Tolna Megyei Népújság, 1965. július (15. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-21 / 170. szám

4

TOLNA MEGYEI NÉPŰJSAG

1965. július 21.

A gépember is ember!

Nemrégiben készítettem magamnak egy elektronikus borbélyt. Úgynevezett emlékező automatáról van szó. Ismeretes, hogy az effajta gépeket me9 lehet tanítani különböző bonyolult műveletek elvégzésére. Nos én — megfelelő műszaki programozással — készülékemet bo- rotválásra és hajvágásra tanítottam meg.

Működésének lényege az, hogy q fotel támlájához szilárdan rögzített fej — általam előzetesen meghatározott — felületéről, fotocella segítségével a masina háromdimenziós térképet raktároz el jelfogóiban, majd e térkép alapján igen rövid idő alatt megborotválja az embert. illetve haját a megfelelő fazonra levágja.

Az első kísérlet kitűnően sikerült. A hajvágás 12 másodpercig tartott, a borotválás még rövidebb idő alatt s oly tökéletesen zajlott le, hogy nagyítóval sem lehetett egy szőrszálat felfedezni arcomon.

Másnap reggel azonban egy kis baleset történt. Róbert mester — így neveztem el borbély automatámat — négy másodperc alatt megstuccolta ugyan, a bajuszomat, de egy csipetnyit belevágott a jobbfülembe.

Bosszankodva szedtem szét a készüléket, a műszereimmel gondosan megvizsgáltam minden alkatrészt. Semmi hibát sem találtam.

Arra a feltételezésre jutottam, hogy talán az én fejformám — a megfeszített szellemi munka következtében — any- nyit változik egyik napról a másikra, hogy ez túlnő az automata önkorrekciós lehetőségein. Elhatároztam, hogy egyidejűleg kipróbálom a gépet egy másik fejen is.

Kapsza Jenő barátom, a tudomány iránti önzetlen szere- tetből vállalta ezt az áldozatot. Mikor először meglátta a borotvákkal, ollókkal felfegyverzett Róbert mestert, akire, vagy amire (ezt döntsék el a nyelvészek) pedig előzőleg egy bizalomgerjesztő piszkos fodrászkötényt is húztam, kicsit megijedt. Mikor azonban közöltem vele, hogy a tudomány iránti önzetlen szeretetét alkalmanként 20 forinttal megtetézem, lelkesedése megújult.

Leültettem a székbe, rögzítette a fejét és bekapcsoltam a készüléket. Róbert mester 10 másodperc alatt simára kopasztot- ta Jenő meglehetősen göröngyös ábrázatát, és sehol sem vágta meg.

Ez nem jelentett semmit, első alkalommal engem sem bántott a gép. Miután Jenő eltávozott én ültem a helyére. A gép egy-kettőre megberetvált ugyan, de belevágott egy csipetnyit a balfülembe.

Másnap reggel az automata Jenőt három másodperc alatt borotválta meg és be is kői- nizte jóllehet erre nem is tanítottam. Utána nekem Róbeh mester lenyisszantotta a fél bajuszomat és tonzurát vágott a fejem búbjára.

így ment ez napokig. Jenőt osztályon felüli előzékenységgel szolgálta ki a készülék, engem összevissza kaszabolt pedig közben ismét szétszedtem. Építettem bele egy centrifugális regulatort, hét termisztort, egy kapucsengőt, két miniatűr radart. Semmi sem használt.

Már idegekkel sem bírtam tovább, s egy reggelen elkeseredve meséltem el Jenőnek, hogy mit művel velem naponta ez a gép az ő távozása után.

— Itt csődöt mond a tudomány

— fejeztem be reménytelenül.

Jenő barátom csodálkozva

nézett rám, megcsóválta a fejét s intett, hogy kapcsoljam ki az automatát. Aztán felszólított, hogy nyúljak bele a gépember fodrászköpenyének a zsebébe.

Tele volt kétforintosokkal!

Róbert mester rendszeresen kapott borravalót Kapsza Jenőtől, és — emlékező automata lévén — őt nem vágta meg!

KÜRTI ANDRÁS

Pintér István:

GYILKOSSÁG

NEW YORKBAN

Moszkvai tudósítás:

Adalékok egy filmfesztivál portréjához

A negyedik moszkvai filmfesztivál versenyfilmjei csaknem egytől egyig az emberi lét legfontosabb kérdéseit feszegetik, ami nem maradhat hatás nélkül azokra, akik a nézőtéren ülnek.

Pillantás a múltba

Az utolsó napok beszédtémája két szocialista országból benevezett alkotás. A német Joachim Kuhnert és a magyar Fábry Zoltán olyan történeteket elevenít fel a nézők előtt, amelyek hosz- szabb időszakot ölelnek fel és elválaszthatatlanok a Német Demokratikus Köztársaság, illetve Magyarország múltjától és jelenétől.

A Werner Holt kalandjai — az NDK versenyfilmje — olyan sorsot perget le a mozivásznon, amely egy egész nemzedék sorsának alakulásához kíván kulcsot adni. A film a német fasizmus születéséről és azokról az erőkről szól, amelyek a fasizmus kialakulását elősegítették. A filmben sok a lélektani elem, igen nagy hatással van a nézőre, s hogy így van, annak az a magyarázata; az alkotók felkutatják a fasizmus lélektanának forrásait, megmutatják,' ez az örvény hogyan ragadja el az egyébként j óravaló, rendes fiatalokat, akik nem érik fel ésszel, mi vár rájuk.

A film hőse, Werner Holt nagy utat tesz meg, amíg felismeri valódi helyét az életben, amíg ráébred, milyen gálád célok szolgálatéra kényszerítette a fasizmus. A film fináléja; a hős öntudatra ébredése, amikor késznek mutatkozik, hogy megkeresse az utat, amely elvezet a kitaposott és meggyűlölt ösvényről. Ez a befejezés egyszersmind vádirat és ítélet: ítélet a fasizmus felett, s ez a verdikt a történelem pulpitusáról hangzik el.

A magyar filmesek „Húsz órája” mélységesen korszerű alkotás, jóllehet a filmben elbeszélt események húsz esztendő történéseit ölelik fel. Ez a húsz esztendő pereg le ama bizonyos j „Húsz óra” alatt az újságíró előtt, 5 aki azért utazott falura, hogy 1 megfejtse egy számára különösen ^megdöbbentő gyilkosság rejtélyét. 1 A titok a maga bonyolultságában ^ különböző síkokban bontakozik « ki: a parasztok elbeszéléseiből, a 1 film hőseinek emlékezéseiből, a < múlt és a ma változó képeiből;

Ám ettől nem lesz töredékes a magyar falu húszéves történetét lepergető film, amely végül a részletek kockáiból egységes képet állít össze, fogalmat adván arról, milyen harcok, nehézségek, kínlódások árán született az új élet Magyarországon;

Emlékezzetek a háborúra

A bolgár, á francia és az izraeli filmküldöttség olyan alkotásokkal szerepelt Moszkvában, amelyek az emberi értelemhez apellálnak mindenféle — múlt és eljövendő — háború ellen.

„Emlókeztek-e a háborúra?” — tér vissza minduntalan a kérdés Nikola Korabov bolgár rendező Házassági engedély című filmjében. S közben a vásznon — mintegy híradószerűen — látni napjaink életének egy-egy villanását: fiatal, boldog arcokat, ifjú házasokat, táncoló párokat, házasságkötő-termeket. „Emlékeztek-e a háborúra?” — ugyan miért tér vissza újra meg újra a kérdés az önfeledt, színpompás lakodalmak közepette? A rendező rövid, tömör novellával válaszol erre a kérdésre — a történet egy halálraítélt házasságkötéséről szól. A filmben egymás mellett vonul fel az öröm és a bánat, a történet tragédiája felhívás a mai fiatal házasokhoz: „Emlékezzetek, sem. mit ne feledjetek, harcoljatok a boldogságtokért és tudjátok meg is védeni azt!”

„Emlékezz!” — hangzik a felhívás az izraeli Philip Artuis és Lévy Alvarez rendezők filmjében, amelynek címe is ez. A film egy •fasiszta haláltábor egykori foglyának szörnyű emlékeit eleveníti fel. A film hőse úgy menekült meg, hogy az SS-ek összetévesztették valakivel: ez a másvalaki halt meg helyette. A film hőse ma szenved ettől a gondolattól, annál is inkább, mert: tudott a tévedésről. A filmbe beiktattak néhány dokumentumképet is az Eichmann-perről — ezek a híradófelvételek szervesen illeszkednek a történetbe. A film vádirat a háború és a fasizmus ellen, s különös hangsúllyal szól az egyén felelősségéről.

A felelősségről szól a francia „Égbolt a fejünk felett” is, amelyet a Sorge-film rendezője, Yves Ciampi forgatott. A film elsősorban kérdésfelvetésével és a rendező munkájával hívja fel magára a figyelmet. Ciampi voltaképpen arról szól ebben a filmben, hogy a bizalmatlanság és a félelem világháborút robbanthat ki.

A film története szerint erre kis híján sor is kerül: ismeretlen kozmikus test kering a Föld körül, s az atomnagyhatalmak attól tartanak: ez azt jelzi., hogy a másik fél a megtámadásukra készül. Egy gombnyomás — és földrészek pusztulhatnak el, embermilliók, sőt esetleg velük pusztulhat a civilizáció. A katasztrófa nem következik be, de Ciampi mindvégig érzékeltetni tudja, milyen szörnyű ez a várakozás, s milyen rettenetesen tökéletes az a hadigépezet, amely ma az emberek kezében van.

Nem gyerekjáték

A gyermekek sajátos, a felnőttekéhez annyira hasonló és attól mégis annyira különböző világa adta a témát a japán és az algériai versenyfilmnek („Kéz a kézben”, illetve „Ilyen fiatal világ”) Mind a japán Susumu Hani, mind az algériai Jacques Charbi rendezőt morális kérdések, nevelési problémák foglalkoztatják, csupa olyan dolog, amivel a gyermekek naponta kerülnek közvetlen kapcsolatba, olykor összeütközésbe. Míg azonban a japán film kedves, könnyed, vidám, sőt némileg talán gyermeteg is, az algériai film helyenként tragikus magasságokba emelkedik: a gyermekekkel itt egy sorban menetel a háború és a halál.

A japán film eleinte mintha csak valami oktatófilm lenne. Mi a jó és mi a rossz, mit tegyünk és mit ne tegyünk, milyen szép* ha valaki figyelmes, gyengéd, becsületes... A film végül azonban mégsem didaktikus, mert a világ, amelyet ábrázol rendkívül közvetlen, természetes, csupa őszinte keresetlenség és költészet.

Az algériai film tragikus hangvételű. Ifjú hőseinek lelkében még nem hegedtek be a gyarmati háború ütötte sebek, s amikor ők játszanak háborúsdit, a játék any- nyira komolyra fordul, hogy végül egyik kis társuk életébe kerül.

A mostani moszkvai filmfesztiválon voltak tehát hétköznapok is: ezek hátteréből még jobban kiemelkednek azok az ünnepnapok, amikor a néző olyan művekkel találkozott, amelyek alkotói megértették: a közönség a maga kérdéseire, törekvéseire keres választ a filmben. Ilyen ünnepnapja pedig sok van a moszkvai filmfesztiválnak, ezért vonz évről évre tízezreket, akik mindig örülnek az alkalomnak, hogy az igazi művészettel találkozhatnak.

A. Avgyejenko

fTfTTTTTnffTfTffTTTfTTTTtnTTTfTTTT

— 4 Engem, Kása Bertalant, soha nem érdekelt a politika. Azért hagytam el Magyarországot, hogy ne szalasszam el, ha már valami érdekesben lehet részem. És kalandban aztán nem volt » hiány: még szép, hogy végül élve megúsztam a dolgot. Ezt nem dicsekvésképpen mondom, csak az olvasó megnyugtatására: kár szurkolnia értem, hiszen ha a viszontagságok során életemet vesztem, az olvasó soha nem tudja meg történetem végét, és bosszankodik.

Szóval, nem érdekelt engem sem vitéz Csánkó, sem a hosszú nevű szervezet, amelynek az elnöke volt, de azért elhatároztam, hogy elmegyek a teára. Ha egyszer meghívják rá a New Yorkban élő magyarokat, akkor azok bizonyára él is mennek. Én pedig magyarokat kerestem. Ha szerencsém lesz a teán, még olyasvalakivel is megismerkedem, akinek magyar felesége van. És esetleg meg is hívhat magához, egy jó magyaros vacsorára, mondjuk, tejfeles bablevesre. Természetesen csipetkével és kolbásszal. Nagyon untam az amerikai kosztot. Ettek már virslit édes szósszal? Én ettem! Mit csinálják, ha mindig azzal hozta ki a pincér? Nagyon rossz, viszont lehetetlen megszokni.

A virslit igazán nem azért említettem, mert most jön a bukméker iroda, hiszen összetalálkozásuk csupán a véletlen műve. Az iroda falán színes plakátok virítottak. Különböző versenyekről adtak hírt. Középen egy feszes tompon!, kitűnő állású ló képe díszlett. Igazán rej— 5 —

tély, hogyan tudnak ilyen jó lovakból olyan rossz virslit csinálni.

' A helyiséget pult osztotta ketté. A pult belső oldalán négy tisztviselő szorgoskodott.

— Melyik futamra óhajt fogadni, uram? — kérdezte készségesen az egyik, amint odaálltam

Mondtam neki, hogy én nem lóversenyezni, hanem teázni szeretnék, magyarokkal. Erre se szó, se beszéd, a távolabb ülő idősebb tisztviselőre mordult, aki odajött hozzám, és megkérdezte:

— Mit óhajt, uram?

Ennek is megmondtam, hogy teázni szeretnék. Az illető rögtön magyarra fordította a szót:

— Vitéz alsónánási Nánássy Tódor vezérkari ezredes vagyok — és a kezét nyújtotta. — Szervusz, kedves öcsém!

Lekezeltünk.

— Ha szabadna megkérdeznem még egyszer: kihez van szerencsém? — szóltam ismét.

— Vitéz alsónánási Nánássy Tódor vezérkari ezredes, a Magyar Nemzetmentők Bajtársi Körének amerikai főigazgatója vagyok.

Kissé meglepődtem, hiszen én a bukméker iroda tisztviselőjének néztem az illetőt, nem pedig főigazgatónak. De hát, gondoltam, szégyelli előttem, hogy olyan kis ember, és felvág egy kicsit. Istenem, emberek vagyunk.

— Nánássy úr, szeretnék elmenni arra a teára... — közöltem kívánságomat.

— Fiam, nem tudom, ki vagy — mondta az öregúr —, de szeretettel látunk sorainkban. És kérlek, szólíts méltóságos úrnak. Nálunk még

— 6 —

él a régi magyar katonaeszmény. Mi még nem feledkeztünk meg a hagyományok ápolásáról. Ez a biztosítéka annak, hogy hazatérve azonnal átvehessük majd az ügyek irányítását.

— Értem, méltóságos úr. Önnél kaphatok jegyet?

Az öreg bólintott, de még most sem vette el kezemből az ötdollárost. Arról érdeklődött, hogy milyen katonai rendfokozatom van.

— A tizedes! rangban leledzem — mondtam, hogy vicces legyek. Hiszen egyébként is oly humoros volt az egész. Nánássy már közelebb lehetett a hatvanhoz, mint az ötvenhez, viszont legalább hetvenötnek látszott. És ő volt az első ember életemben, akit méltóságos úrnak kellett szólítanom. Gyermekkoromban a háziúr megelégedett azzal, ha „méltó bácsi”-nak szólítom, viszont közölte a papámmal, hogy télvíz idején kitesz bennünket az utcára, ha én, a büdös kölyök még egyszer lecsúszom a korláton, és ezzel rongálom az ő tulajdonát.

Az ezredes úr kissé meglepődött, amikor meghallotta, hogy csak tizedes vagyak. Annyira azért nem volt szenilis, hogy némi gondolkodás után rá ne jöjjön: én nem az ő hadseregükben, hanem a néphadseregben szolgáltam. 1961-eí írunk, elég volt, ha Nánássy az én harminc esztendőmből kivonta azt a tizenhatot, amióta ő nem a Honvédelmi Minisztériumban, hanem a bukméker irodában és hasonló helyeken katonáskodott, s rájöhetett, miként is áll a dolog. Aggódva kérdezte:

— Sokat szenvedtél, fiam?