Tolna Megyei Népújság, 1965. szeptember (15. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-08 / 211. szám
4 TÖLNS MEGYEI NEPÜJSÄG 1065. szeptember S. PC — 100 F ci szinqapiu'i táíie&ici& Hazalátogató honfitársaink között A KGST keretein belül magyar profil egyes mezőgazdasági gépek gyártása. Külön szovjet megrendelésre készítette a PC— 100 F csávázógép terveit a Mezőgép és Malomgépfejlesztő Intézet. Terveik alapján a Budapesti Mezőgazdasági Gépgyár gyártotta le a gép prototípusát. Jelenleg a szakemberek a Kanacsi Állami Gazdaság telepén végzik a bemutató előtti kísérleteket. A PC—100 F csávázógép előnye, hogy kiszolgálásához csupán egyetlen ember szükséges. Ha zsákokba rakják a csávázott magot, természetesen zsákolóra^ is szükség van. A magot a földről markolja fel, s ha szükséges, a csávázott magot azonnal a szállító teherautóba, járműbe ömleszti. Óránkénti teljesítménye — a nálunk használt csávázógépek 30 mázsás teljesítményével szemben — búzából eléri a száz mázsát. Elvileg mindenfajta vetőmagot csáváz. Éppen nagy teljesítőképességéből következik, hogy használata csupán nagyüzemi termelés nél gazdaságos. Sárközi Gyula: Átzúgtak ezen a kis országon a történelem véres viharai és kiszakítottak innen sok hazánkfiát. A hárommillió koldus országából kibotorkáltak a századfordulón sok-sok százezren a vakvilágba. Csak egy remény éltette őket: „hátha majd ott...!” Vitte a magyarokat az 1929—32-es gazdasági világválság. És mentek a második világháború alatt és után. 1956 októberének fejeket megzavaró hónapjaiban. Több mint másfél millió honfitársunk él Ausztráliától Grönlandig, New Yorktól Bécsig. Igaz, más országban élnek. Talán már azt sem tudják, milyen a Nagykörút. Lehet, hogy egy-egy ízes magyar mondat értelmén már gondolkodniuk kell, de azért magyarok. Keresik odakint egymást. Kapcsolatokat teremtenek, magyar egyesületeket alakítanak. Minden, ami náluk történik, az „Itt” s minden, ami Magyarországon: „Otthon”. A Magyarok Világszövetsége céljául tűzte ki, hogy segít a kivándorolt magyarok és a külföld között jó kapcsolatot teremteni. A Magyar Hírek, a Magyarok Világszövetsége lapja több tízezer példányban készül. Eljut mindenfelé, kint élő honfitársainkhoz. Ez elősegíti, hogy közvetlen kapcsolatban maradjanak hazánk eseményeivel. A magyar kormány ismert elvi álláspontja — aki nincs ellenünk, az velünk van — érvényes természetesen a külföldön élő magyarokra is, érvényes hisz ők ott kint sokat mesélhetnek hazánkról; szülőhazájukról. Hiteles képet adhatnak országunk kultúrájáról, gazdasági életéről. Ezért is ragad meg a Világszövetség minden alkalmat, hogy honfitársaink minél gyakrabban hazalátogathassanak. ■ - Népköztársaságunk Elnöki Tanácsának 1963. évi amnesztia- rendelete kiterjedt az 1956-ban távozott magyarokra is. Aki tehát kíván, közülük is hazajöhet látogatóba. Ezek az alkalommal élnek is és az évente mintegy 50—60 ezer hazalátogató magyar tLközött mind több az 1956-ban 3 disszidáltak száma. 3 A nyugati ellenséges propagan- 3 dagépezet persze mindent elkö- j vet, hogy átlátszó hazugságokkal 3 megfélemlítse a készülődőket. 3 Ilyeneket mondtak és mondanak: 3 „Ne menjetek! Börtön vár rátok! 3 Kényszermunka! Még az otthoni 3 hozzátartozóitokat is bántalmaz- i zák!” Kell-e azonban jobb cáfo- i lat a tapasztalásnál? Egyre többen érkeztek, kezdetben izgultak a határállomáson, vajon mi várja őket itthon. Aztán ahogy ismét visszatértek új hazájukba, elmondták barátaiknak, ismerőseiknek élményeiket... Vendégeink — most miár mint külföldi állampolgárok — végigsétálnak a csillogó Körúton és nem ritkán szentimentális nosztalgiát éreznek még a sokat szidott, zsúfolt 6-os villamos után is. Egy részüknek utolsó képe Budapestről 1956 őszéről maradt, a romokról. Csoda-e, ha elámul- nak az Erzsébet-híd láttán? Ha elismeréssel füttyentenek az Ifjúsági Szálló előtt? Ha megcsodálják az új lakótelepeket? Ha boldogan konstatálják — ez a város, a mi Budapestünk valóban gyönyörű! Aztán jönnek azok, akik 30— 40. vagy tatán még ennél is több esztendeje nem voltak itthon. Sokukon érződik az idegen kiejtés, a zárt „e” betűk, a nyújtott „a”-k. És hogy igyekeznek titkolni! Fehér hajú bácsikkal és nénikkel beszélgettünk. Fiatal lányok, ifjú legények voltaik, ami. kor kivándoroltak. Talán akkor még a Lóvasút is közlekedett a Szigeten. Most büszkélkednek választékos magyar tudásukkal, amin alig-alig fogott a leinti élet. Régi-régi dalokat énekelnek. Autóbusszal viszi kirándulni őket a Magyarok Világszövetsége. Megnézhetik a festői tájakat, új városainkat, falvainkaf. Bárkivel elbeszélgethetnek, hogy saját szemükkel. fülükkel győződhessenek meg a magyar valóságról. „Madám Kovácsné”, mert így mondják és nem Kovácsné asz- szony. Hiába negyven év Párizsban nagy idő. És felelevenednek a régi, itthoni fiatalok számára ismeretlen mondatok: — Jóreggel’ nagysas’ asszony. Itt a tej. — Tegye a küszöbre, a pénz a lábtörlő alatt. Ellátogatnak a temetőbe, sírnak egy keveset. A szemük nyitva. Meglátják, hogy mekkorát fordult itt az élet, hogy a „Juliskából” Júlia lett és a „Marosából” Mária. Hogy a Weiss Man- fréd-gyár ma Csepelé. Ki így, ki úgy él odakint. Erre nincs sablon. De van, aki 56 éves fejjel is végleg haza akar térni. Külüs Istvánnak hívják, szabómester, szalonja van Párizsbáni Azt mondja: „Elég volt, Mössziöj 40 év még Párizsban is sok, majd itthon újrakezdem. Hogy ott minden ragyog? Hát nem mondom, szépek a bulvárok és csillognak az ékszerüzletek, meg a pénz. De ha elfogy, mindennek vége. Ezt én mondom, mössziő, pedig elég sokáig bírtam.” Azt mondják magukról: magyarok vagyunk. És ezt így is érzik. Mikor visszautaznak, elmesélik, hogy az. égvilágon senki sem akarta őket itt tartani, haza- csálogatnd, úgy, hogy talán mindössze ez az egy okozott csalódást vendégeskedésükben) Kép és szöveg: Regős István. Mátyás király egykori visegrádi várának helyreállítási munkái* val ismerkednek a hazalátogató magyarok. „Itt” és „otthon” 'TTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTy — 13 — A köréje gyűlt lányok nem igen értették, mit jelent az „okos viselkedés”, de nem is firtatták. Még. a soha nem látott alpesi tájak szépsége sem érdekelte őket, mert egyre-másra adták fel a legkülönfélébb kérdéseket, amelyekre signore Giovanni és Merényi úr harsány kacagással válaszoltak. — Lakást kiutalnak a számunkra? — Napi gázsit, vagy havi fixet fogunk kapni? — Nyugdíjas állás? Mennyi szabadságot kapunk? És ehhez hasonló rengeteg kérdés, amilyeneket csak tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc éves magyar lánykák tudnak feltenni egy olasz úrnak, aki munkára szerződtette őket... Már a Po völgyében robogtak. Milánóban egy éjszakát töltöttek a- Hotel Asturiában — -kettesévéi egy-egy szobában. S amikor megérkeztek Genovába s kocsijuk megállt egy kis harmadrendűnek is alig nevezhető szállodának látszó épület előtt, kissé csalódottan hallgatták signore Giovanni szavait: /.— Nos, signorinák, megérkeztünk! — És elsőnek szállt ki a buszból. Signore Giovanni ment elől Merényi úr társaságában, mögötte a lányok kettesével. Sári leghátul kullogott egy Balthazár Ági nevű soproni lánnyal, aki úgyszintén szőke, karcsú s telt- idomú, mint ő. Most tűnt fel neki, amint előtte haladt a tizennyolc lány, hogy egy kivételével — aki égő — 14 — vörös hajat viselt — valamennyi szőke. Véletlen-e vagy signore Giovanni szándékosan így válogatta össze? Egy kövér, termetes asszonyság fogadta őket a pici irodában, amely ódivatú bútorral volt berendezve, s csak úgy áradt belőle a doh. A lányok még mindig nem tudták, hová csöppentek. Szinte valamennyien azt hitték, hogy valami ócska kis zugszálló ez, ahol ideiglenesen lakni fognak. Még mindig jobb, mint a láger lepedőkkel elkerített boxai — vélekedtek egyesek. Kissé tévedtek. Ez nyomban kiderült signorina Adeline üdvözlő szavai után: Szervusztok, lányok! — hápogta, mert bár késő ősz volt s egyáltalán nem volt meleg még itt Olaszországban, a Földközi-tenger partján sem, signorina Adeline izzadt s nehezen szedte a levegőt, mitha legalábbis a trópusokon lenne. Olaszul beszélt és Merényi úr tolmácsolta a szavait. Szóvirágokkal sűrűn teletűzdelt beszédében minduntalan intézetnek nevezte szállodáját és költői hasonlatokkal ecsetelte a nála lakó lányok nagyszerű életét. Végül húsz üres papírt szedett elő a fiókból és minden lánynak alá kellett írnia a nevét. — Ez a szerződés — mondta signorina Adeline. — Sajnos nem volt időm kitölteni. Majd utólag megszövegezem. Ti csak írjátok alá... Páran vonakodtak a tollat a kezükbe venni, de signorina Giovanni szigorúan rájuk nézett, Merényi úr pedig magyarázattal szolgált: — K —. — Nyugodtan írják alá. Munkavállalási szerződés és egy évre szól... Sári is alákanyarította nevét. Közömbösen, mert bár rossz sejtelmei voltak a zugszálló és signorina Adeline láttán, nem érdekelte semmi. Fő, hogy nincs abban a piszkos lágerben! Itáliában, a napfényes Itáliában van, s ez egyelőre elég neki. Hogy mi lesz ezután, nem érdekelte. __ Az aláírás után signorina Adeline kitessékelte őket a folyosóra, azzal, hogy várják meg, mindjárt jön, s elhelyezi őket a szobájukban. Aztán becsukta az ajtót. Hármasban maradtak az irodában és a csupa háj signorina benyúlt a páncél- szekrénybe és elővett egy köteg bankót. Ezer dollárt számolt le egyenként tízdolláros címletekben, minduntalan az ujját nyálazva-, signore Giovanni markába. — Grazia, signorina! — gyűrte zsebre a pént signore Giovanni, majd összekacsintva Merényi úrral kiléptek az irodából. Legszívesebben köddé váltak volna, ha lehetett volna. De a folyosón várakozó lányok megrohanták őket, főleg Merényi urat; aki magyar volt, és csak úgy zúdították rá a kérdéseket: — Mi most itt maradunk? — Meddig leszünk itt? — Maguk hová mennek? Visszajönnek? Merényi úr megpróbált válaszolni, csillapítani az egyszerre beszélő, izgatott lányokat. Signore Giovanni pedig ezalatt beugrott a buszba. — Mondom, hogy este még visszajövünk...
