Tolna Megyei Népújság, 1965. január (15. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-10 / 8. szám
7 > FEKETE ISTVÁN: CSAPDA Nem is vesződöm vele, hogy a fenti szerszámnak felsoroljam ezerféle „válfaját” a légycsapdától az elefántcsapdáig. Sokan ismerik gyermekkorukból a főkön virító tökcsapdákat, melyekben ártatlan cinegék estek foglyul és patkánycsapdákat is, melyekkel nagyszerűen lehetett varjút fogni, mert a patkányok úgy ismerték már, hogy éppen csak fel nem állították újra, amikor a macskát is megfogta. Patkányt azonban nem fogott. Voltak azután embercsapdák is — vermek, kutak, ügyesen letakart árkok — melyekben mindenféle nyársak meredeztek, amelyek óvatosan felszurták az illető hasát, „nehogy a nyakát kitörje”. Ezek azonban tágas helyet és nagy előkészületeket igényeltek, nemkülönben várurakat és egyéb felelőtlen nagyságokat, akik maguk csinálták, vagy csináltatták a törvényeket. Bene János azonban nem volt várúr és ilyen cselekedetet már csak azért sem lehetett róla feltételezni, mert a passióban mint „Jézus” szerepelt. Mivel a faluban több Bene is volt, senkinek sem tűnt fel, ha például Tóka Jani azt mondta: — Nem vagyok bejáratos Jé- zusékhoz... Mert Tóka Jancsi — bár szomszédok voltak — nem volt bejáratos Jézusékhoz, valljuk meg — Bene Mária nagy bánatára. Meg kell hagyni, hogy harag azért nem volt köztük. Nem. Az öreg Bene azonban — még a legénykor határán — valamiért kiparancsolta Jancsit az udvarukból s az akkori buta sérelem úgy megkeményedett a legényben, mint a padláson a csizmaszár. Nem haragudott, de nem ment. Egyébként elbeszélgettek, pinceszeren szép, férfias elbúsulásokban egymást támogatták és Jancsi hallgatott i* az öreg Benére, mert okos ember volt. Furfangos. Néha ellenkezett vele, néha nem. Ezen az estén azonban ellenkezik. Benéék pincéjében ülnek többen és János vendéglátó szeretettben a mértékletességet mereven mellőzi. De azért okosan elmondja az általa feltalált különböző csapdák szerkezetét, "---------— " 1 " - >------------s őt, — titokzatosan — bejelenti', hogy most egy olyan embercsapdát talált fel, hogy őtőle lopni teljesen lehetetlen. — No, no!? — mondja Jancsi. A faluban ugyanis tolvajlás történt. Főleg az istállókból tűnik el hol egy pokróc, hol egy lószerszám, hol az alvégen, hol a felvégen. Az istállókat tehát őrizni kell. — De én nem őrzöm! — üt a mellére Bene. — Aki éntőlem lop, elviheti — még egy kishordó bort is kap. Jancsi ezen elgondolkodik. Felhajt még egy nagy kupa bort. mozog benne a virtus — meg a szesz — s alkalmas pil- Idnatban kilép a pincéből. Kint •sötét van, csak a csillagok világítanak a törköly- szagú hideg éjszakában. Az út ismerős és mintha egyre melegebb lenne és Jancsi úgy érzi, alapjában véve — danolni is lehetne. Egyedül danolni azonban mégse akart, mert egészen más, ha azt mondják: Danoltak a legények, és megint más az, ha azt mondják: — Egyedül fújta ez a Tóka Jancsi... A felfokozott érzelmekről azonban nem tud senki és arról se, amikor átlép a kerítésen, vidáman, hogy a híres csapdát leleplezze. Amikor átlépett, kicsit megtántorodott és a csillagok is igen mozgalmasan viselkedtek az égen. Jancsit azonban ezek a körülmények nem befolyásolták sőt az egész világot nagyon kellemes intézménynek tartotta. — Hát lássukl — mondta magában és odanyúlt az istálló fakilincséhez és ekkor... ekkor úgy érezte, hogy összedült a világ. A csillagok szétfreccsentek, a föld megindult, csak éppen az ítéletnapi harsona hiányzott, ámbár mintha egy kis harangszó azért hallatszott volna ... Jancsi pedig eldült a fal mellett, mert egyebet nem tehetett. Az ajtóban kifeszített csapda szívós lapátja ugyanis úgy képen vágta, hogy majd lesodorta a fejét a helyéről. Aztán csak ült és józanodás címén éktelen dühre gerjedt. Ha most az öreg Bene megje- lenik, nem lehet tudni, mi törSchrammer úr kiült az ágya szélére, de így se látta, kik beszélnek a folyosón. — Azt hiszik, olyan egyszerű! — ingatta a fejét rosszallóan. — Maga belehalna, ha vége lenne! — mordult a páncélos. — Ez a fegyelmezetlenség, ez.. 1 emiatt...! — A Thököly úton nagyobb a fegyelem. — Én nem is tűröm! Az én házamban tudja mindenki, hogy.;, — Fenét tudja! — Mi? Mit mond?! — dühöngött most már a házparancsnok, mert a fejkötéses katona újra hátat fordított, s azt tartotta feléje most is, ahonnan lecsúszott megint a takaró. Ketten felnevettek. Abban a pillanatban sziréna kezdett bőgni a kertben. A folyosók végén felfüggesztett vasdarabokat vertek, s felrántották a szobaajtókat. Schrammer urat hordágyon kellett a légópincébe vinni, — mi, többiek egymást támogattuk. Az alsóbb emeletekről, s a földszintről hordták le a magukkal tehetetleneket. , Messze bombázhattak, s órákig tartott a csend. Izzadtunk, elfogyott a levegő, kötéseket kellett cserélni. Volt, aki félrebeszélt, s volt, aki kártyázott. Aki eszméletlenül feküdt, azzal nem kellett törődni. — Schrammer úr, maga tulajdonképpen légóparancsnok! — szólalt meg a bekötött fejű páncéloskatona. — Hallgasson ilyenkor! Csend tehát megint. Nyögés. horkolás, csend. Hogyan kezdődött mégis. . .? Nem is figyeltünk fel, hogy itt-ott beszélnek ápolók, szakácsok, orvosok, — innen is, onnan is elindult a hir, hogy: tovább megyünk. Nyugat felé, Veszprémbe talán, az egész kórház: két nap, három nap múlva, először a nehezebb betegek, aztán..« .. .A lépcsőkön felfelé, mikor a folyosókon megint villanyt lehetett gyújtani, és Schrammer urat előre vitték hordágyon, mi összekapaszkodtunk, s a bepólyált fejű megállt a kanyarodéban a falnál: — Kid van Veszprémben? — kérdezte, s világított a szeme. Értettem. A szobaajtóban újra megállt. Schrammer úr ágya felé intett: — Jobb is, ha elviszik! Nem aludtunk el. De senki sem beszélt. Később betoltak valakit: délután amputálták, észnél volt, de mozdulatlan, és teljesen érzéketlen: fel se fedezte még, hogy nincs lába. Mondom: nem aludtunk el. A laktanyaudvaron két éve felállították a vesztőhelyet.. , — láttam olyan tisztán, mint akkor, ügyeletes szolgálatban a folyosóról; — salakdomb a fal előtt, semmi más. Cigánykatonát hozott be a készültség a városból, nem szökött, otthon találtak rá, részegen aludt, — négyen álltak előtte, kivégzőosztag, négyen, a saját szakaszából. Tegnap együtt kártyáztak. Három méterre álltak tőle, puskájuk csöve majd a fejét érte. — Bajtársaim! Bajtársaim! — kiáltozott a cigány a salakdombon... Nem aludtunk. Schrammer úr felnyögött, csöngetni akart, csillapítóért. — Veszprém?... — Szükségük van légóparancs- nokra — mondta a páncélos- katona; Az amputált ordítani kezdett — észrevette, hogy nincs lába. Nem aludtunk. Veszprém, j.( lénik, de erre nem számíthatott, mert állhatatos és kitartó ember volt minden pince körüli tevékenységben. Arra azonban igenis gondolhatott volna, hogy a sötétben megbotlik valami odakészített tuskóban... s akkor a csapda ismét működésbe léphet. Jancsi tehát feltápászkodott, kitapogatta az átkozott szerszám mütyürkéit és hosszas próbálgatás után ismét kifeszítette. Aztán lesben ült. Jócskán futott az idő — az orrát megtapogatta néha, mert szokatlanul nagynak érezte — már a kutyák se ugattak, amikor messze a faluvégen hallatszott a közeledők lármája, ugyanakkor azonban a kert felől is jött valaki. — Aha! — gömbölyödött ki Jancsiban a bosszú — Aha! János bátyám a kert felől jön, hogy az asszony ne tudja, mikor jött haza. De megbotlik-e a „tuskóban”?... A sötét alak azonban nem botlott meg, és Jancsi érzelmei egyszerre átváltottak egy más izgalomba. A bosszú nemtelen éhsége nemes haraggá „eszményült”, s a várható szégyenből esetleg dicsőség lehet. Lett is. A csapda az egyik bolygó vendéget szintén leteritette, akit mellesleg a hideglelés is elfogott. amikor az óriásméretű pofon után Jancsi karjaiba dűlt. Nem is ellenkezett. Ilyen földöntúli pofon után ellenkezésnek helye nincs. Ekkor érkeztek a társaság többi tagjai a kapu elé. A folytatást már nem is érdemes leírni, de ha már csapdáról van szó, merítsük ki ezt a témát lelkiismeretesen. Amikor Bene a vendégeket hajnal felé kikísérte — becsületére mondva, mindenki emelkedett hangulatban volt — és visszafelé menet benézett az előszoba ablakán, apai megelégedéssel látta, hogy Mari leheletgyengédséggel mosogatja Jancsi körteformára dagadt orrát. A jobb kezével. Bal kezével azonban a legény kezét fogta, szelíden és melegen és — visz- szavcmhatatlanul. Bene megállt egy pillanatra és bólintott... — Ehe — mosolygott — hát csapdának ez se utolsó! Aztán majd tovább.:. Vagy...? Bajtársaim! Bajtársaim!... — hallottam a cigány kiáltozását hangosabban, s közelebbről, mint a láb nélkül maradt katona jajveszékelését a szomszéd ágyról. Reggel. amikor ébresztő ürügyén ránknyitottak: a bekötött fejű ült már az ágyban. Én is ültem. Néztük egymást. — Elhatároztad? — kérdezte. Schrammer úr nem ült fel. Csillapítóért nyögött. Ö szerzett valahonnan ruhát, a páncéloskatona. Újságpapírba göngyöltük hát a zubbonyt, nadrágot, bakancsot, és levittük a Dunához. Késő délután volt. Semmi szél nem fújt. Sötétedni sem akart. —r Félsz? — szólalt meg társam; idegen volt így civilben. Nem tudtam válaszolni, csak a vállamat rándítottam: — Miért? . Beeresztettük csomagunkat, a katonaholmit a Dunába, s azt hittem, hogy ezzel a magam részéről befejeztem a háborút. Nem tudtam, hogy négy hónap van még hátra, s hogy hányszor alszunk majd nyilvános óvóhelyen, menynyi hamis iratot kell szereznünk, s hogy télen az utca lesz a legjobb búvóhely. Visszafordultunk a parttól, szembe a várossal, ö turbánosan bepólyált fejjel, én felkötött kar ral. A fekete ernyőkkel védett, háborús világításban úgy állt a város, mintha kapaszkodna, hogy el ne süllyedjen a sötétben. — Találunk barátokat.— jr. tett a mellettem álló a fénytelen ablakok felé, SZILAGYI GYÖRGY: Hová tűntek...? (Elhangzott a Rádió szilveszteri műsorában.) Egy kérdés gyötör már évek óta, melyre tőletek választ várok, áruljátok el, talán tudjátok: hová tűntek a proletárok?.,. De tényleg. Mondjátok, hová tűntek? Hiszen itt egykor, nem is régen, annyi proletár volt az országban, amennyi csillag van az égen... Heteken át kijártam egy gyárba. Kiderült, hogy hiába járok; a munkásosztályt megtaláltam, de eltűntek a proletárok...! Vidéken esupa téesz-paraszt van. Azok meg, akik Pestre járnak: háztáji menyecskék, kalmár kofák, nem nevezhetők proletárnak... Elmentem még a kápolnába is! (Ebből ma nem származnak károk.) De így szólt a pap: „Csak Isten tudja, hová tűntek a proletárok...’* Sokezer autó robog az utcán, (ettől van a forgalmi válság) a volánnál nem tőkések ülnek, de kik? hol van a protetárság?! A keresgélést nem hagytam abba. benéztem egy budai bárba; láttam fülorvost, kazánkovácsot, de nem ütköztem proletárba... Az áruházban, mely azonos volt egy ostrom alatt tartott várral, a tömegben még véletlenül se találkoztam proletárral.. . A lóversenyen ezrek tolongtak; vésztők, nyerők és bukmékerek, proletárt viszont egyet sem láttam, erre, ha kell, esküdni merek?... A lilacsempés gőzfürdő mélyén, mint a rákok, pirosra főzve, nem proletárok — reumások heverésztek a sűrű gőzbe... A Gundelnál egy asztaltársaság — fütyülve a tetemes árra — kacsát fogyasztott, de közöttük sem akadtam éhes proletárra... Egy építkezésen kergetődztek munkaidőben vidám párok: malteroslányok és ácslegények, (de) ezek sem voltak proletárok ...! Szemügyre vettem az ifjúságot, jólöltözöttek, tiszták, nettek; ipari tanulók, gimnazisták, (de)'a proletárok hova lettek?! Kik állnak sorban olasz vízumért? — melyért magam is sorban állok — Kik vesznek bútort és hűtőszekrényt? A nép! — de kik a proletárok...?! Kik nézik meg a magyar filmeket? Kik isszák gyümölcsként a kátrányt? Ha nincs proletár, kiknek jelent ez országszerte többnyire hátrányt...? Kik lottóznak? Kik hizlalnak sertést? Ki tart papagájt, vagy kanárit? Tudom, a lakosság, node akkor voltaképpen ki proletár itt?!... Ki proletár? Senki. Mégis vallom, ha a tényeket veszem sorra; a költő is egykor erre gondolt, ilyen proletár utókorra! Ahol a szó a tettel egyezik, mint e versben a sok fura rím, s proletárt már csak a lexikonban 1 találni, hölgyeim és uraim...4 KIKÖT A KOMP (Lázár Pák)
