Tolna Megyei Népújság, 1965. június (15. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-08 / 133. szám

4 fOLtfÄ WFGTFt WIÍPTtJfSAG 1965. június 3. Ä parányitól a legnagyo&mg mindent terveznek A jövő iparművészei között A villamoson, ahogy — a zsú­folt utcákat magam mögött hagy. va, — közeledtem Budapest zöld övezete felé, gondolatban felké­szítettem magamat az Iparmű­vészeti Főiskola hallgatóval tör­ténő találkozásra. Hosszú, lengő haj, valahol mélyben, a nyak kö­rül, fekete ing és lehetőleg mi­nél ápolatlanabb szakáll. Ezt vár­tam, miután a néhány, magát „művésznek” valló amatőr-kol­légájukat már ismertem. A Zug­ligeti úti villában ahol Krúdy Gyula töltötte annak idején sza­bad óráit a százados fák árnyat adó lombjai között, és kóstolgat­va a magány ízét — az őserdő­vel átitatott budai környezetben, itt talált otthonra az Iparművé­szeti Főiskola. Széles lépcsősorán fiatalok. De hol a szakáll?! Hol az ápolatlan külső? Hol a lengő haj?! Fantázia lenne csupán? Hát persze. Ök ezt már nem tekintik kötelezőnek, annál inkább a mi­nél gazdagabb szakmai tudást. „Ezt a Már betört a nyár. A felhők közül meleget ontva kacsingat le a városra a Nap. A vastag, zöld lombokon átszűrődik a fény a pirosra festet padokra. Vizsgaidőszak. Vastag köny­vekkel sétálnak a hallgatók, be­szélgetnek, vitatkoznak. „Sűrű” körülöttük a levegő. Elkapok egy- egy mondatfoszlányt... izgalom, vizsgadrukk. Egy kis lugasban az ipari formatervezők ülnek. — Mi a feladatunk? — kér­dezik vissza. — Erre egyszerű és egyben mégis bonyolult a válasz. Hisz alig négy éves a főiskolának ez a tanszéke és máris egyik „legfontosabb” részévé vált az iparművészetnek. Mi elsősorban az ipari termék alakjait tervez­zük. vigyázva, nehogy öncélú, „művészkedő” legyen a munkánk, Ahhoz azonban, hogy egy eszter­gapad, vagy akár egy vasaló kül­ső formáját kialakítsuk, nagyon sok szempontot kell figyelembe vennünk. A célszerűséget, a gyár­tási lehetőségieket, az anyag mi­nőségét. Más formákat tervezünk például, műanyagból, mint a ne­hezebben formálható ketnényfé- mekből... Hevesek, tele lendülettel. Itt az öt esztendő alatt komoly műsza­ki képzésben is részesülnek a hallgatók. Mert csak így tudnak a tervezőmérnökökkel együttmű­ködni. Kicsit ezermesternek kell lenniök, ha jól akarják végezni a munkájukat, hisz a legpará­nyibbtól a legnagyobbakig min­dent terveznek; kilincset, evőesz­közöket, tengeri hajót, teherautót és kombájnt; Szép hivatás! * A festőtanszéken éppen alkot­nak. A modell fáradtan tartja csípőjén a kezét, összehúzódnak a szemek. Lassan mozdul a vász­non az ecset, formálódik a ögu- ra. ök a jövő dekoratőrei, grafi­kusai. A lakások modem festé­Késziil a műalkotás. sét tervezik, elképzeléseik reáli­sak, tudásukat a szép szolgálatá­ra csiszolják. Karcsú, kékköpenyes kislány jön szembe a folyosón. — Mit tanul a főiskolái»? — Én belső építész leszek — mondja. — Beszéljen terveiről, válasz­tott hivatásáról, — kérem. Meg- mvitái, menjünk a műhelybe, ép­pen oda tart; — Most például széket készítek. Tessék, nézze meg. Én terveztem, én fűrészeltem, csiszoltam, eny­veztem! A mi feladatunk minden olyan tárgy megtervezése, ami a helyiségek belső terét foglalja el. Bútorokat, s a lakáskultúra min­den alkotóelemét tervezzük. A textilesek hatalmas végek között éppen rendet teremtenek, ök nencsak az anyag színét, min­tázatát. de nyersanyagát, szövés! sűrűségét, vastagságit is tanulják tervezni. A ruhatervezők aztán ebből a kész nyersanyagból ál­modják reális valósággá öltőal®- dési cikkeinket. Forog a korong, fürge ujjak formálják az anyagot. A kerámi- kustanuló készíti az újvonalú vá­zákat, vonalakat, de minden, az iparban használható porcelán-, s agyagformóval is megismerked­nek. * Serény munka folyik valameny- nyi műhelyben. Vizsgamunkájukat készítik a hallgatók. A végzősök is készülnek számot adni tudá­sukról, hogy holnap kiléphesse­nek az életbe, s a főiskolán szer­zett gazdag tudásukat minél ha­marabb kamatoztathassák. Kép és szöveg: Regős István — Miért sírsz gyermekem? — szólította meg egy ismeretlen ember. Rosa az első pillanatban él akart futni, de az ismeretlen em­ber dallamos hangja és barátsá­gos mosolya bizalmat keltett benne. r------' A hurok ms&szcusi — Eltévedt««: Nem tudom, merre van a Langenstrasse. No, majd én megmutatom az utat. Egyenesen odavezetlek. A kislányt kézenfogta a barát­ságos bácsi és elindult vele. Végigmentek a Höherwegen, s bekanyarodtak a Kettwigerstras- seba, amelynek végén a Szent Vince templom tornya vált ki a sötét háttérből. — Jó helyen járunk? Még so­hasem láttam ezt a templomot — mondta a kislány, aggodalmas­kodva. — Erre közelebb. A templom mögött van egy kis utca, s ha azon végigmentünk, már egészen közel leszünk a ti utcátokhoz. Csakugyan egy szűk utca, való­ságos sikátor volt a templom mö­gött. Az egyik oldalán hosszú deszkakerítés húzódott. A sötét utcában az ismeretlen hirtelen megállt, balkezével tor- konragadta a kislányt, jobbjával előrántotta zsebéből a gyilkos ollót..; Áldozatát a deszkakerítés tövé­ben hagyta, s gyors léptekkel tá­vozott. Hazafelé indult, de közben meggondolta magát. Jegyet váltott egy moziba, végignézte az elő­adást, aztán, a néptelen utcákon visszaosont tettének színhelyére. A gyilkosságot még nem fedték fel, a halott kislány vérbefagyva, ott volt a kerítés tövében. Az éjszaka folyamán még há­romszor járt a gyilkos a templom mögötti sikátorban. Harmadszor — a kora hajnali órákban — egv üveg petróleumot vitt magával. Leöntötte vele áldozatát, meg­gyújtotta, s a lángok fellobbanása után elsietett. Fél órával később a helyszínen voltak a gyilkossági nyomozócso­port tagjai. — Legalább tizenhárom szúrás érte — állapította meg Berg pro- feszor, rendőrorvos. Sabel, bűnügyi tanácsos, a gyil­kossági nyomozócsoport vezetője, sok mindent látott és tapasztalt harminc év alatt, amióta a rend­őrség szolgálatába lépett, de ez a látvány, a kis Rosa Ohlinger ösz- sze-vissza szabdalt és helyenként megégett holtteste őt is megrendí­tette. — Csak őrült képes ilyen ször­nyűségre — jegyezte meg. — Nem biztos — válaszolta dr. Berg, a holttest mellől felemel­kedve. — Véleményem szerint szadizmus a tett indító oka. Mertens detektív szakította félbe a vitát. — Tiszta, világos ujjlenyoma­tokat találtunk a petróleumoe- üvegen — jelentette. Ez volt az első támaszpont a nyomozás megindítására. A holttestet elszállították, a nyomozók visszamentek a rend­őrségre. Első dolguk az volt, hogy a petróleumosüvegen talált ujj­lenyomatot összehasonlítsák a bűnügyi nyilvántartóban szereplő ujjlenyomatokkal, de nem talál­ták meg a mását, vagyis büntetlen előéletű személy követte el a gyil­kosságot. Ennél a megállapításnál nem jutott tovább a rendőrség. Habár 7500 márka jutalmat — azokban a válságos időkben tekintélyes ösz­szeget — tűztek ki a nyomraveze­tőnek, a nyomozás egyetlen lépés­sel sem jutott tovább. A rendőr­ség naponta százával kapta a be­jelentéseket, lenyomozott minden adatot, a gyilkos azonban nem ke­rült elő. * Ezen a tavaszi szombaton Düs­seldorf Flehe nevű peremvárosá­ban nagy népünnepély volt. Kol­bászsütősátrak sorakoztak egymás mellett egy nagy térségen, a cél­lövőbódéktól sorozatos dörrenté- sek jelezték a találatokat, a kör­hintáknál harsogott a gramofon. A nagy tömegben senkinek sem tűnt fel egy szürkeruhás, szikár, középkorú férfi, aki látszólag cél­talanul ődöngött a körhinták, cél­lövöldék és mutatványosbódék kö­rül. Néha megfordult valamelyik nő után, némelyiket határozatlan lép­tekkel követte is egy ideig. Az egyik céllövölde előtt meg­szólított egy magányos, szőke nőt. — Egyedül van, kisasszony? — Már nem sokáig — válaszol­ta a megkérdezett, és végigfut­tatta tekintetét az ismeretlenen. — Megengedi, hogy addig is önhöz csatlakozzam? — Kérdezze meg a férjemet — válaszolta a nő kacagva. — Épfjen itt jön. Az ismeretlen sarkónfordult és gyorsan eltűnt a tömegben. A körhintáknál bukkant fel újra. Örák hosszat nézte a forgó­keringő gyermeksereget, a szél­ben lebegő szoknyákat, Az egyik forduló után két leány beszélgetésére figyelt fel. — Most már haza kell men­nünk, Gertrud. Már egészen be­esteledett — mondta az idősebb. — Csak még egyszer, Luise, egyetlen egyszer. Az idősebb engedett a kérésnek. Újra felültek és az öt percig tartó menet után hazaindultak. Elég messze laktak, egészen a külváros szélén, ahol konyha­kertek között keskeny ösvény ve­zetett. Nem vették észre, hogy egy szürkeruhás férfi követi őket. ’ A bekerítetlen kertek között néptelen ösvényen az ismeretlen megszólította őket. Ez volt az utolsó szó, amit a ti­zennégy esztendős Louise Lenzen és az ötéves Gertrud Hamacher hallott... . * Maria Freudbach másnap reggel már hat órakor talpon volt. A templomba sietett, az első misére, hogy utána nyugodtan megfőz- hezze a vasárnapi ebédet. Férje még aludt. A kertek között sietett a külvárosi templom felé, mert arra rövidebb az út. Hirtelen visszahőkölt. Néhány lépésnyire egy fekvő leányalakot pillantott meg. Köze­lebb lépett, s felsikoltott. Luise, a szomszéd leánya fe­küdt előtte, véresen, holtan. Hazafutott olyan gyorsan, ahogy csak a lábai bírták és felköltötte férjét. Vele együtt visszament a holttesthez — s rögtön utána meg­pillantották a másik áldozatot, a kis Gertrudot is. Max Freudbach a legközelebbi rendőrőrezobára rohant, onnan rögtön jelentették az esetet a köz­pontnak. — Amitől tartottunk, bekövet­kezett — mondta a rendőrfőnök­ség központi ügyeletese. Ugyanis a szülők késő esti be­jelentése alapján a rendőrség egész éjszaka kereste a két leányt, de nem akadt a nyomukra. Jó időbe telt, amíg együtt volt a gyilkossági nyomozócsoport, a műszaki személyzetet — fényké­pészeket, ujjlenyomat-szakértőket, nyombiztosítókat és az orvost is beleértve. S amikor gépkocsijai­kon a tett színhelyére értek, már nagy tömeg gyűlt össze, úgyhogy az összes rendőr alig tudta távol­tartani az embereket. — Mikor történhetett? — kér­dezte a csoportfőnök az orvost. — A kislány legalább tizenegy órája és legfeljebb kilenc órája halott. — A fegyver? — Kés, vagy tőr — válaszolta az orvos. Letakarta a kis Gertrud holttestét, s megvizsgálta a másik tetemet. — Négy mély szúrás érte há­tulról — mondta dr. Berg a vizs­gálat után. — Az egyik bizonyára átvágta a tüdőaortát. A halál közvetlen oka belső vérzés. Mind a két gyilkosság szadizmusra vall; A jelek szerint ugyanaz a személy követte el, aki Rosa Ohlingert meggyilkolta. — A tett végrehajtásának mód­ját tekintve az — jegyezte meg a főnök, majd utasításokat adott embereinek. — Mertens, vegyen gipszlenyo- matot a kislány holtteste mellett látható, elég határozott lábnyom­ról, Faber kutassa fel a tanúkat ha egyáltalán számíthatunk ta­núkra. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom