Tolna Megyei Népújság, 1965. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-29 / 203. szám
HUNYADI ISTVÁN: Örökség Pár kurta év és távozom. A fölém-tornyosuló idő megállítja toliam, előlit a homály s agy ereimben lelassul a vér. Lázadnom kéne ellene, de miért? Várok s figyelek: ez a-törvény. Rád mit hagyok, fiam? Egy-két könyvet s pár teleírt lapot s még valamit, a juss nem is csekély: A felnövő világot hagyom itt! Osztályod ennyi. Másnak tán semmiség, De neked, átadtam mindent, hogy birtokodba vedd. Egy műszert kaptál, érzékeny, kutató hajszálrugót, éles. finom földrengésmutatót, kis moccanásra sokszorosan kileng, vagy össze Is törik: Tőlem kaptad szíved! Örökül nyerted a megtartás erejét! Mint idomait a kristály, erezetét a márvány, virág-figuráit a zúzmara, gyűjtőd és őrződ minden alakzatát a földi létnek, hogy magad formáld ki s add tovább. És rádhagyom nevem, néhányan ismerik e honban, s vele egy-két sorom, ezekhez úgy jutottam, t mint gyöngyéhez a kagyló: Hétszer fizettem minden betűért! Poklot-járt köreimmel — a szívem abbafáradt — csak téged megváltanálak: Hová nem értem, legalább te elérd! TÉNAGY SÁNDOR: Zsemleszínű reggel Hajnalban a fény üvegmadárkái ébresztenek, szememre szállnak, mint pipacsok; a hunyorgás bíbor karikáiba alig fér a mindig-új világ. De jó is mos dó víz-szagú lelkesedéssel ugrani, ki az ágyból, be a tegnap abbahagyott életünkbe s a valamit mindig rejtegető mai napba!... De jó is röptetni a fáradt s fárasztó álmok pizsamáját s versenyt fütyülni a csappal, s gyors harapással megkóstolni a zsemleszínű reggelt, mielőtt fellépünk e zsúfolt század szorgoskodó járműveire!... Ö meg csak állt, kezében égnek fordított fegyverrel, mint az imént. A foga vacogott, és mintha a fejéből hirtelen kiszaladt volna mindenféle katonai jelentés-formula, semmi sem jutott eszébe abból, amit tanult. A géppisztollyal, mint holmi bottal mutogatott az ablak felé, s nagy nehezen kinyögte: — Ott.... Főhadnagy elvtárs. Az őrparancsnok egy pillanatig odabómult, és lódult tovább az épület bejáratához. A többiek utána... „Siessenek” — makogta magában, és állt, ugyanott, ahol a levegőbe lövöldözött, még a fegyvert sem akasztotta vissza, a vállára. Nézett fölfelé. „Nem is tolt le... Hogy rosszul jelentkeztem...” — a gondolat keresztülszaladt agyán, s nyomában tülekedett a sürgető kívánság: „Siessenek...” A nyitott ablakban megjelent a főhadnagy feje. Gyors, kapkodó mozdulat: már a kötelet markolta. Az alak fölemelkedett. — Hű, de könnyű... Ez a főhadnagy hangja volt. „Nem lehet... A halott nehezebb... Akkor a félhalott is...” Nevetés. Megrázta a fejét. „Megőrültek ezek?...” Gurgulázó, hahotázó. kacagó nevetés. Még, és még... Mintha nern akarna vége szakadni... Folyton- folyvást. — Nem tudom, ki volt az a pihent agyú, de ez megérte .. Ez megint a főhadnagy volt. Az ablakot becsukták. A hangok ismét az érthetetlen- ségbe távolodtak, zsongó duruzso- lássá olvadtak egybe. Az ablakokból pászmában dőlt a fény, a szabályos kocka alakú csóvákban látni lehetett a keresztfák árnyékát. Idelenn: szürke homály. És csönd. Aztán csizmakopogás. Elöl a főhadnagy. Sapkáját hetykén, oldalt csapta, fejét csóválta és nevetett. ö csak bámult rá. — Elküldték a másik szakaszból egy embert a kantinba... Sokáig odavolt, hát kiagyalták, hogy megijesztik... összemesterkedtek egy ruhát, öngyilkosnak... Véletlenül maga ugrott be... Állt, merev-mozdulatlanul. A nyelve nehezen forgott, és azt kérdezte: — Akkor... nem halt meg?... A főhadnagy pislogott. Aztán megint nevetni kezdett. A köny- nyei potyogtak. — Hát nem érti?... Akkor szaladtak el az ablaktól, amikor maga lőtt... Addig nyögtek, hörögtek ott. Még mindig nem érti?... „Akkor tényleg nem halt meg...” — gondolta. Vállára lökte a fegyvert és kényszeredetten elmosolyodott. A készültség elvonult. Magára maradt. Háta mögött az épület. Elől a kerítés. Azon túl az országút. Hajnalban kékesen csillog majd a messzeségben. Jól érezte magát a csöndben. És ez különösnek tűnt. Hogy jól érzi magát. A homlokát is összeráncolta, miközben ezen töprengett. Furcsa és megmagyarázhatatlan: kellemesnek találja ezt a semminemtörténős ácsorgást, fegyverben. Sőt, mintha ezért, a sem- minemtörténésért állna. Csodálkozott ezen. De így volt. Félszemmel fölsandított az épületre: a harmadik emelet utolsó négy ablakából pászmában világított a sárgás fény. Mire lehullott elé, megszürkült, de azért homályt derített az éjszakába. Elmosolyodott, az ablakokra. Csönd volt. Nyugalmas, meghitt, zsongással otthonos csönd. Spanyol remekművek kiállítása a budapesti Szépművészeti Múzeumban Természetesen, mégis megtartják ezek valamennyi értéküket; S a kiállítás szerencsés öszeállí- lása folytán ezek közelebb is kerülnek hozzánk. Hiszen például Velasqueznek, az Ermitázsból Budapestre küldött „Ifjú fejét”, amely első ábrázolása annak a parasztifjúnak, aki a mi „Étkező parasztjainknak” egyik alakja, úgy helyezték el, hogy egyszerre látható a mi tulajdonunkban lévő híres realista kompozícióval. Tematikai szempontból pedig rendkívül érdekes ott látni egyazon teremben Goyának magyar tulajdonban lévő híres „Köszö- rűs”-ésvel a XVII. századbeli Antonio Puga — ugyancsak az Ermitázsból kölcsönzött — „Köszö- rűs”-ét. Az értékeket, különlegességeket hosszan lehetne sorolni. Közéjük tartoznak a szép spanyol kerámia tálak, csempék is, amelyek a korabeli közízlést felidézve, a kiállított rajzokkal együtt stílusosan egészítik kd a spanyol mesterek festményeinek nagy kiállítását, amelyet október 15-ig tekinthetnek meg a látogatók. A nyugati sajtó hozzászoktatta olvasóit, hogy szenzációs képlopások vagy képcsonkítások híreivel és részletes leírásaival terelje időnként a figyelmet a múzeumod kincseire. Holott az ilyfajta „bűnügyi” esetek rosszízű hírverésénél valódibb szenzációk is vannak a múzeumok életében. Ilyennek kell ítélnünk a Szépművészeti Múzeumunkban most megnyílt spanyol kiállítást. Jogosan állíthatjuk: világhírű a Szépművészeti Múzeum spanyol képgyűjteménye. A spanyolországi múzeumokat kivéve sehol a világon nem találhatnak az érdeklődők hozzá hasonló ^gazdag-- ságút. Mintegy 70 festménnyel büszkélkedhetünk, közöttük a legjelentősebb a 7 Greco-, az 5 Goya- a 4 Murillo-, a 3 Zurbaran-kép, Velasquez ifjúkori remekműve, az „Étkező parasztok” és Ribera megdöbbentő erejű, hatalmas kompozíciója. Többek közt itt látható ötrészes képe annak az 1500 körül Kasztiliában , élt,- művésznek, akit a nemzetközi szakiroda- lom „Budapest rgester’-nek nevezettel, mert másutt még nem találtak keze alól kikerült festményre. A Budapesten őrzött festményeken kívül, most a nagy kiállításra Leningrádból is érkezett 1—1 Velasquez, Puga, Tobar és Pere- da festmény, Drezdából 2, Édesből pedig 1 festmény. Ezekkel a külföldi kiegészítésekkel a kiállítás valóban szenzációt jelent: átfogó képet nyújt a spanyol festészet alakulásáról, a XV. századbeli Pedro Sancheztől kezdve Goyáig, akit méltán tekintünk a XIX. századi modern realista festészet egyik nemzetközi hatású nagymesterének,. . A művészi hatás szempontjából további szenzáció Ribera két hatalmas festményének szuggesz- tivitása. (A kiállítás rendezője fel is fedezte ezt, s a nagy márványterem két központi falrészén, egymással szemben helyezte el őket.) Különösen megragadó a Drezdai Képtár által kölcsönzött, Szent Ágnest a börtönben ábrázoló festmény monumentális egyszerűséggel összeforrott szépsége. Jean Cocteau, a francia költő, s a művészetek nagy ismerője (ő maga is rajzolt, festett) nevezte szellemesén „gyilkosnak” azokat a festményeket, amelyek a képtárban „meggyilkolják” a szomszédosakat, annyira lenyűgöz.őek. Megjegyzését most értjük meg igazán Ribera drámái hatású, s mégis játékosan naiv drezdai vászna élőt', hiszen mellette szinte elhalványodnak a világhírű mesterek: Greco, Velasquez, Goya régóta, méltán megcsodált alkotásai; Murányi—Kovács Endre Szűcs Andor: Képzelt beszélgetés A hegy tetején, forgalmas út könyökénél, parányi lakatosműhely áll fészerféle házikóban, limlomokkal teli kis udvar közepén. Figyelmes arcú, kunkori fehér bajszú apró termetű öregecske szöszmötöl az udvaron, okuláréját madzag tartja. Látástól vakulásig ott matat a rozsdás kerekek, meg csodarabok között. Foltos kék nadrág van rajta, meg színehagyott zeke, de mindkettő tiszta. Valahányszor arra jártam, elácsorogtam házikója közelében, de soha nem láttam senkit betérni hozzá, valami szerelni valóval. Ö mégis munkálkodva töltötte napjait és talán soha nem pihent meg. Hümmögve keresgélt ócska kincsei közt, aztán bement a kis házba s nemsokára szelíd kopácsolás hallatszott. Egy délután oda&lltam kapuja elé és — magamban — így beszélgettem az öreggel... — Hohó... Csalafinta vagy, Nagyapám. Semmi hasznosat sem csinálsz. Azt hiszed, nem veszem észre? Csak kopogsz egész nap, mint valami harkály...-IMlffHl in <r> : — Jó, jó, hogy élsz... De mi értelme van vémégedre a kalapácsolásnak? — Értelme? Ember vagyok még én is, az ember meg dolgozni szokott.*, — Ez még neked kenyeret ód? Nem hiszem el! Ne lenne lányod, akihez unokát őrizni mehetnél? Vagy fiú- gyér,meked, hogy gondod viselné? Vagy ha már nem áldott meg gyerekekkel a sors, éppen teneked ne jutna valami nyugalmas otthon, itt, vagy amott, ahol sakkal, kártyával oszthatnád meg társaggal az időt? Ne is haragudj a munka a kezedben... mímelt dolog, nem egyéb... — Nem, nem öcsém. A munka az sohasem mímelt. Ha úgy végzik, már naplopás a neve. — Igaz. de akkor magyarázd meg, mit csinálsz?' — Láthatod magad is. Ez műhely, itt egy satu, belé- fogva meg az anyag. Ennél többet, öcsém, a dologhoz te nem értesz... — Még hogy nem értek? Figyellek én hetek óta! Mondd rr\ea telkedre: egy kulcsot, vagy egy aprócska zárat szerkesztettél legalább? Csak jársz-kelsz a vasaid között, egyiket ma ide, holnap odatelepíted, fúrsz, faragsz — cél és értelepi nélkül? Te ezt is munkának nevezed?, — Munkának. Én pedig azt látom, gorombán beszélsz. Munkának nevezem, mert az effajta dolgokhoz én jobban értek. Akárki vagy, elhiheted, ha én mondom... — Elhiszem, Apó... Nem akartalak megbántani. A kíváncsiság nem hagy nyugodni, az bíztatott, hogy megszó- litsalak... De hiába, hitetlenkedem a dolgaidban. Néked ez a munka már nem kenyered. Valid be, inkább csak emlékeid között kotorászol... — Nem kenyerem ez a munka? Meglehet, igazad van: Mert sokkalta több kenyeremnél... — Igazán? — Levegőm, pipám, orvosságom és pihenésem... — Szépen beszélsz... Mondd tovább, Nagyapám. — Nincs tovább. Mindent megmondtam. A többit megtudod majd, ha engedi neked az élet, hogy koromat megérd. És feltéve, ha dolgozni szerettél. — Kérlek! Beszélj! Apámat sem hallgatnám tisztes- ségludóbban. És bocsáss meg, ha tiszteletlen voltam hozzád az előbb. — Fiatal vagy... — Mondd meg végre, e sok rozsdás kocát között nap nap után mit csinálsz? — Megmondtam: élek... Nincs mit magyaráznom... — Jó, de... — Ha nem csinálnám, nem is élnék. Majd megtanulod a munka nemcsak kenyér... nyugalom is, ha úgy hozza a sorja... De menj most már, feltartottál sokáig, pedig sietnem kell ezzel a... Máskor beszélgetünk még ha kedved kívánja... —Jó egészséget, Nagyapám!
