Tolna Megyei Népújság, 1965. május (15. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-14 / 112. szám

4

TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

1965. májas 14.

A hideg esőt nem szereti a dinnye

A Heves megyéből idejött dinnyekertész azt mondja, olyan meleg legyen a palánta kiültetésekor, hogy ha az ember leveti a cipőjét, süsse a lábát a homok. A kiültetés ideje május 10 és 20-a között aktuális, tehát egyelőre szó sem lehet róla.

Mindenki unja már a hideget és az esőt, de legjobban a dinnyekertész. Eljött az ország másik részéből Szekszárd mellé, a palánki homokra, hogy a Garay János Tsz-nek dinnyét termeljen felesbe, végigdolgozzon jó félévet, és kis barakk-házban éljen. Számára mindig kockázatos vállalkozás ez a vándorélet, hiszen nagyrészt attól függ a dinnyetermesztés sikere, kedvez-e az időjárás. Az esőt és főleg a hideg esőt egyáltalán nem szereti a dinnye, sőt, nem is bírja.

Tábi Ferenc a feleségével és 16 éves lányával március elején telepedett le a Garay Tsz tábláján, építettek nekik egy kicsi házat és melegágyakat a palántának. Téglából készült a lakás, de a tetejét zörgeti a szél. Éppen hogy megfér benne a fekhely, a tűzhely, és még egy-két bútordarab. A ruhát nem tudják másképp elhelyezni; felkötik a meny- nyezetre az akasztókat egy sorban és lepedővel betakarják. De kamrájuk is van, sőt sertésól és tyúkól tartozik a portához. Októberben mennek majd haza, mert háztáji földet is kaptak, egy holdat kukoricának. Mindig így szerződnek, 1959 óta. Legnagyobb jövedelmük Miskolc mellett, Alsózsolcán adódott, ahol 80 ezer forintot kerestek, 9 hold dinnye után. Nem is a termesztés nehéz, nincs benne semmi titok, csak érteni kell a palántaneveléshez. Legnehezebb a szedés. Alsózsolcán azelőtt is termesztettek már dinnyét a helybeliek de nem tudták leszedni. „Tök” volt mind, éretlen.

A Garay Tsz-ben 12 holdat vállaltak és bizakodnak. Most már ugyan nagyon késik a meleg homok, de üveg alatt óvják a palántát. Amikor majd kiültetik, egy hétig „alszik” a dinnyepalánta Jobban tenné, ha most aludna. Szöveg: GEMENCZI

Fotó: BAKÓ

Az asszony 14 éves kora óta tud Tábi Ferencnek ellensége a hideg kertészkedni, csak a szedéshez eső. Mindennap várja a sütő napot, nem ért.

A kislány ebédet fóz és megírja a leveleket.

Ul

IRTA: W0fi£Ts

KLAUS SCHCC

14.

Ezzel egyidejűleg maga is táviratozott. De nem Sztálinnak, hanem Montgomery tábornagynak: a fogságba ejtett német katonákkal jól kell bánni, fegyvereiket semmilyen körülmények között sem szabad megsemmisíteni. Lehetséges, hogy még szükség lesz rájuk.

Churchill ismét csak az lett, aki volt: imperialista politikus. Emlékirataiban erről a következőket mondja: „A német katonai hatalom megsemmisítése alapvetően megváltoztatta a kommunista Oroszország és a Nyugat demokratái közötti kapcsolatokat. A közös ellenség megsemmisült.” Egy másik helyen arról ír, hogy milyen célokat követett 1945. márciusában, néhány héttel a altai konferencia után: „Szovjetoroszország halálos veszélyt jelent a világ számára. Erőszakos előrenyomulását (a fasiszták ellen) haladéktalanul új front létrehozásával kell ellensúlyozni, amit úgy kell kialakítani, hogy a lehető legmélyebben nyúljon be Kelet-Európába. Az angol—amerikai előretörés legfontosabb és tulajdonképpeni célját Berlin képezi.” A továbbiakban Prága és j Bécs mielőbbi bevételét követeli a szövetséges főparancsnokságtól. A három fővárost, elképzelései szerint, „kézi zálogként'’ kell kijátszani a szovjet kormány ellen.

Churchill szavai termékeny talajra hullanak a reakciós amerikai monopolistáknál és politikusoknál. Eisenhower ellen heves áskálódás folyik. Végül is kénytelen egy sajtókonferencián megvédeni önmagát.

Az újságírók hallani akarják a tábornok mondanivalóját. Eisenhower először is a nyugati front helyzetét elemzi: a nyugati szövetséges támadás igen jó ütemben halad előre. A Vörös Hadsereg szünet nélküli, koncetrált támadásai a német állások ellen, tehermentesítést és nagy segítséget jelentenek a nyugati szövetségesek számára.

Az egyik riporter kérdést tesz fel: „Ki lesz először Berlinben, az oroszok, vagy mi?” Eisenhower válaszol: „A szovjet csapatok 50, mi pedig 500 kilométernyire vagyunk Berlinből. Azt hiszem, nem vitathatjuk el tőlük a jogot, hogy előbb érjenek oda. A német haderők legfőbb részei ellen harcolnak.”

*

Richard Squires, angol vezérkari tiszt Londonból Brüsszelbe repül. Uj posztot kell átvennie a 21. hadseregcsoport főhadiszállásán. Vele repül a római angol főhadiszállásról Cameron alezredes is. Utóbbi aggódva mondja: „Az oroszok túl gyorsan törnek előre. Ha nem tartóztatjuk fel őket, már késő lesz.”

Egy másik úti társ. egy londoni gyáros közbeszól: „Az oroszok rövidesen Berlinben lesznek, ha a ti fiaitok nem sietnek és nem előzitek meg őket.”

Squires megkérdezi: „Hát az a fontos, hogy ki ér először oda?” A gyáros dühösen válaszol: „Ha az oroszok előttünk érnek Berlinbe, nem marad más, mint a kommunizmus és romok. És ha hagyjuk, hogy még tovább törjenek előre, nincs semmi biztosítékunk arra, hogy az angol munkás ne a vörös zászlót tűzze-e ki a Buckingham-palotára.” Churchill kommunistaellenes terve egyeseknél visszhangra talál. A 2. hadsereg parancsnoka, Dempsey tábornok szózatot intéz csapataihoz, aminek a lényege: „Tegyetek meg mindent, hogy az oroszok előtt érjetek Berlinbe!”.

*

Eisenhower felveszi a kapcsolatot a szovjet főhadiszállással, s ez csak megerősíti meggyőződését, hogy ostobaság lenne, ha a nyugati szövetséges csapatok versenyfutásba kezdenének Berlinért. Mielőtt megérkeznének, a Vörös Hadsereg már rég körülkerítette, ha már be nem vette eddig a várost.

A szovjet haderő főhadiszállásán döntés születik. Ott nem a London és Eisenhower tábornok közötti viszállyal törődnek, hanem józanul és reálisan cselekszenek, ahogyan azt a katonai helyzet megköveteli. Mélyrehatóan és pontosan készítik elő a „berlini hadműveletet”.

A Berlinért folyó csatát az 1. Bjelorusz Front vívja, Zsukov marsall vezetésével, a 2. Bjelorusz Front Rokoszovszkij marsall vezetésével, továbbá az 1. Ukrán Front Konyev marsall irányítása alatt. A csapatok bőven kapnak utánpótlást. Sok ezer tonna üzemanyagot szállítanak át az Odera túlsó partjára, ásnak be a földbe, álcáznak az erdőségekben és megszámlálhatatlan mennyiségű gránátot és bombát halmoznak fel a tüzelőállások és a repülőterek közelében.

A Vörös Hadsereg 193 hadosztállyal — 2,5 millió tiszttel és katonával —, 41 000 löveggel és aknavetővel, 6250 páncélossal és 7500 repülőgéppel készül fel Hitler utolsó bástyájának megrohamozására.

Amikor a tűz megkezdődik és a Berlinért folyó -csata körvonalai kibontakoznak, Eisenhower tábornok a tervek szerint, a megegyezés alapján tör előre a meghatározott vonalakon. A Vörös Hadsereggel való együttműködés következtében a fasiszta front szétforgácsolódik és sietteti a háború befejezését.

A RAVASZ ANTIKOMMUNIST A SZÁMÍTÁSOK NEM VÁLNAK BE

1945. március 11. A színhely a berlini Friedrichshain kerület. A Rigaer Strasse egyik légvédelmi óvóhelyén huszonötén várnak a légiriadó lefújására. Idegen is van közöttük, akit a ház előtt lepett meg a légitámadás. Egyike annak az ötezer üldözöttnek, akiknek illegálisan kell a Birodalom fővárosában élniök.

A várakozók egyike megszólal: „Remélhetőleg hamarosan vége lesz a háborúnak”. Valaki közbeszól: „Az adagok egyre kisebbek. Mi lesz velünk, ha nem lesz gyorsan vége?”.

A beszélgetők váratlanul elhallgatnak. Kistermetű férfi lép a helyiségbe. Barna egyenruhát visel. „Heil Hitler!” — harsogja. Azonnal észreveszi az idegent. „Minden néptársat ismerek a környéken, de magát még sohasem láttam. Kicsoda maga?”. Az idegen kissé vonakodik, igazolványai hamisak. A sejtvezető idegesen kiabál: „Nem lehetne egy kicsit gyorsabban? Háborúban élünk, Talán nem tudja, hogy ki áll maga előtt?”;

Nem, az idegen tényleg nem tudja, de annál jobban ismérik őt a többiek: Otto Hille, a Rigaer Strasse 65-ből, korábban jelentéktelen szatócs volt. A Weidewegen lévő dohos üzletben tejet, sajtot és heringet árult. Most mindenki retteg tőle, hatalma csúcspontján áll. Sejtvezető és helyi csoport- vezető, „régi harcos”, pártjelvényét arany tölgyfakoszorú díszíti, s ezenfelül az SA Scharfüh- rere.

Az elegáns, négyszobás lakás, amelyben lakik, a berendezéssel, az ágyneművel és az ezüst evőeszközökkel együtt korábban egy zsidó származású, szociáldemokrata Reichstag-képviselő tulajdona volt.

Ezekben a napokban, 1945. tavaszán a környező utcák lakói csak barna egyenruhában és csizmában látták. Férfias fellépésével kívánta bizonyítani, hogy a Führer pártja még a helyzet ura. A győzelembe vetett hitét, többek között, a Das Reich című hírhedt hetilapból merítette.

A sejtvezető bizalmatlanul nézegette az idegen papírjait. Dühöngött: „Itt az áll, hogy fel van mentve. A maga korában, ilyen egészségesen és jó erőben?”. Az idegen elmondotta, hogy vasutas és ezért mentették fel a frontszolgálat alól. „Na, jól van, kivételesen elhiszem”.

Hille Scharführer a többiekhez fordul: „Berlin csak úgy hemzseg a szökevényektől és a lógósoktól, de nekünk mindannyiunknak az a kötelességünk, hogy felkutassuk őket. Biztosan tudjátok, hogy mit rendelt el az SS Reichsführer?”.

Hogy felfrissítse a ház lakóinak emlékezetét, egy darab papírt vettélő és Himmler szavait idézte: ■ „.. .azok a férfiak, akik távol tartják magukat a fronttól, egyetlen darabka kenyeret sem érdemelnek a hazától..;, részvét helyett megvetés jár nekik”. No, és természetesen a halál!

Végre lefújják a riadót. A légitámadás végét a rendőrjárőrök szirénái jelzik, mivel a város nagy része áram nélkül maradt.

Az emberek feltódulnak az utcára és szomjasan szívják be a friss levegőt. A hirdetőoszlopokon és a házfalakor) vörös plakátok: „.. .hazaárulásért halálra ítélve; Az ítéletet végrehajtották — a néptörvényszék főügyésze”. Ezt a tisztet akkoriban dr. Lautz töltötte be.

A házfalakon azonban más is olvasható, a berlini családok sorsa: „Mindannyian élünk! Schul- zéknél vagyunk Biesdorfban. Lisa”. Ez Berlin címjegyzéke 1945- ben. A nácik e fájdalmas feliratok mellé mázolják fel jelszavaikat: „Győzünk!” — „Falaink megtörhetnek, de a szívünk sohasem!”;

A nép már halálosan belefáradt a háborúba, de a hatalom fasiszta birtokosai még azt hiszik, hogy leplezetlen terrorral és gátlás nélküli gyilkosságokkal tarthatják magukat. A vérbíróság egymás után hozza a halálos ítéleteket, s a Gestapo-spiclik, a harácsolok még fénykorukat élik, az utolsót. Hille Scharführer egyike a hiénáknak;

*

A német monopolurak tudják, hogy a háború elveszett. Visszavonultak a közélettől. Hermann Schmitz a Heidelberger-Schloss feletti luxusvillájában él; Carl Krauch Odenwaideban a Falken- hof-kastélyban ütötte fel tanyáját; Georg von Schnitzler mur- naui birtokában élvezi az életet. A torkukban érzik a szorongást az 1918. novemberi forradalom megismétlődésétől.

Hasonlóan élnek a vezető katonai személyiségek és tisztviselők is, akik már a háború utáni karrierjükön gondolkodnak. Ezért fektetnek olyan nagy súlyt arra, hogy már most elébe vágjanak a novemberi események esetleges megismétlődésének. Még a háború legutolsó napjaiban is kommunisták, „baloldali értelmiségiek”, haladó polgárok és szakszervezetiek ülnek a vádlottak padján a „néptörvényszéken” és a különbíróságokon.

Amikor a vádlottak a bírósági terembe lépnek, az ítélet már régen készen áll, s a tárgyalás nem más cinikus komédiánál. A bírók és az államügyészek majdnem kizárólag csak halálos ítéleteket hoznak és azonnali végrehajtást rendelnek el. Hogy csak néhány nevet említsünk: dr. Bull, dr. Bruchhaus, dr. Eberling, Eckert, von Döllen, dr. Schreitmüller, dr. Kanter, dr. Steiner, dr. Klier. 1188-an működtek annak idején hasonló funkciókban és ma már tudjuk, hogy 80 000 embert ítéltek halálra Németországban és a fasiszták által megszállt országokban. 714-en közülük még ma is hivatalban vannak Nyugat- Németországban, a többiek 1300— 1800 márka nyugdíjat kapnak.

(Folytatjuk)

*