Tolna Megyei Népújság, 1965. szeptember (15. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-10 / 213. szám
4 TOLNA MfEGTFl NÉPÚJSÁG 1965. szeptember 10. Adós, fizess! Pénzt kölcsönkapni jó dolog. Nincs mindenkinek annyi tartaléka, hogy váratlan kiadásait fedezze, és terveit gyorsan valóra válthassa. Aki OTP-hitelre épít házal, aki személyi kölcsönt kap bútor, vagy egyéb árucikk vásárolására, az kicsit már természetesnek is találja, hogy nagyobb összeget kölcsönözhet. Az emberek többsége ugyanilyen természetesnek találja azt is. hogy havonként az előírt időben befizesse a részletei, törlesszen az adósságából. De őriz egy szomorú kimutatást minden OTP-fiók. Ezen összegezik, hogy kik a kölcsönhátra- lékosok. Vagyis, akiknek csak addig jó a pénz, amíg adják, amikor már vissza is kell fizetni, akkor bosszantó dolog. Bonyhádon például augusztus 31-én 34 ezer forint tartozást összegeztek, amely kölcsönadósságokból tevődik össze. Mi történik azzal, aki elmaradt egy részlet befizetésével? Figyelmeztetik, először, másodszor, harmadszor levélben. Hiszen váratlan akadály, családi probléma is hátráltathatja a törlesztésben. Az OTP-ben türelmesek, a törvény is türelmes. csak háromszori felszólítás után látnak végrehajtáshoz. Ezzel a megértéssel élnek vissza azok, akik jó anyagi helyzetük ellenére sem kívánnak fizetni, sőt néha még csalásra is vetemednek. Előfordult, hogy leterheletlen fizetésre kértek OTP-hitelt, és a személyi kölcsön felvétele után KST- kölcsönnel táblázták be a keresetüket négy hónapra előre. Amikor ilyen esetekről értesül valaki, meghökken. Hol élnek ezek az emberek, és kinek tartoznak? Kitől veszik el azt a pénzt, amit személyes céljaikra fordítanak? Sokan szidják az OTP-t, amikor annyi megkötés, elintéznivaló van egy kölcsönnél. Kezesek, vállalati hozzájárulás, mi ez, ha nem bizalmatlanság? mondhatja, aki világéletében pontos fizető volt, és nem is gondol arra, hogy a kért összeget esetleg nem fizetné vissza időre. Szidják akkor is, ha a kezesek fizetéséhez kell nyúlniuk, ha úgy kívánja a szükség. De az adós jól tudja, hogy nevét nem szolgáltatják ki a nyilvánosságnak, a törvény titoktartásra is kötelezi az OTP-fió- kokat. Sajnos, amíg a helyzet ilyen marad, néhány embernek nem ártana, ha névszerint is megemlékezhetnénk az újságban róla.-n -a________ ___ Ép ület helyett alap — öröm helyett bosszankodás Mi a helyset a decsi iskola körül ? Vigyázat a hajcsavarokkal A Sundey Times című londoni: lapban egy bőrgyógyász hírt adott arról, hogy Angliában egyre több ' nő panaszkodik kopaszodásról, és-1 pedig — főleg a fiatalok. A cikk i szerint többféle magyarázatot ke- j resnek az orvosok erre a tünetre, I legvalószínűbbnek mégis tartják, hogy az éjszakára rendszeresen becsavart haj okoz nagymérvű hajhullást. Ezt bizonyítja egyebek között az, hogy például Szudánban, ahol a nők rendkívül szorosan befonva viselik a hajukat, egy idő múlva kopasz foltok jelentkeznek a fejbőrön. YTY----------»'»TTTTTTTTTTTTT-.» r»*YTTTS ,’Tf TTTTTTTTTTTTTYTTTTTTTTf TTfTTYT-« Sárközi Gyula: cA szingapúri táneúsnű Amikor 1964 decemberében a községi tanács és az iskola vezetői arra kérték a decsi szülőket, hogy segítsenek társadalmi munkában megépíteni az új iskola fundamentumát, mindenki szívesen ment. Hideg időben, hóesésben dolgoztak, de szívesen áldozták fel szabad idejüket. Arról volt szó, hogy 1965. szeptember elsejére elkészül az új négytantermes általános iskola, amely megoldja majd a gondját. A Tolna megyei Állami Építőipari Vállalat szakemberei, a társadalmi munkások segítségével, decemberben lerakták az alapokat. Az építkezéshez szükséges több mint kétmillió forint rendelkezésre állt, lassan a kellő meny- nyiségű építőanyag is megérkezett a decsi Újtelepre, ahol az iskola felépült volna. Csak a Tolna megyei Állami Építőipari Vállalat szakemberei nem érkeztek meg, azóta sem. „Ezért segítettünk ?“ Kovács Sándor vb-titkárral a községi tanácson beszélgettem. Keserű hangon mondta el az iskola történetét, mint alá úgy véli: ezen már mérgelődni sem érdemes. — Nap mint nap jönnek a szülők panaszkodni. Érthető, jogos a felháborodásuk. A kétmű- szakos tanítás, nekik is, a gyerekeknek is nagy megterhelést jelent. Képzelje el, vannak olyan családok is, ahol egyik gyerek délelőtt, másik délután jár iskolába. Jómagam is ebben a helyzetben vagyok, értem és érzem a szülők panaszát. Tőlünk várják a magyarázatot, nekünk kellene választ adni arra, amit velünk sem közöltek: miért nem készült el az Iskola? A tanács, ahogy a titkártól hallottam, erejéből tellően mindent elkövet az iskoláért. Jórészt községfejlesztési alapból megoldották a terület villamosítását, hogy az se legyen akadály. A leendő iskolához vezető Bem és Rákóczi utca mindkét oldalát járdásították, hogy ősszel a gyerekek száraz lábbal jussanak el az iskolába. Ehhez a szülők segítségét is kérték, akik újból szívesen vállalták a társadalmi munkát. A járdaépítésnél hetvenezer forintot jelentett a decsiek segítsége. Becsapottnak érzik magukat. Joggal vetik fel a kérdést: ezért dolgoztak, ezért áldozták fel a szabad idejüket? A sokszor indulatos panaszok legtöbbször a tanácson csapódnak ki. ök kérték a segítséget, ők mozgósították az embereket az iskola építésére. A falubeliek talán kimondatlanul is úgy érzik, saját vezetőik csapták be őket: Pedig ugyanúgy szenvedő alanyai a vezetők is ennek az ügynek, mint a többi községbeliek. Az iskolában — Kétségbeejtő helyzetben vagyunk, — így fogad Erdős Emil, a decsi általános iskola igazgatója. — Hozzánk Decs környékéről is elég sokan járnak a gyerekek, némelyik négy-öt kilométerről. A termelőszövetkezet vállalta, hogy reggelenként behozza a tanulókat, délután pedig visszaviszi. Igen, de ők a délelőttieket tudják csak fuvarozni, a délutáni műszakosok kénytelenek gyalogolni. Körülbelül 25—30 tanuló jár be Decs környékéről a kisebb, nagyobb távolságra levő településekről. Kocsival sem irigylendő az egyre hűvösebb időben az utazás, arról nem is beszélve, mit jelent 7—8 éves gyerekeknek a napi gyaloglás. Mivel párhuzamos osztályok vannak, pedagógiai okokból nem tudják megvalósítani, hogy mindegyik távolabbról járó gyerek délelőttös legyen. Szűcs István, a községi párt- a la pszervezet titkára, aki politechnikát tanít, arról beszél, milyen terveik voltak erre az évre, mennyi mindenről kellett lemon- daniok az építkezés elhúzódása miatt. — Szerettük volna bővíteni a politechnikai oktatást, különböző szakköröket hoztunk volna létre. Talán nagy szónak tűnik, de egész kis technika házát akartunk létesíteni. Most? Még a meglevő termekből is el kellett venni, mert tanítani csak kell valahol. „Tűrhetetlen állapot“ — Nagyon jó, hogy eljött. — mondja az igazgató, — legalább kipanaszkodhatom magam valakinek. Tűrhetetlen állapot ez így. Nem tudjuk például rendesen megoldani a napköziellátást sem. Arról talán ne is beszéljek, hogy a délutáni tanítás mennyit ér pedagógiai szempontból. Talán 40 százalékot, higgye el, nem többet! De talán nézze meg a tantermeinket is. Bekukkantunk néhány osztályba. Bútorral zsúfolásig tömve mindegyik, mozogni alig lehet. A szobák hátsó falánál mennyezetig feltomyozva a vadonatúj padok, asztalok, önkéntelenül arra gondol az • ember, vajon kit terhelne a felelősség, ha ezek egy szép napon lezuhannának? — Ez az új iskola berendezése. Nem tudjuk máshol elhelyezni, kénytelenek voltunk így megoldani. Amikor közölték velünk, hogy szeptemberre kész lesz az épület, megrendeltük a bútorokat. Most itt porosodnak, és azt hiszem, amit látott, ahhoz nem kell magyarázat. Megjárták már mások is az átadási határidővel. Például a Budapesti Redőnyszerelő Vállalat szakemberei, akik megjelentek, hogy elvégzik a megrendelt munkát. Keresték az új épületet, helyette csak fundamentumot és egy sereg mérgelődő, elkeseredett embert találtak. A szerelők azt mondták, ilyennel még nem találkoztak sehol. Úgy látszik, Tolnába kellett jönniük, hogy ilyen élménnyel gazdagodjanak..-. Játék a bizalommal ? Az iskola igazgatója beszélgetés közben felvetette azt is, amit a vb-titkártól már hallottam; Egymás után jönnek a szülők, nem győzik csitítani őket. És egyre élesebb lesz a kérdés: ezért segítettünk? A jelenlegi iskolát, ahol azelőtt három tanterem volt, nagyrészt társadalmi munkában, a szülők segítségével bővítették ki, öt tanteremre. Azért, hogy ne kelljen a gyerekeknek délután járni iskolába ... A decsi emberek bíznak vezetőikben. Azt hiszem, erre nem kell nagyobb bizonyíték, mint az említett társadalmi munkák. És még egy: az igazgató asztalán ott a papír, aláírásokkal tele. A szülők ötszáz munkanapot vállaltak, szintén társadalmi munkában, a szükséges segédmunkák elvégzésére. Ezért több a decsi iskola ügye egyszerű építésj ügynél. Mert a bizalmat nem lehet még a felelősök megbüntetésével sem visz- szaszerezni! Kónya József — 19 — No, a lányoknak sem kellett több. Olyan kiabálást rendeztek, hogy csak úgy visszhangzott tőle a folyosó. — Aljas bestia! — Becsaptak bennüket!... Nyilvánosházba adtak el minket! — Igaza van Sárinak!... Hozzá ne merjen nyúlni! És signorina Adeline a szoros embergyűrű közepén egyszerre csak azt érezte, hogy a húsz magyar lány taszítgatni kezdi a falnak. Szeme kétségbeesetten pislogott a régi lányok szobái felé. De az ajtók továbbra is csukva maradtak. Ekkor elkiáltotta magát: — Marina, Giulia, Elisa és a többiek! Segítsetek! Megölnek ezek az új libák! Szinte egyszerre csapódtak ki a szobák alvó csendjét őrző zárt ajtók. Kócosán, hunyorgó szemekkel, sápadtan tódultak ki a folyosóra a régi lányok és mire Sáriék felocsúdtak, már nekik is estek. Olyan csetepaté kezdődött, amilyent még nem láttak e sok vihart átélt nyilvánosház kivénült falai. A nők visítottak, egymás arcát karmolták, haját cíbálták, egyszóval a gyengébb nem minden fegyverét bevetették a harcba a támadók, éppúgy, mint a megtámadottak. Sári a heves küzdelemben legalulra került és most a lábak alatt, a földön hevert, összetépázott ruhában, véres arccal. Már-már — 20 — agyontiporják, vagy kirúgják a szemét, ha nem jön egy külső segítség. A folyosó végében ugyanis feltűnt az öreg portás, kezében a tűzoltófecskendővel és a következő pillanatban hideg zuhany vágott végig az egymásba ga- balyodó lányokon. A hideg víz megtette a hatását: a lányok szinte szempillantás alatt szétfutottak, ki merre látott. Csak signoria Adeline és Sári maradt ott a „porondon”. A madame most már nyugodtan letörölte arcáról a vizet és megköszönte Ricardónak a segítséget. Aztán megvárta, míg Sári feltápászkodik a földről. Amikor a lány lábraállt és lesütött szemmel, megalázva, a félelemtől remegve el akar! lépni mellette, signorina Adeline keze ismét előrelendült és Sári a hatalmas pofontól a falnak esett. — Ne, ne bántson... — szipogta. — Pfuj! — köpte le a madame, s mint aki jól végezte a dolgát, megfordult, s elindult lefelé a lépcsőn. De félúton megállt. Mintha pillanatig gondolkodott volna. Aztán visszafordult és Sári felé dobott egy kulcsot: — A 113-as a tiéd! — és lement az irodájába. ...A 113-as szoba. Keskeny és kicsi. Egy rekamié, egy tükrös asztalka, mosdó, lavór, kis asztal, két szék, egy Mária-kép a falon, alatta kis szenteltvíztartó. A kisasztalon álló— 21 — lámpa, bordó ernyővel borítva. A sarokban ruhásszekrény. Kinyitotta a bőröndjét és berakta kevés holmiját a szekrénybe. Aztán leült a székre, mert minden tagja sajgott. A rekamiéra nem mert leheveredni, pedig nagyon kimerültnek és betegnek érezte magát. Dehát bizony huzat nem volt a heverőn, s beleborzadt arra a gondolatra, hogy ráfeküdjön. „Pedig ezentúl ez lesz a kenyerem! — és eltakarta arcát a kezével. — Szörnyű! Istenem, istenem, hová kerültem?! Bordélyházba! Hisz ez a börtönnél is rosszabb!”. Soha nem látott ilyet, csak olvasott róla, még otthon, egy-egy regényben. Emlékszik is egyre, amelynek az volt a címe: „A piroslámpás ház”... Akkor nem akarta elhinni, hogy ilyesmi létezett. De, hogy még ma is létezik?! Létezik! És most ő is ide került! ... Az a gazember Giovanni úr, meg a Merényi nevű cinkostársa eladta őket ennek a behemót szörnyetegnek!... Táncosnő? Énekesnő? Ez csak csalétek volt. Tudták, hogy a lányok lépremennek ezekre a csábító szavakra. Film? „Okosnak kell lenni, akkor sok pénzt kereshetnek”. ..Hát szóval erre céloztak a gazemberek? No, csak találkozzam velük! Kikaparom a szemüket! Ám azért olcsón nem adom magam oda! Azt hiszem, meg fogja bánni még signorina Adeline, hogy idevett!”.
