Tolna Megyei Népújság, 1965. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-04 / 156. szám
Költemény prózában Itt fenn a hegyen jó a várakozás, ha anncuk jöttét várjuk, aki kedves nekünk. Kétszer jut hetenként ebből az örömből: ücsörögni a fák alatt, lesve, hogy jön-e már. S feltűnik az emberek között... Megismerem mesz- sziröl, szemem szomjasan issza be alakját, s az öröm szinte íz- lelhetően árad szét minden poréi Icámban. A feleségem jön, most lépett be a szanatórium kapuján. Lassan, fáradt léptekkel közeledik az emelkedőn. Mennyire ismerem már minden mozdulatát! Hányszor jött így felém! Ugyanitt, ezen az úton ... Akkor is beteg voltam, amikor első gyermekünket várta. Jött, két nappal a szülése előtt is, aprókat lépve, meg- megállva, kezét mellére szorítva, s úgy csitílgatta a szívét. Szelíd, hunyorgó szemmel már messziről azt fürkészi, láthat-e rajtam valami változást? Én pedig arcát nézem. Ugyanolyan, mint régen: a legkedvesebb. A szél gyengén hátrasimílja a laza kontybái kiszabadult szálakat. — Szervusz! De jó, hogy ma ilyen korán jöttél.. • — Jól vagy? — kérdezi halkan. Szemei közelről is megvizsgálnak, sugara átjár, mint a röntgensugár. Meleg is, hűvös is egyszerre a szája és amikor átölelem vékonyka vállait, mintha egészsége átköltözne belém, hirtelen erősnek érzem magamat. — Gyere, üljünk ide a padra. A nap is idesüt. — Jó. — Ha fázunk, sétálunk majd egy kicsit. Letelepszünk, s egy pillanatra mosolya álarca alól elővillan a fáradtság. Gyorsan megsimogatja az arcom, hogy belémrekessze a kérdést. Tudom anélkül is... Nálunk más a rend, mint amit az úristen meghagyott a világ teremtése után. A hetedik nap a nagytakarításé. A gyerekeken is olyan az ing két nap után, mintha kubikosok lennének ... — A gyerekek? — Megvannak, Akár az ördögök. Sírtak, hogy jönnek ők is hozzád. — És Te __? — Elbontottam két párnahuzatot az éjjel. Amit sohasem használtunk. Fehér inget varratok, szerepelnek az óvodában.... — A cipőt megvetted magadnak? — Sötétkék ruhát találtam nekik az egyik üzletben. Ha látnád, milyen jól áll öcsinek ... Csak ... Hamar kinövi. A vasárnap délután zajai dünnyögnek körülöttünk. A fogaskerekűt kurta kis trombitaszó indítja, s nyomban idehallik, amint az áram felsivít a motorokban. Madarak és gyerekek kiáltása szálú néha hozzánk. A nap melege nyugalmat áraszt, elkerül bennünket o. szél is egy- egy pillanatig. Évődéssel akarom elhessegetni a némaságot, amely egyszerre ránktelepült. — Mondtam már Neked? Csak néz rám, kicsit hunyorgón, mintha ostoba tréfa következnék. — ... .hogy Te vagy a legjobb feleség a világon? Néz némán, s amikor megszólal, könnyben úsznak a szemei. — Tudom... Mert akarattal csinálom... Könnyesen néz .. * Nagy ég! Nem ismertem eddig a szemeit! Ámulok, mint Andrej Bolkonsz- kij az austerlitzi ütközet után, amikor az árokban feküdt sebesülten, s rázuhant az ég kék magassága. SZŰCS ANDOR tudd meg, itt éreztem először, hogy az állatoknál mégis jobb az em ber..; Tekintete túlszáll a gyárkapun, és megáll egy kémény tetején: — Bekísértek a cellába. A priccsen fekete szemű ember ült. Lábát rossz lópokróc takarta. Amikor csattant a retesz, végigmért és megszólalt: „Munkás vagy?” Közel léptem, úgy feleltem: „Béres voltam.'’ Ennyit mondott: „Ugyanaz”. — Hogy ne vacogjunk, átöleltük egymást, úgy aludtunk el. Hajnalban kopogást hallottam. Nem volt mellettem az ember. A cellafalnál lépkedett. „Kitúrtalak” — mondtam. Erőltetve nevetett: ..Nem tesz semmit!” — És mellém lépett és eligazította a takarót. — Reggel a Nap a priccsem- hez jött. Az ember már a rácsos ablaknál állt: „Csodálatos az élet — mondta —• Pesten most nyitják a kapukat a házmesterek. A villamosok csilingelnek, anyám az ágyamhoz lép, hogy felkeltsen: Sanyi, mindjárt dudál a gyár.:. Szegény, biztos mindig elfelejti, hogy nem vagyok otthon ...” Én is az ablakhoz léptem és ahogy a Nap ránk sütött, az anyámra gondoltam. — Mikor a foglár kivitte a feketekávés bögrét, visszaordított a kémlelőnyíláson: „Igyekezni! Munkára!” Biztos értetlenül néztem. mert a cellatársam azt mondta: „Ebédig babákat csinálunk. Kitömjük fűrészporral és betűket ragasztunk a hasukra, hogy a nagyságos urak gyerekei iátékból tanulják az ábécét.” Tetszett a dolog, és nevettem rajta ... Vékony, száraz ágat kapar fel a földről, azzal rajzol a porba, hogy jobban értsem, amit magyaráz: — A mi műhelyünkben hat pad volt egymás mögött. Futószalagon készültek a babák. Elöl a cellatársam ült. ö ragasztotta az ösz- szevarrt anyagra a betűket. Előtte kis dobozkában, nagyon sok, mindenféle betű ... A másik fűrészporral tömte, a harmadik hajat tett a bábú kopasz fejére... s így ment ez sorba. Én a nyílásokat varrtam be. Unalmas volt. De a többiek mindig izgalommal várták a következő babákat, és ha megkapták, bólogattak... A műhelyben tilos volt a beszéd. Hatunkra két fegyőr vigyázott. Az öreg hamisan hunyorít, mint aki azt mondja: na, hékás, figyelj, most következik a beszéd java. — Négy hét után azt kérdezte a fekete szemű ember: „Mondd, a babaműhelyben te nem vettél észre semmit?” — „Nem én” — feleltem az igazat. „Hát tudd meg — mondta alig hallhatóan — mi, öten egy gyárban dolgoztunk és sztrájk miatt vagyunk itt. A babákkal pedig üzenünk.” „Üzentek?” — csodálkoztam nagyot. Az ember rábólintott: „Üzenünk. Van harminckét betűformánk ... mi kell még? A babák kézről kézre mennek, sorba, én pedig mindig ráragasztom a szöveget.” Nem értettem sehogy sem. Elmagyarázta: „Tegnap az első babára K betűt ragasztottam, a másodikra á-t, a harmadikra 1-t, a negyedikre m-et, az ötödikre megint á-t, a hatodikra n-t. Na érted már? Ez eddig, ha egymás mellé rakod, akkor Kálmán ...” A teljes szöveg pedig, mint később megtudtam, ez volt: A színház varázsa „Színház mindig volt, van és mindig lesz!”. Ez, a határozottságával szinte kérkedő mondat a harmincas évek egyik ankétjén .hangzott el, válaszul a színpad válságáról elhamarkodottan ítélő pesszimistáknak. Kárpáti Aurélnak a lényeget tekintve igaza volt. Mert a dráma és a színjátszás valóban hűséges társa az embernek. Az antik Görögország vallási szertartásaitól a modern térszínházban játszódó előadásokig kísérte és kiséri az emberiséget, amelynek a jövőben is bizonyára segítségre lesz majd az ön- megismerésben, érzéskultúrájának gondolatvilágának mélyítésében, finomításában, és játékos kedvtelésében. A színház tartalma és formája együtt változik a korokkal, lépést tart a kultúra és az igények fejlődésével, de megfigyelhető néhány olyan vonása is, amely érthetővé teszi, hogy átmeneti visszaesések után, a közönség érdektelenségének okait kiküszöbölve, újra meg újra fellendül és hódítóan kibontakozik, így van ez napjainkban is, amikor a színház — a film és a televízió vonzásába került nézők átmeneti elfordulása után — visz- szaszerzi híveit, sőt, a korábbinál szélesebb körben érhet el hatást. Magyarországon az elmúlt húsz év alatt százezrek kedvelték meg a szórakozásnak ezt a nagy hagyományú válfaját. A színház népszerűségének okairól szólva arra a kérdésre szintén válaszolhatunk: mit és hogyan érdemes nézni, hogyan lehet maradandó erejű élményeket szerezni? A gyerekek, játék közben, szívesen utánozzák egymást, a felnőtteket, a tárgyak és a természet különböző tulajdonságait. Szórakozás ez annak, aki csinálja, annak, aki figyeli, s megítéli, mennyire sikerül az utánzás. Ez az ösztön túléli a gyerekkort, csak rejtőzik, ritkábban és álcázoítabb módon jelentkezik. Egyik formája kétségtelenül a színház, a dráma, amelynek résztvevői nemcsak egyszerűen „Kálmán mindent tagadjon, hogy kiengedjék, mi mindent magunkra vállalunk.” Az öreg új cigarettát sodor a dózniból, a füst kéken száll. — A cellatársam egyik este, amikor már bekaptuk a fekete kenyeret és teát, azt kérdezte tőlem: „Mondd. Bakó, ismered te József Attilát?” „Az ki?” — kérdeztem vissza. A felhajtott gal- lérú rabkabátban elmondta egy vers utolsó sorait. Még most is emlékszem rá... Szépen mondta. — Kicsit később, odamentünk a rácsos ablakhoz, és kinéztünk az égre. Este volt, már fénylettek a csillagok. A cellatársam sokáig mozdulatlan állt. Egyszerre megszólaltam: „Mit nézel any. nyi sokáig?” „Látom a házamat, a feleségemet, meg a gyerekemet. Szőke, amilyennek akartam.” Megint buta voltam, megkérdeztem: „Hát van neked feleséged, meg gyereked?” Mosolygott és most nagyon szép volt az ember: „Még nincs, de majd lesz” — átfogta a vállamat. — „Gyere, nézd te is a csillagokat és akkor te is látod a gyerekedet.” És én is néztem a csillagokat és én is láttam a gyerekemet, pedig nekem se volt. Az öreg hirtelen feláll és kezet ad. — Most tizenkilenc éves a gyerekem ... A négymázsás bála, a gyárudvaron gyors táncot jár. Már öt ember ereje a ritmus. A raktárépületnél két fiú birkózik. Döngetik egymást, és ne vetnek: a kedvük feszül. Közülük az egyik tizenkilenc éves. a játék, a közvetlen hatás kedvéért, hanem mélyebb és komolyabb szándéktól vezetve utánozzák az elképzelt, vagy megírt történet szereplőit. Általuk, a hősökkel azután azonosulni képesek azok is, akik nem játszanak, de fantáziával és koncentrált figyelemmel átélhetik a történet eseményeit. Hasonló lehetőséget más művészeti ág is nyújt, de egyik sem biztosít olyan közvetlen és zavartalan feltételeket az átéléshez, mint a színház. A színpadon eleven alakjukban jelennek meg és ütköznek össze a hősök. Viszonylag könnyű megérteni és nyomon követni őket. Az ember, a színpadi játékot figyelve megsokszorozhatja önmagát, kielégítheti kíváncsiságát, megismerheti a társadalom és a jellemek vonásait, összefüggéseit, átélhet olyan csapásokat és örömöket, amelyek meghaladják egyéni életkorét. A dráma klasszikus típusa ennél is többet ad. Ebben utánzás és átélés öröme magasabbrendű élmény eszköze, része a világ rendjét, az élet értelmét, a társadalom eszméit és fejlődési irányát kifejező művészi alkotásnak. Az ilyen színház az ember önmagára eszmélésének, reményei és lehetőségei szembesítésének. kudarcai feltárásának és emelkedése megvitatásának fóruma. A dráma ezen a szinten is szórakozás, de itt ezt éppen azzal éri el, hogy a valóság, a színházon kívüli, . az igazi élet legizgalmasabb kérdéseire válaszol. Segít az embernek, hogy boldog lehessen, és kiegyensúlyozottan, energikus határozottsággal közelítsen egyéni és közösségi céljaihoz. A dráma első, ősi korszakában a természet feletti győzelem előrevetítésével is bíztatott, harcba vitt. Azóta, és napjainkban különösen a társadalmi küzdelmek értelmét világítja meg, erre fegyverez fel, ebben kínál segítséget, szövetséget. De az igények sokfélék, s a nézők nemcsak komoly daraboknak tapsolnak szívesen. Szeretik a vidámságot, a zenét, az izgalmas, váratlan fordulatokat, a titkokat és megoldásukat, mindent, amin „nevetni és sírni lehet”. Vessünk egy futó pillantást a különböző színdarabtípusokra. Sokak kedvence az operett. Szeretik a zenéjét, érzelmes cselekményét, tréfakedvét és azt, hogy mindig a szerelemről, sőt a beteljesülő, a legravaszabb akadályokat is legyőző happiendes szerelemről szól. Nem csodálhatjuk, ha a színházzal ismerkedő néző híve az operettnek. Nem árt viszont megmondani, hogy a Csárdáskirálynő, vagy a Mosoly országa csak az első lépcső, amelyről érdemes továbblépni. Anélkül, hogy leszólnánk az operettet, tényként kell megállapítani: a valóságtól csillag évnyi távolságban jár, mesének pedig kiagyalt, igazi költőiség nélküli. A zene tartja életben. Fontos volna, hogy megszülessék a mai zenés műfaj, amely szirupos érzelmesség és hazug illúziók nélküli világba vezetné a hallgatót, korszerűsítve az élményt, amelyet az érzelmek és a fülbemászó kedves melódiák találkozása nyújt. Sok jót ígér közönségének a vígjáték. Ebből ugyancsak többféle van, aszerint, hogy az író mennyire igényes, milyen eszközökkel dolgozik, mennyit és hogyan kíván megmutatni az életből. Egyesek a pillanatnyi hatás kedvéért lemondanak hőseik mélyebb megértéséről, társadalmi és lélektani vonásaik ábrázolásáról. Csak a rekeszizmok elleni támadással törődnek, egyetlen céljuk a mulattatás. Nevetni jó, nevettetni nagy érdem, de a komédia klasszikusai, Shakespeare, Moliére, Shaw és mások példája meggyőzhet: lehet úgy is mulattatni, szórakoztatni, hogy a néző el is gondolkozzék, s jobban megértse az emberek és a világ problémáit. A színpad vidám és játékos műfajai után az élet és a történelem komoly, olykor tragikus eseményeivel foglalkozó darabtípusokra szeretnénk irányítani az olvasó figyelmét. Ezek a darabok, mint már említettük, ugyancsak szórakoztatnak, sőt ezek nyújtják a legnemesebb és legmaradandóbb élményeket. Ami ezeket megkülönbözteti a kisebb igényű, vagy éppen igénytelen munkáktól, az a tulajdonságuk, hogy túlmutatnak a színpad zárt világán. Művészi értékük záloga és ki- teljesedése éppen az, hogy élni tanítanak, kimondják: mi a jó és mi a rossz, meghatározott körülmények között. Társadalmi harcok vetületét és az erkölcsi kérdések közötti eligazodást kereső ember lelki tükörképét hordozzák, a görög tragikusoktól a modern szerzőkig, Brechtig, Visnyevszkijig, Millerig. A klasz- szikusok értéke is jelentős. Ismerni és érteni tanítják elmúlt korok embereit, politikai és morális küzdelmeit, azokat az összeütközéseket, amelyek a fejlődést kibontakoztatták, s eljuttatták az emberiséget a szocializmus küszöbére. A klasszikusok műveiben költői szépségük mellett éppen ezt becsüljük, s tartjuk leginkább példamutatónak. Azt szeretnénk, ha a mai drámaírók is ugyanolyan, vagy hasonló mélységben értenék és fejeznék ki a mi korunkat, a mai magyar társadalmat, mint a régi nagyok. Hiszen a feltárt és kibontott, olykor meg is oldott konfliktusok, a fejlődés színpadra vitt és a közösségben visszhangra találó kérdései adják a dráma és a színház nélkülözhetetlenségének leghatékonyabb igazolását. Dersi Tamás ÉBLI KATALIN: D A L Az erdőket lekaszálom, ;ak jegenye marad három. Tárom tölgy is maradhatna, ha aranyból volna makkja. Arany makkot szedegetnék, s fényre szállnék, mint a lep! Lepkét virágzik a mező, arany füvek bújnak elő. Gyorsan nőnek a fűszálak s nekifutnak a kaszának. Sorjáznak az arany boglyák, anyjukat, a Napot szopják. Három lovam van s egy jász. lopok én is a szénából. Az ekt útján haladok, lábnyomaim: csillagok.
