Tolna Megyei Népújság, 1965. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-29 / 203. szám
6 CSÁNYI LÁSZLÓ: Útinapló Mit hoz magával az utas? Az emlék mindig mást mutat. A való ezer színben újul meg, ön magát cseréli, s százados kövek, he gyek hajlata, az emberkéz-formáit a városok csak azt várják, hogy az okos valóság fényében ismét új él etet kapnak. Az utas társa az idő. Az emlék időtlen, mint az iker- öröm, melynek nyomában jár, s feltámaszt, alkot és új vonalakat rajzol f el a lelek lapjaira s ki bolyongott az órák korlátái közt. most u jjongva érzi, hogy testvére az örök s változatlan valónak, amely mindig mást mutat. (WEIMAR, GOETHE DOLGOZÓSZOBÁJÁBAN) Fegyver s isteni társ a fegyelem, égi szövetség s nap nem múlhat el munka nélkül, mely harc és kegyelem, míg a lélek az igaz szóra lel. (ILMENAU, EGY VERS NYOMÁBAN) Uber allen Gipfeln .. . Az ünnepi csend oly mély, hogy halla ni lehet idefent, hallani ahogy a tört őszi ág is rezdiil súlya alatt, a télre vár és sóhajt a virág is, s a szép emlék a fák között világít, — de messze vagy! (WÖRTHI TÓ) Szürke a téli est szürkéjén, elnyújtott kézjegy a mappán, konok vonala fut s megszakad hirtelen — végül a vonat hagyja ott, vagy ő a vonatot? * (SZICÍLIAI TÁJ) Egybeolvad a tenger és az ég a pineák leheletnyi árnyával, a Nap korongja pihen egy dór oszlopon. Madár sem rebben — ó, boldog örökkévalóság. * (BŰCSÜ) Utánam néz és int, hogy visszavár még. Sajátos módszerekkel Esztendőről esztendőre nő a felnőtt „iskolások” száma, s ez örvendetes. Ma már minden különösebb meggyőzés nélkül is érzik az emberek a tanulás szükségességét a gyárban és a termelőszövetkezetekben egyaránt. A tanulást — mint munkájuk segítőjét, életük előrelendítőjét — tartják számon. Joggal. A gyárakban és a termelőszövetkezetekben is állandóan fejlődik a gyártási, termelési technológia, újabb és újabb gépek könnyítik, gyorsítják a munkát. A gépek kezeléséhez pedig értő emberekre van szükség. Az elmúlt évek tapasztalata azt bizonyítja, hogy a gyárak és a termelőszövetkezetek vezetői többségükben támogatták munkásaik tanulási szándékát, nemcsak kedvező munkaszervezéssel, hanem anyagiakkal is. Sok olyan gyárunk és termelőszövetkezetünk van már, ahol a kulturális alap egy részét a dolgozók iskoláiban tanulók képzésére fordítják, biztosítva részükre a rendszeres korrepetálási lehetőséget, sőt ezen túlmenően a vizsgára való előkészítés anyagi és személyi feltételeit. Az elmúlt esztendőben eredményesen kapcsolódtak a felnőtt- oktatás munkájába a népművelés dolgozói is. Még a tanév megkezdése előtt előkészítő tanfolyamokat szerveztek a művelődési házakban. Elsősorban a két legnehezebb tárgy, a helyesírás és a matematika „rejtelmeibe” avatták be a hallgatókat. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a tanfolyamokat és az ezzel kapcsolatos korrepetálási lehetőségeket szívesen vették igénybe az iskolába jelentkező felnőttek. A jó előkészítéssel azonban nem érhet véget a népművelők tanulását segítő tevékenysége, munkájuk neheze csak ezután következik: a tanulás tíz hónapja alatti rendszeres segítségnyújtásban. Miben segíthetnek? A felnőtt- oktatás jelenlegi formáiban a hu- mán-jellegű tárgyak — magyar és történelem — tananyagának ösz- szeállítása nem veszi eléggé figyelembe a felnőtt életkori sajátosságait. Mivel a rendelkezésre álló idő kevés, nem adhat kellő ismereteket a mai irodalomhoz, s művészethez. A felnőtt praktikusságra törekvése megköveteli a sokoldalú szemléltetést, amihez az iskola nyújtotta lehetőség önmagában kevés. Mindez meghatározza a segítés módjait. A művelődési házak tervében — a pedagógusokkal történt megbeszélés alapján — helyet kell biztosítani olyan ismeretterjesztő előadásoknak, amelyeket a dolgozók iskolájának tananyagában szereplő témakörökből állítanak össze. Bár ezek az előadások nem pótolhatják a tananyagot, de könnyebbé tehetik annak megértését, elmélyítését, összegezését. Ezt kiegészítve: meghatározott időszakonként az egyes tantárgyakhoz kapcsolódó kisfilm-vetí- téseket rendezhetnek. A könyvtárak ugyancsak tevékenyen részt vehetnek a felnőttek tanulásának segítésében. Nemcsak úgy, hogy külön kézi könyvtárakat hoznak létre a tanuló felnőttek részére a tananyaghoz kapcsolódó szakkönyvekből, lexikonokból, kötelező olvasmányokból, hanem úgy is, hogy rendszeres kapcsolatot teremtenek a hallgatókkal. Van már példa rá, hogy nem egy helyen, a vizsgaidőszak közeledtével szinte tanulószobává alakult át a könyvtár, ahol a könyvtár dolgozói még a tételek kidolgozásához is segítséget nyújtanak. A hasznos kettős: nem csupán a tanuló felnőttek munkáját könnyítik, hanem az irodalmat tanuló felnőttekből irodalmat kedvelő embereket nevelnek. Tény: a tanulást befejező felnőttek közül igen sokan továbbra is rendszeres látogatói maradnak a könyvtárnak. Ami esztendőről esztendőre visszatérő probléma: a tanuló felnőttek hétköznap nem, vagy csak alig tudnak időt szakítani a könyvtárak, klubok, művelődési házak látogatására. Ennek ellenére vasárnap délelőtt csak naSegíthetnek a népművelés dolgozói azzal is, ha a vezetésük alatt álló irodalmi színpadokat bekapcsolják az irodalomoktatásba. A tananyagban szereplő írók, költők műveinek bemutatásával színesíthetik, érdekesebbé és vonzóbbá tehetik a magyar órákat. Vitathatatlan tény: a szemléltetés ereje fokozza az élményszerűséget, Ami élményt jelent a diáknak, az könnyebben megmarad az emlékezetében. A csaknem félezer állandó jelleggel működő irodalmi színpad közül vajon hány dolgozta ki éves programjában a felnőttoktatás segítését szolgáló szemléltető műsorokat? gyón kevés helyen tart nyitva a könyvtár, a klub, a művelődési ház, akkor is főleg gyermekmatinékat rendeznek. Ezen feltétlenül változtatni kellene az új népművelési évadban. Sokoldalúan és sajátos módszerekkel segíthetik a népművelési dolgozóink a felnőttoktatást. Eredményt azonban csak úgy lehet elérni, ha a gyárak és termelőszövetkezetek oktatási felelősei, az iskolák és a művelődési házak igazgatói, valamint a könyvtárak vezetői szoros kapcsolatot tartanak fenn a felnőttoktatás tartalmi munkájának emelése érdekében. (F. E.) s átlépek a meghatód ás falán és rímet, hasonlatot kér esek az egérszínű alkonyaira. Kapros palacsinta — Régen láttam az édesanyádat. — Pedig tegnap is itt járt. Segített felvikszelni a parkettát. — Milyen arany lélek. Meglátogathatnánk... — Meg bizony. Olyan régen nem jártunk már náluk. Apa is örülni fog neked. — Ó, a drága öregúr! Sohase felejtem el, hogy felmászott hetvenéves fejjel a jegenyefára és lehozta Bábuéinak a kismadarat. — Apa már ilyen jószívű. — Anyád is. Mindig segít neked. — Meg a Manóinak, meg a Pirinek, meg Jocókának. meg... — Állj csak meg! Ne sorold fel mind a kilenc testvéredet. — Kérlek szépen. — Ne sértődj meg mindjárt. Tudod, hogy mennyire tisztelem és szeretem mamát az ő ernye- detlen szorgalmát. Vasárno.p délben kimegyünk. Jó? — Pompás. — Apának elviszem azt a két szivart, amit Béla adott. Valódi kubai szivarok. — És töröttek. — Nem ez a lényeg. — Tudom valódi kubaiak. Jó, hát csak vidd. Legalább meghívjuk mamáékat a Lila tulipánba, ebédre — A. úgyse jönnének! Mama biztosan süt néhány kapros palacsintát is, ha kimegyünk. Tud- ja, hogy mennyire imádom. Micsoda remek keze van. — Hát, ez szentigaz, Ede. Csak az a baj, hogy a mama most •mégse fog neked palacsintákat sütögetni, _______„„ — Ugyan... — El is feledtem mondani, Ede hogy szegény mama a karfára esett vikszelés közben. Nincs nagy baj, ne ijedezz. De pór napig pihennie kell. Megm/mdta Lovánszki doktor. — Szegény mama! Akkor talán ne is zavarjuk. Pihengessen csak. Ráfér. — Azért... — Nenene, nenene. Máid legközelebb. Nem venném szivemre, hogy gyötörjük a sok vdhaszna beszéddel. — Drága Akkor mfitjd én sütök neked, kárpótlásul, finom kapros... — Azt már nem! Ahhoz csak a mamád ért igaziró.! DARÁZS ENDRE Zalka Miklós: Csönd A mikor dühös volt, mindig összecsücsörítette a száját. Állt, mint a cövek. Szeme megszokta a homályt. Háta mögött az épület. Háromemeletes. Szürke. Nemcsak most, nappal is szürke. Balra, a legfelső emelet utolsó négy ablakából pászmában dől a fény. Sárgás. Furcsa: mire lehullik, elé, megszürkül az éjszakában. Attól van ez a szürke derengés idelenn. A harmadik emeletről mormogó duruzsolás ereszkedett alá. A hangok egybefolytak, semmitmondóvá zsugorodtak, a szavak foszlányait sem értette, csak zsongtak a fülében, akár kályha dudorá- szott volna. 1 Nevetés csattant. ÁNDRISZEK FERENC: Halk alkonyi vers Konkolyruhát vett fel az alkony S lila gondossággal óvja a tájat. Esti neszek másznak a kerítésen S az eltelt nap, mint egy gyűrt karton, már csak foltnak marad a múltra készei: Józan fecskék szárnya sziszeg még, harmatot gyűjt a fű, hajnalra, dísznek és már gyógyulnak szomorú virágok az éj reményétől s kiben rég rágott a kényszer, most halkul az árok. Egy kavics is aludni gördül, csillagot számol az út és elárvul, s már az álom is szunnyadni búvik önmagába. Utolsót pördül a megszorult gond. S a szellő is búcsúzik. „De örültök...” — gondolta bosz- szúsan. A válla fölött p;Hántolt hátra, á magasba. Az ablakokból kocka-alakban ömlött a fény, és a sugárban látni lehetett a keresztfák árnyékát: négy részre osztották a sárgás szabályos csóvát. „Minek örültök?” — a szája úgy meredt előre az orra alól, mint a tüske. Csönd volt. Idegesítő. Annyira idegesítő, hogy a tenyere viszketett. Szuszogva szedte a levegőt, és úgy érezte, mintha fojtogatná a csönd. Megint nevetés. A torka összeszorult. „Hogyan tudnak nevetni?... Az ember...” — ez a gondolat is befejezetlen maradt. Nagyot nyelt. Vasárnap mindenki otthon van. És akkor az embert ideállítják silbakolni... Az országút hajnalban kékesen csillog majd, akár valami messzire nyúló, kanyargó selyempántli- ka. Most csak egy hosszúkás szürke folt. A szürke folton kellene elindulni... Két kilométer. Nem térne le róla. Véletlenül sem. Erezné á domborúságán, hogyan, s merre kanyarog Megérzi azt az ember vaksötétben is. Talán két kilométer sincs egészen. Ott a sárga ház. Az már: ház. A vasútállomás... Arra mentek él... Oldalt fordult, úgy nézett, vágyón — arra... Délután mentek. Amikor ők átvették az őrséget, mindjárt azután. A vonathoz. A laktanya másik oldalán pyosztolt akkor, a kapuban. Neki mutatták a papírjaikat. És neki néznie kellett a papírjaikat. Meg a boldog, mosolygós képüket. A szíve belefacsarod ott ahogy nézte. A sárga irigység emésztette. Nem elég, hogy itt rostokol, szemlélje végig a mások örömét. Minden papírtulajdonos egy-egy stációd A távolban — a laktanyai úton — csizma koppant. Odafenn fémes zörgés. Kattanás. Fölpillantott. A harmadik emeleten az egyik világos ablak kitárult. Valaki kihajolt az ablakon. „Még ez is ellenőrizni akar...’* Egy ugrás. Az alak eltűnt a fényből. Nézett föl. Azt hitte, a szeme káprázák. Az alak a két emelet között himbálódzott. Látta a kötelet. Fehér volt, valósággal világitott a homályban. Ide-oda. Mint az óra- inga. Fuldokló szászegés. Hörgés, Lá- hegés. Állt, nézte, és a homlokát kiverte a veríték, a szája önkéntelenül megnyílt. Akkorát nyelt, hogy a torka belefájdult, és azt hitte üvölt, pedig nyögött csak ő is: — Te! Ne! Ne!.„ Hörgés felelt. A hideg futkározott a hálán.' „Meghal...” — a gondolattól elöntötte a forróság. Hogy ő látni fogja. Ahogy ez meghal. A fogát csikorgatta, s az ajka összeeső cső - rödött. „Az anyád keserves... Nekem ne halj meg itt!...” Lekapta válláról a géppisztolyt, csövét az égnek, ujja a billentyűre tapadt. Hosszú sorozat. Aztán mintha megsiketült volna, olyan csönd támadt. Hirtelen tucatnyi láb dobogását vélte hallani. „Hallucinálok...” A szívét a torkában érezte. A kötél himbálózása meglas- subbodott. „Jönnének már...” — topogott türelmetlenségében. Az idő végtelennek tűnt. Végre! Elől az őrparancsnok. Futás közben a sapkáját igazította a fején.
