Tolna Megyei Népújság, 1965. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-11 / 59. szám

4 TÖLIM MEGYEI NÉPÚJSÁG 1963. március 11. BEM AA//K/0£/VACÉPEM U&M/ A/CAETA SZÓLÓ' HAJZAT eLs /DÓS áDESAAJyjÁr, A.K/ EGY <Ó‘- ZEU EAEUßAM CAfiZOTT. A&/ZA VEITE <JttA,T7. 4. Az óriási kiterjedésű határterü­leten kijelöltek egy alig pár kilo­méter hosszú sávot, s ezt a terü­letet tekintették a felderítés fő irányának. Ebbe a sávba esett Já­vor város, a várost környező hegyvidék és a Tisza lapályos partvidékének egy része is. Ide várták Karéi Groncsak névtelen főnökét. Az egész következő nap a had­művelet előkészítésének jegyében folyt le. Ha valaki csak az íróasztal mellett látta Gromadát, s nem ismerte, mint frontharcost, mint katonai parancsnokot, mint fá­radhatatlan katonát, az joggal ál­lapíthatta meg: ez az ember ar­ra született, hogy ceruzával a ke­zében, íróasztal mellett, térkép fölé hajolva dolgozzon, ez az em­ber a velejéig törzskari tiszt, ez csak a törzskarba való. i De milyen más véleménye volt annak, aki határezolgálatának teljesítése köziben, vagy a csapa­tánál látta Gromadát, aki látta, amint szakadó esőben ellenőrzi az őrszemeket, s utána a legény­ségi épületben kedélyesen pipáz- gatva elbeszélget a határőrökkel, aki látta, mikor politikai munkát végez, vagy a határőrparancs­nokkal bejárja annak szakaszát. ...Eltelt egy hét. de a „nagy vad”, akinek elfogatásira annyi előkészületet tettek, csak nem akart befutni a csapdába. A já­vori szakaszon semmi feltűnőt nem észleltek. Gromada nyugodtan várt. Ka­tonái éberen őrizték a határt. Ugyanezekben a márciusi na­pokban a Kárpátokat átszelő autóút mentén, közvetlenül az Éj-hegy lábánál fekvő mély szakadékban egy férfiholttestet találtak. Mint az orvosi vizsgá­lat kiderítette, az illető — legfel­jebb 25—26 éves fiatalember — orvtámadás áldozata lett: vala­milyen súlyos fémtárggyal hátul­ról fejbeütötték, szétzúzták a ko­ponyáját. A halál az ütés után azonnal beállt, a gyilkosok azon­ban óvatosságból még két kés- szúrást is ejtettek rajta. Az áldo­zatot meztelenre vetkőztették, s a meredek széléről a behavazott szakadékba hajították. | Zubavin őrnagy maga is meg­tekintette a holttestet, s különös figyelemmel vizsgálgatta a jobb­kéz csuklója körül kegyetlenül összeszabdalt bőrt. Az orvosi megállapítás szerint a kéz meg­csonkítása is már a halál után következett be. Vajon mi oka le­hetett erre a gyilkosoknak? Bi- zonyára csak az, hogy eltávolít­sák a kézfejen lévő tetoválást. Valami azonban úgy látszik, meg­zavarhatta őket. vagy nem vol­tak eléggé körültekintőek — a te­toválást nem tüntették el telje­sen. egy „E” betű még most is tisztán kivehető volt a szétron- csodt kézen. Zubavin embereivel gondosan átkutatta az egész környéket, i nem találnak-e valami áruló nyo­mot a tettesek kilétét illetően. A hóba félig betap>osva egy aramy- | szegélyes kartonlapra felragasz- ; tott női arcképet találtak. A szí­nes fénykép — melyet az Ogo- nyok-ból vágtak ki — Terézia Szimatot, a „Hajnal a Tisza fe­lett’ kolhoz kiváló dolgozóját, a Szocialista Munka Hősét ábrázol­ta. A fiatal lányt mindenki jól ismerte Jávor környékén. A meg­gyilkolt birtokában volt-e ez az újságkivágás, vagy valaki más vesztette el? — erre és még több más kérdésre egyelőre nem volt válasz. Terézia Szimak kihallga­tása sem derített fényt az ügyre. Zubavin őrnagy magához hívatta a leányt, elébe helyezte a meg­gyilkolt fiatalember felnagyított fényképét: — Ismeri ezt az embert, talál­kozott valaha vele? A lány tagadólag rázta a fejét. — Erőltesse meg az emlékeze­tét. Talán mégis találkozott vele valahol? — Nem. Soha nem láttam. Fo­galmam sincs róla, ki lehet. A nyomozó hatóságok mindent elkövettek, hogy valami nyomra akadjanak, de minden fáradozá­suk hiábavalónak bizonyult, nem sikerült megállapítaniuk az ál­dozat személyazonosságát, s így mint ismeretlen halottat temet­ték el. Hosszú idő múlva derült csak ki. hogy az áldozat Iván Fjodorovics Belograj volt. A moszkvai állomás üvegtetős csarnokában türelmetlenül pöfö­gött az expressz, melynek tiszta, kék fémből készült vagonjain fe­hér zománctábla jelezte az út­irányt: „Moszkva—Budapest— Bécs”, „Moszkva—Prága”, „Moszkva—Jávor”. Ezzel az expresszel indult élete utolsó út­jára Iván Fjodorovics Belograj. Belograj közlékeny természetű ember volt, szívesen ismerkedett, minden érdekelte, mindenre kí­váncsi volt, s most sem igyeke­zett a beszállással. Kényelmesen végigsétált a vonat előtt, s a nyi­tott kupéablaikokon át nézegette az utasokat. Az egyik fülke nyitott ablaká­nál nyáriasan barnára sült, tré­ningruhás sportolók szorongtak, mellükön a Szovjetunió arany címere ragyogott. Belograj — ma­ga is ismert sportoló, súlyemelő, és röplabdázó, aki nem egyszer képviselte a szovjet hadsereget tornaünnepólyeken — azonnal megismerte az országszerte is­mert sporthírességeket. — Ide figyelj, kapitány — bú­csúztatta a futballistákat egyik kísérőjük — vasárnap meghall­gatjuk a rádióközvetítést, de ha fel nem repül a prágai stadion­ban a vörös lobogó, haza se gye­re! A magunk részéről megte­szünk mindent a győzelmetek ér­dekében, egész vasárnap a ti egészségetekre fogunk inni! — Könnyű nektek, 1á ihattok. Én a múltkor csak egy málna­szörpöt rendeltem, de Iván Tro- fimics még azt is majd kiütötte a kezemből, azt hitte, vörösbort iszom. Belograj mosolyogva sétált to­vább. A következő vagon lépcsőjénél egy tejfölösképű fiatal hadnagy és egy még fiatalabb lányka fog­ta egymás kezét. Szerették volna búcsúzóul átölelni, megcsókolni egymást, de nem volt hozzá bá­torságuk a pályaudvari nagy tö­megben. Belograj pár pillanatig mosolyogva nézte őket, majd hir­telen hozzájuk lépett, széttárta köpenyét, és háttal feléjük for­dulva rájuk szólt: — Most pedig búcsúztodjatok! A szerelmespár elmosolyodott, egy csapásra eltűnt elfogódottsá­guk —. s búcsúzkodni kezdtek, ahogy ilyenkor illik. Belograj még egy helyen meg­állt beszállás előtt. Egy fiatal kí­naiakból álló kis csoportra lett figyelmes. A fiatalok egy őszhajú. de fiatalos külsejű embert álltak körül, elismeréssel nézték a Szo­cialista Munka Hősének mellén csillogó arany csillagot, és figyel­mesen hallgatták, amint valamit magyarázott. A kínaiak jó meg­jelenésű. magas, karcsú, vagy zö­mök, izmos, bamaképű fiatalem­berek voltak. Tolmácsuk egy szemüveges kínai lány volt. Si­mán hátrafésült, ébenfekete haja mintha lakkozva lett volna, s olyan buzgalommal tolmácsolt, mintha egész jövendő boldogsága ettől függött volna. Piros, kissé duzzadt ajkai egy pillanatra sem zárultak össze, gyakran még a kezeit is segítségül hívta, ha hir­telen nem talált meg valamilyen kifejezést. Még öt perc, s megindul ar. expressz távoli útjára — átrobog a Moszkva környéki behavazott erdőkön, a tavaszt lehelő ukraj­nai sztyeppen, a Dnyeperen, Kieven és Lembengen, majd a Kárpátok hegygerincét legyőzve, kijut a zavaros, bővizű Tisza ha­tármenti partjára. Csaíknem há­romnapos út állt Belograj előtt. Milyen kár, gondolta magában, hogy nem abban a vagonban ka­pott helyet, ahol az az őszhajú, aranycsillagos ember, meg a kí­naiak utaznak. Mennyi érdekes dolgot hallhatott volna tőlük ezen a hosszú úton... Itt az ő kocsija: „Moszkva—Já­vor”. Végigment a folyosón, sze­me egy pillanatra megakadt egy sötét ruhába öltözött, idősebb nőn. Az arca rendkívül ismerős­nek tűnt, de sehogy sem tudott visszaemlékezni, hol látta ezt az asszonyt. Az expressz lassan, méltóság- teljesen kigördüli a pályaudvar­ról. A kétágyas fülkében Belograj útitársa egy simára borotvált ké­pű. szemüveges, szikár férfi volt. Belograj könnyen ismerkedett. Most is fesztelenül odalépett úti­társához, bemutatkozott, mire az is megnevezte magát: — Dzuba. Sándor Janovics Dzuba. A jávori műbútorasztalos szövetkezet elnöke vagyok. — Hm!... — csodálkozott Be­lograj. — Érdekes név. A kereszt­neve magyarosan hangzik, a Ja­novics név cseh, vagy lengyel származására vall, a vezetékne­ve meg tisztán ukrán. Most már csak az érdekelne, hogy valójá­ban milyen nemzetiségű? — Kárpátaljai vagyok. — Hát ez meg miféle új nem­zetiség? Erről még nem hallot­tam. — Bocsánat, rosszul fejeztem ki magam. Ukrán vagyok, vagy ahogy régen mondták: ruszin. Kis ideig hallgatott, majd foly­tatta. — A dédapámat is Dzúbának hívták, a Sándor meg a Jan ne­vet akaratunk ellenére kellett fel­vennünk. Kárpátalján ugyanis hosszú évtizedeken át hol a ma­gyar király, hol az osztrák csá­szár. hol a csehszlovák elnök volt az úr. Az osztrák uralom alatt a gyerekeket Karinak meg Richard- nak, a magyar uralom alatt Sán­dornak meg Istvánnak keresztel­ték. — Ez igaz — helyeselt Belog­raj. — De mit értek el vele, az ukrán ukrán maradt, ma is az. — Pontosan így van — erősí­tette meg energikus fejbólintás- sal Dzuba. — És ön? ön ter­mészetesen tisztavérű, igazi orosz, nem? — Tudja a jó ég! Ha valami­lyen űrlapot kell kitölteni, per­sze azt írom, hogy orosz va­gyok, habár a vezetéknevem... — Nem a címke a fontos, ha­nem a tartalom — tréfálkozott Dzuba. Levette a szemüvegét, és őszes szemöldöke mögött mélyen benn­ülő, rövidlátó szemeiből derűs pillantást vetett az előtte álló egészséges, erős fiatalemberre. — Elnézem magát, Iván, és azon töröm a fejem, hogy hon­nan származhatott. Biztosan messze Északon született, az Északi Fény ragyogásában, egy világos erdészlakban, valahol egy csodálatosan kék tó partján, fehér nyírfák között. Édesanyja bizonyára nyírfahéjból készült teknőben fürösztötte... — Óriási tévedés — nevetett fel Belograj. — Éppen ellenke­zőleg, nem északon, délen szü­lettem, Nyikolajev területen, a tengerparton, egy halászkunyhó­ban... (Folytatjuk) v \

Next

/
Oldalképek
Tartalom