkán tartózkodott ott. Egyszer mégis hazatért. Elfogták, s visszavitték a rendőrségre. Kiderült, hogy kiszabadulása után újra megjelent egy táncmulatságon, a Molnár utcai Toldi Sportegyesületben. Az összegyűjtött bizonyítékok súlya alatt megtört és vallott. A Szálasi-puccs napján öltötte fel a nyilas karszalagot, s hamarosan beállt a Városház utca 14-ben működő, utolsónak megmaradt és legkegyetlenebb nyilaskülönítménybe, a vezérükről elnevezett Thál-csoportba. Kézre került Thál György is, és még négy társuk, akik addig, mint „kisnyilasok” megúszták a nagyobb büntetést. Bűnlajstromukból kiderült, hogy Pest felszabadulásának szinte utolsó percéig gyilkoltak: áldozataikat megkínozták, a Duna-partra kísérték, levetkőztették és tarkólövéssel a Dunába taszították. A legszörnyűbb vérengzést január 7-én éjjel rendezték, a Jókai utca J. számú, svéd védettséget élvező házból 250 személyt hurcoltak el. Hatvanat kifosztva a gettóba vittek, a többit 15—20-as csoportokban a Duna-parton agyonlőttek. Rendszeresen'szedték áldozataikat a Duna-parti szállodákból. A Carltonból és a Ritzből még január 15-én is elvittek 30 embert, s másnap a Belvárosból újabb 30 személyt, de a harc közeledtével nem mertek a Duna-partra menni velük, ezért a Gerlóczy utca sarkán lőtték agyon őket. Az utolsó percben, január 17-én szöktek át Budára, előbb azonban a Városház utcai nyilasház udvarán kivégezték 52 foglyukat. Egészen már nem lehetett megállapítani, de mintegy félezer ember élete terhelte a lelkiismeretüket. A felszabadulás utáni első, félelem nélküli Szilveszter édes emlékébe keveredő ürömcsepp ízével a szájában az újságíró bizonyos benne, hogy Csiszár és társai megérdemelték további sorsukat. MAGYAR PÁL Jövő vasárnap: A „Ford Taunus” titokzatos ittasa. mrim mmmmm
