Tolna Megyei Népújság, 1965. április (15. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-22 / 94. szám

4 TOLNA MEGYEI NÜPÜJSÄG 1965. április 22. ßoar^fCA év/>£­LEOT^KJ GOftUlT A/V4 Ka'~ J3A.. egysze/z/íe ... KtTAA-TAS { A... A Vitéz ÚfZ tTTHOM ?! CSAK. VlGYAÍ- A//y AAE/ZT HOéAJAP KA2Z/A Es A aaieíiyk, ajeaa C íca'z ­AJAK A ÍÓOÓSOKKAA... +p' A(.e«r ha ajeta'aj |l AA&S. TETSSÍETT tEpAJf...Jgi 'jj\BGLEPNI ?! \ ÉH VOLTAAA VO«OA/V£2J J Hí ét- vagy t 1 f/WAGA ?... BN SUBASVEITTBAA, VAGY AAAGvr- I ITTHON j \attAAA Né i2 t \GVI-JOAJ, A?A ! i&ataiaa 1 E BNO&EAJ 1 VANNAK . HA'\ |ÄO/VV HÉT J-2AJ 0ADSÁe>. OB I AAAGA «f/VOJ Ben man - B ? AABAT ÉNNEK' A CrKKVSZAJAK t amerikai dokumentumriport az FBI-röl AKIÉ NÉLKÜL, 2. A telefonlehallgatásokon és levélellenőrzéseken túl, az FBI jogtalan házkutatásokat is foga­natosít. Nem egyszer fordul elő, hogy a nyomozók akkor hatolnak be egyének lakásába, amikor azok nem tartózkodnak otthon, s ezzel közvetlenül megszegik az alkotmány 4. cikkelyét. „Gyak­ran folyamodnak ilyesmihez — mondotta Levine —, bár a köz­véleménynek fogalma sincs az FBI ilyen irányú gyakorlatáról.” Mint mondotta, az irodában ez „mindennapos dolog”. A HALLGATÁS ÄTTÖRHETETLEN FALA Levine ilyen körülmények kö­zött megállapította, hogy a hosz- szas közreműködés az FBI-ben nem neki való. Megírta szűk­szavú lemondását, közölte, vissza szándékszik térni New Yorkba, hogy ott ismét ügyvédi gyakor­latot folytasson. Lemondását 1961. augusztus 4-én, minden megjegyzés nélkül elfogadták. Kilépése után Levine elhatá­rozta, megkísérel tenni valamit az észlelt hiányosságok kiküszö­bölése érdekében. Amíg szolgált, nem bírálhatott nyíltan, hiszen .jól tudta, a legcsekélyebb kifo­gás, a legcsekélyebb vétség az iroda protokollja ellen, hamar megbosszulja magát. Kissé nai­van úgy gondolta, most majd, kí­vülről, mégis megszólalhat. Ta­lán maga Hoover sincs tudatában e hatalmas szervezet helyzeté­nek; talán hajlandó lesz egy­némely változtatást eszközölni, ha valaki kinyitja a szemét. Le­vine tehát Washingtonba utazott, s néhány ízben megpróbált be­jutni Hooverhez. Hoover azon­ban egyszerűen mindig „házon kívül” volt az FBI-ből kilépett nyomozó számára. Majdnem mindenki hajlandó lett volna beszélgetni vele, s meg­hallgatni mondanivalóját, de ha­marosan azzal is tisztába jött, hogy senki sem fog tenni sem­mit. Levine csak most fogta fel mekkora Hoover oly sokat emle­getett hatalma. Ez a hatalom gya­korlatilag rettegésben tartotta az egész hivatalos Washingtont. Vajon mi a forrása e szokat­lan hatalomnak? Mint előtte oly sokan, Levine is megállapította, hogy e hatalom tetemes része az FBI igazgatója és a déli demok­rata és konzervatív republikánu­sok koalíciója közt fennálló szo­ros kapcsolatból fakad. A koalíció már körülbelül negyedszázada irányította a Kongresszus törvény­hozó gépezetét. Ez azt jelenti, hogy a legeseké-' lyebb lépés Hoover ellen, olyan politikai háborúságot idézett vol­na elő, mélyben a kormány kény­telen lett volna veszélyeztetni egész törvényhozó kongresszusi programját. Bármilyen visszari­asztó távlat is legyen ez bármi­féle vállalkozás számára, még ez sem az utolsó, mert a kongresz- szus politikai támogatása csupán egyike azoknak az aduknak, amelyeket Hoover tart kezében. HOOVER A KOMMUMIZMUSTÖL „VÉDI A NEMZETET” A washingtoni köröket meg­rettentő és nyomasztó kongresz- szusi hatalom Hoover sérthetet­lenségének elsőrendű, de nem egyedüli forrása. Hoover hatal­mát egy további titkos riasztó- fegyver is erősíti: az FBI korlát­lan lehetősége, hogy titkos nyo­mozásokat folytasson, kikémlelje minden ember életét és leleplez­zen olyan dolgokat, melyeket az ember titokban szeretne tartani. Miután szinte minden ajtó be­zárult előtte, Jack Levine 1962 októberében cikket tett közzé a Nation című folyóiratban, mely­ben megállapította, hogy az FBI igyekezett besúgókat beépíteni az Amerikai Kommunista Pártba, de azután „az Iroda rájött, hogy a hadművelet nem kifizetődő. A besúgók számos tájékoztatása túl­zott volt. Az Iroda a besúgók védelmében még őket sem vilá­gosította fel a többi besúgó ki­létéről és ezért mind nagyobb mértékben küldtek jelentéseket a többi besúgóról...” Azt a tényt, hogy a „kommu­nista veszély” nem létezik, — hangsúlyozta cikkében Levine —1 az FBI eltitkolta az amerikai köz­vélemény, sőt maga a Fehér Ház elől is. Későbbi rádiónyilatkoza­tai sonán Levine kijelentette, hogy washingtoni látogatásakor beszélt a Fehér Ház egyes kép­viselőivel is és megdöbbent, mennyire tájékozatlanok. „Az Irodában sokan vélik, hogy legjobban úgy talál támo­gatásra az FBI tevékenysége, ha szüntelenül nyugtalanságban tart­ja az amerikai közvéleményt. Hoover túlzásait a „belülről fe­nyegető veszélyről” részben szin­tén egyéni helyzete és korlátlan hatalma teszi lehetővé. Ha el­terjedne a meggyőződés, misze­rint csökkent a belső kommunis­ta felforgatás veszélye, — csök­kenne tekintélye és hatalma.” HOGYAN REAGÁLT AZ FBI? Az FBI és az igazságügymi­nisztérium először hallgatással reagált Levine-nek a Nationban megjelent cikkére. A cikk meg­jelenésének estéjén, 1962. októ­ber 15-én. a New York-i WBAI rádióállomásnak két és fél órás interjút kellett volna sugároznia vele, melyet előzetesen magneto­fonszalagra vettek fel. Az előze­tesen megküldött interjú szöve­gét sem az FBI, sem az igazság­ügyminisztérium nem volt haj­landó kommentálni. Az interjú közvetítését meg­előzően a rádióállomás néhány napig kutatta, vajon hivatalos részről több napi erőfeszítés ered­ményeként mindössze egy tele­fonbeszélgetést sikerült produkál­nia Jack Rosenthallal, az igazság­ügyminisztérium sajtóosztályának helyettes vezetőjével, aki kije­lentette: „Az FBI értesített, hogy Levinet elbocsátotta”. Ez valótlanság volt és az FBI utólag megerősítette Levine le­mondását. Az interjú során az WBAI rá­dióállomás riportere feltette a kérdést: „Véleménye szerint vizsgálatot folytatnak-e ellenünk, ha ezt a műsort sugározzuk?” Levine elnevette magát. „Erre a kérdésre nehéz felelni. Igazán nem tudom. Azt hiszem... figye­lemre méltó kérdés, sőt komoly.” Az események bebizonyították, mennyire látnoki volt a kérdés és milyen helyes a válasz, hiszen a kongresszus tagjai röviddel ez­után lázas sietséggel védték meg Edgár Hoovert, az FBI igazgató­ját, Levine éles bírálatával szem­ben. A hadjáratot a szenátus bel­ügyi albizottsága kezdte, mely­nek vezetője James O. Eastland, Mississippi állambeli szenátor kö­rülbelül egy hónappal a „Levine — különleges nyomozó” sorozat utolsó adásának közvetítése után lépett akcióba. Bírói felhívást intéztek a Pacific Alapítvány (a WBAI rádióállomás tulajdonosa) hét funkcionáriusához. Felszólítot­ták őket, hogy 1963. január 10-én büntetés terhe mellett jelenjenek meg kihallgatáson az albizottság előtt. Az alapítvány elnöke, Tre- vor Thomas sajtónyilatkozatában felvetette a bizottság illetékessé­gének és céljainak kérdését. Hangsúlyozta, hogy a Pacific Ala­pítvány tulajdonában lévő rádió, állomások nem sugároznak rek­lámot, „nem szubvencionálja őket sem az állam, sem az ipar, sem az adományozók.” Jövedel­me 30 000 hallgató előfizetési dí­jából származik. A lapok vezér­cikkekben méltatlankodtak a sze­nátusi albizottság cselekedete mi­att. Mindennek eredményeképpen Eastland albizottságának előzetes nyomozása két magánkihallgatás után megszűnt. Az akció jelentő­sége azonban nem abban rejlik, hogy nem sikerült ellenőrzést gyakorolnia egyesek nézetei fö­lött, hanem magában a kísérlet­ben. Az FBI a huszadik század két legkiemelkedőbb amerikai elnöké­nek köszönheti keletkezését és jelenlegi helyzetét: Theodor Rooseveltnek keletkezését, Frank­lin Rooseveltnek pedig minden- hatóságát. Az FBI keletkezésének és nö­vekedésének története leköti a fi­gyelmet, hiszen a világ egyetlen nyomozószerve sem született ta­lán ilyen stílszerűen: a szövetségi nyomozóiroda titokban, elnöki rendelet folytán és a kongresszus akarata ellenére jött létre. Miután már megvolt, gyarapodott és nö­vekedett, egészen addig, míg 1962-ben már 14 055 alkalmazottal és 130 700 000 dolláros költségve­téssel rendelkezett, ami az ame­rikai igazságügyminisztérium al­kalmazottainak és költségvetésé­nek pontosan a fele. A „furcsa helyzetet” a köztár­sasági kisebbség vezére, Everett M. Dirksen fedezte fel és 1962. július 10-én tájékoztatta róla a szenátust. A legfurcsább az, hogy a rendelkezések értelmében nem az elnöknek kell kineveznie az FBI igazgatóját, s ehhez a szená­tus jóváhagyására sincs szükség, Dirksen ennek akarta elejét ven­ni, amikor törvényjavaslatot ter­jesztett be, mely szerint 54 év után hivatalos aktussá tették az FBI igazgatójának kinevezését, Dirksen törvényjavaslata értel­mében mind az igazgatót, mind helyettesét az elnök nevezi ki tizenöt évi időtartamra és a ki­nevezést a szenátus hagyja jóvá. KÖLCSÖNZÖTT NYOMOZOK Az FBI alapítója, Theodor Roosevelt erélyes elnök volt. Vi­haros működését a „rossz erői” ellen folytatott kereszteshadjára­tok sorozatai jellemezték. Hada­kozott az állami földek fosztoga­tása ellen Nyugaton, a vasúti monopóliumok » ellen, a nagy trösztök ellen, melyek szinte foj­togatták az országot, az élelmi­szerhamisítók ellen. Küzdelmét gyakran akadályozta, hogy az igazságügyminisztérium nem ren­delkezett nyomozószervvel. Vala­hányszor detektívekre volt szük­ség a bizonyítékok összegyűjtése végett, a titkosszolgálattól (mely­nek legfontosabb feladata az el­nök védelme), a pénzügyminisz­tériumtól, vagy postaügyi minisz­tériumtól kellett kölcsönkérni azokat. Ezek az intézmények nem szívesen vették, hogy legjobb em­bereiket az igazságügyminiszté­rium rendelkezésére kell bocsá- taniuk. A dolog megoldása érdekében Roosevelt igazságügymin isztere, Charles J. Bonaparte (I. Napóleon rokona) 1908-ban felkérte a kong­resszust, szervezzen állandó nyo­mozói csoportot az igazságügy­minisztériumban, de a vita során éles bírálat érte javaslatát. A kongresszus amiatt aggodalmas­kodott, hogy ílymódon „titkos- rendőrség” jön létre, elhatalma­sodik, kibújik az ellenőrzés alól és nyomozó tevékenységét még a szenátorok és kongresszusi tagok ellen is fordíthatja. A kongresz- szus elutasította Bonaparte javas­latát, Roosevelt dühöngött. Ha pe­dig Roosevelt dühös volt, a dol­gok nyomban megváltoztak. (Folytatjuk) '

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom