Tolna Megyei Népújság, 1965. október (15. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-10 / 239. szám
Nő napraforgókkal (Puiz György rajza.V Bába Mihály: LESBEN A krumplileves még meleg volt; két teli tányérral evett belőle. Aztán lefeküdt és aludt egy órát. Ilonhoz most hiooa menne, ilyenkor még kint van a határban. Amikor felébredt, ijedten ugrott a lavórért, mosakodott, öltözködött. — Hová igyekszel? — nézett rá az anyja sopánkodva. — Megyek a piacra, körülnézek. — A pénzt hagyd itthon. — Ott van a noteszemben, vegye ki. Hol a bicikli? — A kamarában. Már tolta is ki a kapun, de nem a piac felé fordította a kormányt. — A piac amarra van, te! — kiáltott rá az anyja. — Kerülök egyet. — Csak a kocsmát is kerüld el, és ne legyél sokáig... Nem találkozott senkivel. A gyepszélen, a nyárfásnál leugrott a kerékpárról, odadöntötte a fához, ő meg leült és figyelte, mikor jönnek a határból hazafelé. Több mint egy órát üldögélt, idegesen szíva a cigarettát, mire feltűntek az első csoportok. A munkások csapatostól jöttek át a legelőn kitaposott gyalogúton. Felállt, és a fához támaszkodva figyelt. Ilont leste, kivel jön, hogy jön. Nem messze jártak már tőle, amikor meglátta. Vas Jankóval jött, meg Cseresi Julival. Jankó közelebb hajolt Ilonhoz, valamit mondott neki, mire Ilon nevetve elkapta a fejét. Lecsapta a cigarettát és dühösen eltaposta. Szóval a Jankóval kacarászik — villant át agyán. Nem vette le róluk a tekintetét. Juli elköszönt Ilonéktól és a Hét út felé sietett. Amikor Ilon, meg Jankó melléje értek, megmozdult. — Szervusz, Ilon! ellett hajolnia, hogy előhúzza. A sárga pont és a színes csillagok licánkoltak a szeme előtt, szédült, amikor újra felegyenesedett. — Segítek becsomagolni Sophie, — mondta a Nagysága, mikor a szobalány visszajött, maga után húzva a nehéz bőröndöt. — Ne fáradjon Nagyságos asz- szony — Sophie tudta, hogy soh- sem érnek a végére, ha elkezdi nyitogatni a fiókokat és szétdobálja a holmit. — A Nagyságos asz- szonynak jobb. ha lefekszik. Későre jár. Nem tudna most elaludni. Any- nyira felidegesítette magát. Ezek a férfiak ... Micsoda elállatiaso- dás! Az ember nem az ő rabszolgájuk! Az ember nem tűri, hogy így bánjanak vele. Sophie csomagolt. Egész nap ágyban, hatalmas, puha ágyban, olyanban, mint a Nagyságos asz- szonyé... De jó is lenne, az ember elszunyókálhatna, felébredne egy pillanatra, aztán szunyókálna tovább. — Ez az utolsó játszmája. — mondta a Nagysága felháborodva. — Még hogy azt mondja nekem, hogy nincsen pénze. Hogy nem vehetek ruhákat. — Széttárta a karját. — Azt gondolja, hogy nem engedheti meg magának. Ez egyszerű képtelenség. De még menynyire megengedheti! Csakhogy zsugori. És ha egy. kicsit tisztességesen dolgozna; ahelyett, hogy ostoba verseket firkál és a saját költségén adja ki őket, akkor még félre is rakhatna. Fel, alá járkált a szobában. — De Sophie! Miért csomagolod be azt a förtelmes, régi kék ruhát? Sophie szó nélkül kitette a ruhát. Vajon ez a nő miért van ilyen szörnyű rossz színben éppen ma este? Az arca sárga volt s a foga kék. A Nagysága összeborzon- gott, olyan rémes volt a látvány. El kellene küldeni aludni. Dehát a csomagolást is meg kell csinálnia valakinek. Mit lehet tenni? Nagyon bántotta a dolog, jobban, mint máskor. — Borzalmas az élet. — Sóhajtott, nehézkesen leült az ágy szélére. A finom rugók gyengéden meg-megdobták egyszer-kétszer, mielőtt megállapodtak volna alatta. — Ilyen férfival élni! Nemsokára öreg és kövér leszek. És sohsem voltam hűtlen hozzá. Erre, hogy bánik velem. — Újra felállt és céltalanul járkált körbe-körbe a szobában. — De most már nem bírom, — tört ki. Megállt az állótükör előtt és csodálta a saját ragyogó alakját. Senki sem hinné el ránézésre, hogy elmúlt harmincéves. A büszke vonalai mögött ott látta a tükörben a szobalány sovány, nyomorúságos alakját, a sárga arcával és a kék fogaival, amint a bőrönd fölé görnyedt. Valóban kellemetlen volt. Sophie úgy festett, mint azok a koldusasszonyok, akiket reggelenként lát az ember a csatornanyílás mellett. Ilyenkor az ember elsiet mellettük s megpróbálja nem észrevenni őket. Vagy máskor az ember megáll, előveszi az erszényét, s ad nekik egy-két rézpénzt, néha bankjegyet is, ha nincsen aprója. De bármit tesz az ember, kényelmetlenül érzi magát, mintha bocsánatot kellene kérnie azért, hogy prémet visel. — Nem nézhetem tovább — szólt, s megpróbálta elhessegetni magától a kék fogú, sárga arcú koldusasszonyok képét. — Nem nézhetem tovább. — Egy székre zuhant. Elgondolni is szörnyű, hogy az embernek lenne egy sárga arcú, és kék, szabálytalan fogsorú szeretője! Lecsukta a szemét és megborzongott a gondolatra. Ebbe bele lehet betegedni. Ügy érezte, hogy újra oda kell néznie. Sophie szeme zöldes ólomszínt öltött, élettelenül csillogott. Mit tehetne vele? A nő arca csupa vád, szemrehányás. S ez a látvány őt egészen tönkreteszi. Ennyire ideges még sohsem volt. Sophie lassan, nehézkesen fölállt térdelő helyzetéből. Fájdalmas kifejezés torzította el az arcát. Lassan a fiókos szekrényhez ment és kiválogatott hat pár selyemharisnyát. Aztán visszafordult a bőröndhöz. Ez a nő valóságos járkáló hulla! — Borzalmas az élet, — ismételgette a Nagysága mély meggyőződéssel. — Borzalmas, borzalmas, borzalmas ... Meg kellene mondani neki, hogy feküdjön le. De egyedül sosem készülne el a csomagolással. Márpedig rendkívül fontos, hogy reggel elinduljanak. Most majd megtanítja a férjét! Rómában találkozni fog Luiginóval. Olyan bájos fiú és márki. Talán . . : De nem tudott másra gondolni, csak Sophie arcára. Az ólom színá szemek, a kékes fogsor, a sárga, ráncos bőr. — Sophie — szólalt meg hirtelen. Alig tudta türtőztetni magát, hogy rá ne kiáltson. — Menj az öltözőasztalorrihoz, találsz ott egy rúzst, Dórin 24-est. Tégy egy kicsit az arcodra. És púder is van a jobboldali fiókban. Szemét elszántan csukva tartotta, míg Sophie elment, s hogy nyikorgóit alatta a padló — odalépett az öltözőasztalhoz, ott állt egy darabig, zörgött a tégelyekkel, s mindez örökkévalóságnak tűnt. Micsoda élet, istenem, micsoda élet! Aztán újra lassú léptek: kinyitotta a szemét. Óh, így már jobb volt, sokkal jobb. — Köszönöm Sophie. Most sokkal pihentebbnek látszol, — ruganyosán fölpattant. — És most aztán siessünk! Energikusan a szekrényhez lépett. — Te, jóságos ég! — kiáltott fel. — Elfelejtetted betenni a kék estélyi ruhámat! Hogy lehetsz ilyen ostoba, Sophie!? Fordította: Zilahi Judit A lány megrettent. — Jaj, de megijesztettél. Szervusz. Hát te, mikor jöttél haza? Vas Jankó is megállt, meglepte őt is a fa mellett álló legény, de a következő pillanatban már közelebb lépett. — Szervusz, Antal. lzlik-e még a városi élet? — ízlik — mondta Antal, homlokát ráncolva. — Csodálkozom — nevetett Jankó. — Na, szervusztok — csóválta a fejét és ment tovább. — A kettessel jöttél? — kérdezte Ilon, hogy Antal ne bámulja már olyan veszettül a távolodó Jankót. — Azzal, de úgy látom, nem nagyon vártál. — Miért mondod ezt? — Csak úgy. — Hát ne mondd. Alig várom a második szombatokat, hogy lássalak, te meg ilyeneket mondasz. — Nem úgy láttam az előbb... Vihorásztatok. — Hát aztán. Együtt dolgozunk, most meg bolondozott, a Julit ugratta. — Azért sugdosott neked. — Megbolondultál? — Láttam. — Vak vagy te hallod, meg bolond. Egy hónapban kétszer látlak, akkor is csak veszekszel, mert beléd bújt az ördög. Hát mit csinálsz te ott, mi? — Dolgozom. — De amikor nem dolgozol! Hol kujtorogsz? Kiket bolondí- tasz? Hol kocsmázol? Miért nem jársz haza te is minden héten, mint mások? — Mások se. Csak kéthetenként, ha szabad szombatosok. Különben tudod, hogy miért mentem el. — Tudja az ördög — vágta rá Ilon mérgesen. Pedig nagyon is emlékezett. Antal azért ment el, hogy motorkerékpárra gyűjtsön pénzt. Es neki is tetszett ez, alig várta már, hogy Antal megvegye a motorkerékpárt és pufogtassa az utcán, ha hozzájuk megy. — Talán elfelejtetted? Deköny- nyen felejtesz. Pedig neked is tetszik a motor, azt mondtad. — Tetszik a nyavalyának. Tán, hogy úgy járjak, mint Péter bácsiék? — Kicsodák? — Hát az elnökhelyettes, meg a felesége. Hajtottak ki az állomásra és neki egy szekérnek. Bevitték őket a kórházba. Azt mondják, hogy Péter bácsinak le kell vágni a lábát, úgy összetört. A felesége meg agyrázkódást kapott. Hát kell a fenének az a motor! Hogy velem is az történjen és, hogy te féllábú legyél! Már reszketett, torkát sírás fojtogatta. Kis szatyrának fülét majd szét szedte, úgy markolász- ta jobbról balról. Antal nyelt egyet, kiszáradt a torka. — Mikor történt? — Tegnapelőtt. Antal megfogta Ilon vállát, remegett a tenyere. — Nem mindenki jár úgy, Ilon. A vonat is kisiklik néha, meg a repülő is lezuhan... — De én nem akarom, hogy megvedd azt a motort, nem akarom. Nem tudta visszafojtani köny- nyét, a cseppek már kiültek szeme peremére. Antal zavartan nézte napszítta arcát. — Jól van na, hát akkor nem veszem meg — mondta halkan. — Megígérted? Csakugyan? — Meg — nevetett Antal. Gondolta, majd elmúlik Ilon rossz kedve és akkor csak megveszi. — Akkor meg — törölte szemét Ilon —, akkor meg mit keresel te a városban? — Hát dolgozom. — ámult rá Antal. — Dolgozol' — legyintett dühösen Ilon. — Én is dolgozom, mégsem szaladtam el. Itt is dolgozhatsz, ha akarsz. Vagy én csak húsz napra kellek neked egy esztendőben? Mi? A többi napokra talán van valakid ott? — Ilon — Antal két kézzel kapta meg a lány karját és megrázta. — Mit beszélsz itt összevissza?! — Mit? — rántotta ki karját a lány. — Azt, hogy nekem nem kell olyan ember, aki kéthetenként egy napra az enyém. Vagy mindennapra, vagy egyre se, érted?! Megfordult és otthagyta Antalt. A legény kábultan nézett utána. „Hát most hagyjam ott, amikor megkaptam a munkásszállást, meg a keresetem is jobb lett” — dühöngött. Felpattant a kerékpárra. Utolérte Ilont, leugrott a nyeregből és tolta a lány mellett. Ilon meq- megállt, hadonászott. Aztán ismét elindultak. Tíz lépést mehettek csak, amikor Antal balkezébe fogta a kormányt, a jobbal meg átölelte Ilon vállát és a lány minden szavára nagyokat bólogatott. KRECSMÄRI LÁSZLÓ: Hogy lássam is egyszer Ködszínű, kékes, könnyű ruháját oldja a távol s nézd. már villan meztelen, ékes teste a tájnak — dombok melle feszül s az erdők barna hajába fényhajtűket tűzdel a lányos, lágy kezű hajnal. Szétpattannak az éjszaka titkai csengve-zörögve — tisztán látszik a súlyos egész s a csöppnyiké részlet. .. Mosdatom arcom a fénnyel. Látom: röntgen a Nap, mely mindenen áttűz s így lesz ismert minden előttem. Minden? ... Jaj, csak az ember, az emberi lélek, a benső furcsa világ az agykoponyán túl őrzi a titkát. Látom a tájat: fürdik a fényben meztelenül, és látom az embert — ó, dehogy látom! sejtelem ez csak — sejtem az embert, s mit tegyek, mit, hogy lássam is egyszer!?
