Tolna Megyei Népújság, 1965. július (15. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-04 / 156. szám

6 s~ í GARAI GABOR: . MAJAKOVSZKIJHOZ Ki hirdetted, hogy „nem merni: halál" lazíts fel, légy velem, ha szívem — dolga bár robbanások időzítése volna — mint metronóm mutatója kocog türelmesen, s nincs vágya, dühe sem, csak méricskél jót-rosszat, jobbra-balra biccentve, s vissza — Ind ulat Radarja, ádáz keltő, vezéreld szent haragra lent-szálló énekem! Ne dekázzam igazát a hazugnak, ki magának kapar csak, s másra tol bűnt, színlelést; ki erkölcsről papol, és veszteget, s előnyért élre rugtat, ki parancsra hisz, árul, öl, ha épp kell. de önként csak csörgő haszonra kémlel, mit semlegesen besöpörhet; ki meghurcolhat igaz szeretőket, mert gyönyört kéz alatt ad, vesz, cserél; ki számlát nyújt be mindenért, s oly gőgösre és pohosra dagad, hogy láttán a hétköznapi halandók, e gyarlók s türelmesek szelíd ajkai közt a jófalat is megkeseredik! Be legyek lángja a hűségeseknek, a holnapért fölbátorult seregnek, mely, bár tegnap gáncsokba botol, ma, csalókon s csüggedőkön átnyomulva itt árad, itt sokasodik, és embermód eszmélni ihlet: fél-boldogsággal már nem alkuszik meg, a Mindenség szüretjét fölvirrasztó nyarat hoz, hát nem tapad kicsiny bálvány-javakhoz — testet így ád a hitnek, s tisztulni kényszerít, mint lúg a vásznat, hogy ne vallják, vállaljak soha mást, csa! egy-élű szót, emberséges fegyelmet s szigorú munkát: örömet a szemnek, szív vigaszát, ha szenved, — és csak halált feledtető szerelmet és csak tömegből felnövő hatalmat, s békességet csak milljomod-magamnak. Ö, költők bátra, add hogy tenni merjem a jót, s győzzem a rosszat, — , lásd, konok bu. keserű mámor s kacér gyilok kísért szenvedélyed váltson meg engem! Vagy essem el — ha élni nem tudok — egy álmaimhoz méltó ütközetben. V. Korlinszkij: Egy kis félreértés Az ellenőrző bizott­ság váratlanul top­pant be. Elsőként a házfelügyelő közölte ezt az aggasztó hírt. Saját szemével látta, amint a látogatók a föfeljáró felé indul­tak és saját fülével hallotta, hogy a he­tedik emeletre szán­dékoznak felmenni. A lakáshivatal ve­zetője belesápadt a hírbe. A hetedik eme­leten a vízcsapokból egyáltalán nem folyt a víz, annál inkább két lakószoba meny- nyezetén, mert alapo­san beázott a plafon. S mindezen felül a padlásfeljárónál még mindig ott púposo­don az építéskor ösz- szeszedett tűzrevaló hulladék garmadája. Az öreg házfelügye­lő ingajáratként lo­holf a bejárat és az iroda között. Minden bejelentése közelebb vitte a katasztrófához a lakáshivatal főnö­két ... A bizottság a feljárathoz érkezett. A bizottság beszállt a liftbe. A bizottság megnyomta a hetes számú gombot. A főnök agyában egy szempillantás alatt megszületett az elhatározás: a kap­csolóhoz ugrott s a lift a bizottsággal együtt két emelet kö­zött azonnal megállt. Aztán a hátsó bejára­ton szerszámokkal felszerelt alakok sza­ladtak be. S a hete­dik emelet arculata a megrökönyödött la­kók szemeláttára hir­telen megváltozott. A víz q csapokból kez­dett csöpögni és nem a mennyezetről. A dolog leginkább az érzékenyebb lelkű la­kókat hatotta meg. Küldtek is egy leve­let a városi végrehaj­tó bizottsághoz, s kérték, hogy állítsa­nak bronzszobrot a lakáshivatal vezető­jének. 4 óra, 22 perc és 5 másodperc múlva a helyreállítás befeje­ződött. A főnök elé­gedetten kapcsolta be az áramot. A lift meg­remegett és lassan el­indult felfelé... Másnap mégis el­bocsátották állásából a lakáshivatal főnö­két. A bizottság ugyanis a lift műkö­dését ellenőrizte. Fordította: BARATE ROZÁLIA Ionesco ürügyén A míg tilalmas nyugati gyü- mölcs volt, sóvárogva gon­doltunk arra, hogy ez is hozzá­férhetetlen számunkra, s most, amikor itt van előttünk, magya­rul, vagy az idegennyelvű köny­vesboltokban eredetiben is, csa­lódást érzünk és csodálkozást: csalódást Ionesco miatt és cso­dálkozást az akkori művelődési politikán. Ámde Ionesco, s vele ! együtt valamennyi Kafka-követő ! divat, s álmélkodva olvassuk, I hogy volt esztendő, amikor több lonescot játszottak, mint Moli- ere-t. Az ízlésekről nincs mit vitatkozni, s aki elzárkózik a for- I radalmian új elől, önmagát zárja | ki a megismerés élményéből. Ám ! itt valami másról van szó, s ma- | tad a Voltaire-i megbotránkozta- ' tás ebben a formában teljesen | üres és meddő szándéka. Mert I végül nem is botránkozunk meg, ' a modern dráma, ami az „ab- ! szúrd színház” névvel kérkedik, tulajdonképpen még a botninko- zás sovány örömét sem ígéri. Corneille még azért védekezett támadóival szemben, hogy drá­máiban nem tartotta be Ariszto- [ telész szabályát, a hely és idő egysége szempontjából. Azóta i ilyen aggályokon messze túljutot- | tunk, épp Corneille szavait iga- ! zolva: Mivel művészet van> van- j nak szabályok is, de az, hogy melyek ezek a szabályok, már nem ilyen kétségtelen. Valóban nehéz lenne bármilyen irodalmi szabálygyűjteményt is összeállítani, az irodalom célja azonban Homérosztól, vagy az óegyiptomi földműves panaszától napjainkig nem változott: ábrá­zolni, elmondani akar valamit, azzal a félreérthetetlen szándék­kal, hogy az olvasónak úgy mu­tassa be hősét, hogy abban az ismereten túl is maradjon vala­mi emlék. A modern művészetben sok mindenre van példa: gondol­junk Baudelaire vagy Rimbaud próza verseire, Mallarmé búj káló szimbólumaira, Richard Strauss vagy Bartók muzsikájára, Kafka regényeire, vagy azokra a kétség­telen eredményekre, amiket a modern dráma elért, s amelyek ■gyancsak felforgatták Arisztote- ’ész elméletét. Ám a Kafka-köve­tők tekintélyes része nem a sza­bály, hanem az értelem ellen lá­zad, s ha feltételezzük is, hogy ezek a halandzsaszövegek épp az élet vagy értelem céltalanságát akarják ábrázolni, olyan eszkö­zökkel teszik, amelyek maguk válnak értelmetlenné. Már Nietzsche beszélt, (bár bi­zonyos szempontból más értelem­ben), a minden érték átértékelé­séről, — nos, ha valaki a világ mai irodalmi termését vizsgálja, tömegével talál olyan munkákat, amelyek nemcsak átértékelnek, hanem tagadnak is minden érté­ket. Mert lehet-e egy drámát ilyen kifordított, értelmetlen ki­jelentésekre felépíteni: Az autó száguld, de a szakácsnő jobban főz, vagy: Inkább lássak mezőn madarat, mint zoknit talicskában (Ionesco). Ügy látszik azonban, az értelmetlenségnek is van tö­megvonzása: az eféle drámák manapság világsikert jelentenek, s az ember nem is tudja, az írók vagy az olvasók és színház- látogatók kiábrándultságát cso­dálja-e jobban. A folyamat ott kezdődött, amit dekadenciával, a fin de siecle ki­ábrándultságával jelöl az iroda­lomtörténet, s ami vitathatatla­nul magában hordja egy szellemi válság jeleit. Az első világháború s az azt követő bizonytalanság, amely fölé Spengler elmélete ve­tett árnyékot, tovább mélyítette a szakadékot modern és hagyo­mányos között, egyaránt növelve a kultúráért érzett felelősséget (József Attila, Valery, Babits) és felelőtlenséget (Tzara). S közben megjelent Amerika is, vegyes ér­tékekkel: Steinbeck maradandó realizmusával, a Hemingway-di- vattal, az Európa-megszállott Thorton Wilderrel, s mellettük azokkal, akik valamilyen formá­ban tudatosan akartaik szakítani Európával, mint az újnaturalista Sinclair Lewis, vagy a hagyomá­nyos ellen amerikai formában lá­zadó Dos Passos. Ebből a kalei­doszkóp-tarkaságból csak egy lé­pés a Kafka-utánzók értelemel­lenes lázadása. A bomló kapitalizmus, az el­képzelhető háború réme, miköz­ben a második világháború s?!:3i sem hegedtek még be, s minden­hez egy olyan technikai halacirs, amely minden évben új megle­petésekkel szolgál, vitathatatla­nul felbontja a régi fogalmi ér­tékeket. S a reakció, amivel mindezt fogadjuk, sem egyforma; Auden, a kiváló angol költő ,,az aggodalom koráról” beszél, egy amerikai pszichológus. Cl. E. Benda pedig a „szeretetlenség” korát, emlegeti. Kockázatos dolog egyetlen jelzővel illetni egy kort, főleg annyira bonyolultan össze­tett kort, mint a miénk, az azon­ban kétségtelen, hogy a művé­szet, amikor ezt a szövevényt akarja ábrázolni, nem éri be a hagyományos formákkal. A divat azonban egyre veszélyesebb par­tok felé sodorja az ízlést, főleg amikor a modernkedés is kite­nyészti a maga sznobizmusát. Napjaink művészete így lesz két­arcú: a valóban előrevivő avant­gárd mellett a Beckettek és Iones. cok is a kor áldására áhítoznak. Az ihlet mindig ekvivalens a korral, belőle fakad, azt fejezi ki. Nem is lehet másként, akár igenli, akár elutasítja korát. Csak az alkotás valódi ihletből fakad­jon, a kifejezés kényszeréből, amiről Rilke azt tanácsolja, csak akkor írj, ha úgy érzed, bele­halnál, ha nem írhatnád meg. Á Kafka-utánzók legtöbbje azonban egyetlen ötletből indul ki, ezt variálja, s nem is a kort akarja kifejezni, legfeljebb saját életér­zését, megspékelve egy félreértett egzisztencializmus reménytelensé­gével. Valóban ilyen kilátástalan világban élnénk? Talán soha sem volt olyan szükség az eszmék tisztázására, az igazság felmuta­tására, mint napjainkban, s ez önmagában is megszabja az írás­tudók feladatát és felelősségét.- Itt pedig az Ionescok — bármily elnéző is velük kritikánk — leg­feljebb kórtünetként léphetnek porondra, de még arra is alkal­matlanok, hogy „a modern pol­gári-kispolgári lét értelmetlensé­gét, torzságát” kifejezzék, ahogv egy újabb magyar kiadásban oly szépen körülírva olvashatjuk. Csányi László H. Barta Lajos: UZiNH Táncol a bála, mint vén med­ve. Körülötte öt ember. — Kutyanehéz! — szusszant az egyik, és öklével a négymázsás gyapottömbre üt. A másik a nadrágjához ejti a kezét: — Álljunk kicsit, erőt kell szedni. A bála a gyárudvaron mozdu­latlan áll. Öregember — kis bibircsók az orrán — hüvelykujjával törli a szájára ragadt port, és azt mond­ja: — Hát pihenjünk. Az öreg a hűsre jön és kezet ad. Érzem tenyere récéit. A raktárépületnél két fiú bir­kózik. Döngetik egymást és ne­vetnek: a kedvük feszül. Hang­juk végigmegy az udvaron. — Jó nekik — mondja az öreg. — Kölykök még... Az évek, mint a morzsák, elperegnek, és azt mondják: hohó! ötven vagy, öreg. Rámnéz fáradtan. — Bizony, így van ez, öcsém, A fiatalság elmegy, az emléke marad. Sokat mesélhetnék, tele­írhatnád a világ összes papírját. Alumínium dóznit kattint, vá­gott dohányból kövér cigarettát sodor. — Húsz évvel ezelőtt megdög­lött a lovam. Akkor, nagyon szo­morú voltam, azt mondtam: jobb lett volna pusztulni vele. Ma meg örülök, hogy így történt..; — Rámnéz: — Kacifántos észjárás, ugye?... Szívja a dohányt, cuppogva, mintha pipát szívna. Sötét sze­mében szelíd a mosoly. — Hát, tudd meg öcsém, annak a lónak a hitemet köszönhetem. Megélénkül, beleint a levegőbe: — Na, vedd elő a plajbászt. Elbeszélek mindent. Süt a nap, és folyik a szó, szé­pen, lassan: — Falun voltam . .. Nyolcévi szolgálás után kiborítottam a szalmazsákot, az istálló kövére hullottak a dugott pengők. Meg­számoltam, százötven volt. A te­nyerembe fogtam és megmutat­tam a teheneknek: „Látjátok, gazdag vagyok, lovat veszek a vásáron”. A kis motyómat a há­tamra vetettem és megcsókoltam őket. Akkoriban nem ismertem jobb embert az állatoknál. — A vásáron kevés volt a ló, és magas az ár:.. A tér szélén egy cigány állt, gebével. Na, mondom, fel lehet ezt hizlalni, ha olcsón adja. .. Alkuba kezdtem. — „Kétszáz az utolsó ár” — mondta a cigány. „Kehes ez! Száznál eg.v garassal se többet” — így én. Végül fizettem két deci bort meg százhúsz pengőt és enyém volt a gebe. — Bérbe kaptam néhány hol­dat. Két napig minden ment si­mán, de a harmadik napon fel­bukott a gebe. Mondtam neki: „Ne, te, ne! A fene beléd. Állj fél!” De az csak nem mozdult. Azt hittem, hogy fáradt, de nem. Egyszercsak láttam, hogy női, női a hasa, aztán rúg egyet és kész. Fogtam az ásót, eltemettem. Ágat tűztem a dombra, aztán jónapot... — Átkoztam még az anyámat is, hogy világra hozott. Annyit sem mondtam senkinek, hogy be­fellegzett, megindultam haza az apámhoz. Kétlábú vonaton. — Éjjel a faluvégi szalmabog­lyából, ahol aludtam, csendőr ráncigáit elő. Ö! Hogy fújod,:t volna fel a gebe helyett. Ordí­tott: „Maga miért szökött meg?! A Hódy úr feljelentette. Szerző­dést csináltak, maga meg tesz a földre!” „Megdöglött a lovam” — mondtam. Végül, mert parancs volt rá, bekísért az őrszobára. — Egész reggelig, míg feljött a nap, jegyzőkönyvet csináltak, meg paragrafusokat mondtak a fülembe. — Két hét zárka után, a járási szolgabíróságon elítéltek. Vagy fizetek négyszáz pengő kártérí­tést — mert ha később vetnek, rosszabb lesz a termés —, vagy leülöm a büntetést. Mivel fizetni nem tudtam, ezt mondtam: „Le­ülöm.” Gondoltam: pihenek egy kicsit és passz ... A Napba néz, a kalapja szélén, mintha karima lenne, fehér haja csillog. — A börtönben nem volt ne­vem, 112-es, így hívott az őr. De

Next

/
Oldalképek
Tartalom