Tolna Megyei Népújság, 1965. június (15. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-08 / 133. szám
1965. j{inlas 8. TOLNA WECttH NBPmsAO 5 Bevetésre vár a készenléti osztag Bátán. A teherautókon szádpallók, gerendák, kompresszor, áramfejlesztő-berendezés, egyszóval minden, ami kell egy erősebb szivárgás, áttörés elzárásához. Munkában a bemérő csoport. Fúrásokkal vesznek mintát a töltésből, hogy megállapítsák, milyen az anyag, milyen a szivárgási görbe. Keselyűstől A Középdunántúli Vízügyi Igazgatóság szekszárdi szakaszmérnökségén ültünk be a Volgába. Irány: Keselyűs—Béta. Keselyűsig az országúton onnét lefelé perli a Duna árvédelmi töltésén, ahol most harmadfokú készültség van már hetek óta. Ahogy elhagyjuk a kendergyárat, egyre több a víz az út melletti földeken. Talán az esővíz gyűlt össze a laposabb részeken? — Az is — mondja Karászi Kálmán igazgató. De ennek nagyobb része már alulról jött. A Dunából, a Sióból szivárgott át Fakadóvíznek nevezzük. Legalább egy méterrel alacsonyabban vannak ezek a „tócsák”, mint a Duna vízszintje. És ahogy közeledünk Keselyűshöz, egyre több a fakadóvíz. Keselyűs, gátőrház Csend, nyugalom van. Semmi sem árulkodik a veszélyről. Csak a tócsák a gátőrház udvarán. És az autó, amelynek szélvédőjén ott a pirosbetűs tábla: Árvízvédelem. A töltésen csónakok, egyelőre felfordítva. Itt székel az egyes számú védelmi szakasz központja. A gátőr éppen a telefont veszi fel. Áz őrök jelentik, a töltésről. hogy semmi különöset nem találtak. — Itt még nem is lehet baj — jegyzi meg Faludi Ferenc, a szakaszmérnökség helyettes vezetője — egy vagy legfeljebb másfél méteres vizet tart a töltés. Lejjebb majd már találunk szivárgást. Rákanyarodunk a töltésre. Kicsit szorongok, amikor a gépkocsi ötven-hatvan kilométeres sebességgel halad a gát tetején, de úti társaim megnyugtatnak: Nem kell félni, Bojtos elvtárs, régi, tapasztalt gépkocsi vezető, otthonosan „mozog” a töltésen. Lassítunk. A töltés baloldalán békésért'legelészget egy őz. Még- csak meg sem ijed. Megszokta már a forgalmat és beljebb, az erdőbe nem tud menekülni. Ott már víz van. Ellenben pár perc múlva a másik oldalon legelésző szar vastehén pillanatok alatt eltűnik a bozótban. Ott még száraz a talaj. Újra lassítunk. Ketten jönnek velünk szemben. Egyikük a töltés koronáját vizsgálja, a másik lent, a gát lábánál nézelődik, lépésről lépésre kell megvizsgálni a gátat, nézni és fülelni. Nines-e szivárgás, nem keil-e beavatkozni. Ha igen, pár percre van ide a legközelebbi telefon — az oszlopra szerelték — és jelentik a veszélyt. És ha súlyos a helyzet, a gát koronáján tíz, a vizen pedig húsz-ha rmkn epére alatt itt lehet a segítség. Lankóc A lankóci gátőrházhoz érünk. Egyhangúan pöfög a szivattyú- telep diesel-motorja. Másodpercenként két és fél köbméter vizet emel át a decsá csatornából a Dl Bátáis> pedig jelenít: Elfogtunk egy újabb buzgárt. A buzgár — mint elmondják. — veszélytelennek látszó, de mégis veszélyes dolog A töltéstől távolabb, ötven-száz méterre „jelentkezik”, olyan, mint egy forrás, azzal a küűüntoséegeü. hogy nem tiszta a vize. A Duna vize talál utat egy-egy gyökér mentén, vagy vakondtúrásban, a töltés alatt. Itt aztán feltör. És ahogy folyik, szivárog, mossa a talajt. Addig veszélyes, amíg zavaros. Bőért addig lazítja, mossa az altalajt. Ha nem veszik észre, nagyobb üreget is kimoshat a töltés megroskad és át is szakadhat. Persze nem az első napon, hanem esetleg két hét múlva. Akkor pedig már nehéz lesz elzárni. Most körülbástyázzák homokzsákokkal és — őrzik. Figyelik, hagy a kis medencének hogyan emelkedik a vízszintje, majd felül egy túlfolyót alakítanak. Túlmagasra nem lehet emelni a szintet, mert akkor a buzgár utat keres másfelé. De főként azt várják, hogy megtisztuljon a víz. Ha tiszta víz jön. akkor már nem veszélyes. A tiszta víz — amelyik nem hordja a töltés, az altalaj anyagát — már nem gyengíti a gátat. Pörböly Lankóc alatt, vagy három kilométerre egyre több az „elfogott” buzgár. És egyre több a víz, mégpedig a gát jobboldalán, a mentett oldalon. Ez mér mind a töltés alatt, vagy a töltésen szivárgott át. Pörbölynél Szabados István, az 1/2 gátőrházihoz beosztott technikus azt jelenti, hogy ezen a ponton erős a szivárgás. Az altalaj szilárd, ellenben a töltés lába erősen át van ázva. A hegyes karót könnyedén be lehet nyomni a földbe. Nyilvánvaló, átázott a töltés. Az igazgató — aki most egészen az Ercsitől délre eső Duna- szakaszon vezeti a védelmet — azonnal intézkedik: Ezer homokzsákot szállítsanak ide, „megtámasztani” a töltést. Űj fogalommal ismerkedem. Megtámasztás. A töltés lábát, a mentett oldalon homokzsákkal terhelik )e, hogy ezáltal kiszorítsák belőle a vizet. És valóban, ahogy három kilométerrel lejjebb láthatjuk is, a katonás rendben sorakozó homokzsákok között kristálytisztán csorog a víz. Itt is az a fontos, hogy a víz tiszta legyen. Meddő próbálkozás lenne útját állni az átszivárgó víznek, az mindenképp utat találna magának. De úgy szivárogjon, hogy a gát anyagából egy dekáit sem mosson ki. Mert a szivárgás — miként a buzgár is —, csak akkorf? v* ■ * ' > . Homokzsákkal „támasztja meg” a gátat a Pfaff-brigád. Bálához közeledünk. Egyregya- koribb a szivárgás, átázás. De a gát mindenütt szilárdan áll. Pfaff János szocialista brigádja éppen homokzsákokat rak le a teherautóról. Már a harmadik sort helyezik el a töltés lábára, úgy látszik, több egyelőre nem kell, mert már tiszta víz szivárog. A szint- különbség — a Duna és a mentett oldal talaja között — helyenként már két, két és fél méter, itt már erősebb a nyomás. A gáton találjuk a hidrológiai csoportot is. Tóth István technikus irányításával vizsgálják a töltést. Befúrnak, mintákat vesznek. Megállapítani a szivárgási görbét. Ezt csak ilyenkor lehet elvégezni, amikor magas a víz. Azt vizsgálják, hogy a töltés keresztmetszetének egyes pontjain milyen magas az átázott rész. A bátai gátőr, Reiter János jelenti a folyamatban lévő munkákról: Töltéstámasztást, buzgárelfogást és töltéskorona-domborí- tást végeznek az emberek. Az utóbbi egy kicsit meglep. Miért kell most domborítani a töltést? A kívülállónak úgy tűnik, mintha háborúban, ellenséges támadáskor a díszlépést gyakoroltatnák a katonákkal. — No, nem ilyen formai oka van ennek — mondja Karászi elvtárs. A töltésen most járművek közlekednek. A kerekek árkot vájnak a koronába. Ez pedig megfogja a vizet, megakadályozza az esővíz lefolyását a töltésről. A töltést védeni kell az átázástól, felülről is. A gátnak a legnagyobb ellensége a víz, mint ahogy az árvíznek is a legfőbb ellensége a gát. Elértünk a végállomásra, a bájai gátőrházhoz. A vízen homokzsákokkal megrakott uszályok, előttük rohamcsónakok, az úton árvédelmi anyaggal megrakott teherautók. Itt tartózkodik az igazgatóság árvédelmi készenléti osztaga. Pillanatnyilag nincs más dolguk, homokzsákokat töltenek. De, ha jön az utasítás — akár telefonon, akár URH-rádión is —, oda mennek, ahol a legnagyobb a Radics András segédgátőr jelent: Az átvizsgált szakaszon semmi különöset nem tanasztaltunk. Egy „elfogott” buzgár
