Tolna Megyei Népújság, 1965. január (15. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-20 / 16. szám
1965. január 20. TÓIN A MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 Erjedő íalu ELLENTMONDÁSOS falu Apar- hant, talán egy kicsit jobban is, mint a többi. A bonyhádi járás lankái közé zárt település. A környéken alig akad község, amelyről annyi szó esne, mint erről, méghozzá nem is elmarasztalóan, hanem dicsé- rően. A falu közös gazdasága a nehéz terepviszonyok ellenére is tud boldogulni, nem egy évben itt osztották az egész megyében a legtöbbet munkaegységenként. Megyei értekezleteken, a sajtóban, társalgás közben egyaránt sokat példálóztak az aparhantiak szorgalmáról. Valahányszor Aparhanton jártam, mindig érdeklődtem a takarékbetétek felől, s mindig meglepett a magas szám. Most legutóbb, hogy ott jártam, a posta ezt közölte: 2 230 000 forint a postatakarékbetét összege és a 700 000- et bőven meghaladja a takarék- szövetkezet állománya.” Ez kerekítve hárommillió forint. És most vessük hozzá a község nagyságát. A tanácstitkár, Zsók Ambrus közlése szerint Aparhanton nem éri el a háromszázat a családok száma. Nem nehéz kiszámítani: egy-egy család részére átlagosan több, mint 10 000 forint takárékbetét jut. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a faluban sok az öreg házaspár, aki már nem igen takarékoskodik, a fiatalabbak közt is akadnak olyanok, amelyek nem tudnak jelenleg takarékoskodni, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy az aparhanti családok nagy része legalább 15 000 forint, vagy ennél nagyobb összegű megtakarított pénzzel rendelkezik most a zárszámadás előtt. , Vitathatatlanul örvendetes tény ez, s egyaránt mutatja, egyrészt, hogy jómódúak az aparhantiak, másrészt pedig, hogy bíznak a jövőben. Talán el is könyvelhetnénk a dolgot azzal, hogy Aparhanton minden jól van, minden rendjén megy. Ha azonban betekintünk a lakásokba, közelebbről, megismerkedünk az emberekkel, feltűnik, hogy legtöbben nem úgy élnek, mint ahogyan élhetnének gazdasági körülményeik szerint, hanem nagyonis régimódian, szegényesen. Ezzel aztán el is érkeztünk bizonyos tudatbeli problémákhoz. AZ EGYIK CSALÁDNÁL — egyébként jópárral megismerkedtem már közvetlen közelről, de nevet most nem említek, nehogy valaki is megsértődjék — arról beszélgettünk, hogy milyen a megélhetés. A családból, aki tehetős volt, mindenki dolgozott. A kamra, padlás úgy tele volt élelmiszerféleségekkel, hogy ha egy évig nem kapnak egy gramm búzát és húst, sőt nem is tudnak termelni a háztájiban, akkor is gondtalanul élhetnének. Már házat vettek ők is, mint nagyon sokan a faluban. A ház árát kifizették. A házat kijavították, tatarozták, a konyhát lekpveztet- ték. Ezt is kifizették. A gyereknek minden ruhaújdonságot megvesznek, de ezt sem hitelben. Sőt... Már ők is jelentős megtakarított pénzzel rendelkeznek. Megkérdeztem tőlük, most mire gyűjtenek: — Nem tudjuk. Csak úgy gyűjtünk, hogy legyen. — Televízióra? — Á, hogy gondolja, luxus az a mifajtánknak. — Nyaranta el szoktak utazni a Balatonra, vagy Harkányba, felutaznak Pestre néhány napra, hogy kicsit körülnézzenek, szórakozzanak? Erre már egészen értetlenül néztek rám és kinevettek. — Még csak gondolni is ilyenre... Mondom, jócskán van megtakarított pénzük. Bizonygatni kezdtem, hogy ez pedig milyen szép és jó lenne, egy életre szóló élményt jelentene, ha csak egyszer is elmennének pár napra a Balatonra, vagy a fővárosba, dehát még csak nem is vágyódnak az ilyen után. Bizonygattam nekik, hogy aki ilyen szorgalmasan dolgozik, télen, nyáron, hajnaltól estig fáradozik, az megengedhetne magának néha ilyen kis kirándulást, sőt, szükséges is lenne, hogy kicsit kipihenje magát. Nevettek. Pedig most már nem is tudják, hogy mire kell a pénz, mire gyűjtenek. Csak úgy önmagáért takarékoskodnak. Persze, a józangondolkodású ember nem máról holnapra él, mindig akad egy kis „tartalék” a zsebében, de itt már több van annál, itt a pénztárca már azt mutatja, hogy a család több élményt, élvezetet nyújthatna önmagának, arról nem is beszélve, hogy ha tévét vennének, szórakozva művelődhetnének is. A másik család ahova bekopogtattunk ugyancsak nem szűkölködik. Ök is vettek már házat, méghozzá nem is kicsit és olcsót. De még azt a „luxust” sem engedik meg maguknak, hogy j laknák, élveznék a lakás jobb I részeit. Hátul laknak egy konyhában, itt főznek, itt melegítik a moslékot, itt szárogatják a ruhát, itt varrnak, de itt is alszanak. Elől pedig sorakoznak a szobák, azok be is vannak rendezve, de az csak arra való, hogy legyen, esetleg néha valakinek megmutathassák, vagy beszéljenek róla. Ráadásul nekik sem kell a szomszédba menni egy kis pénzt kölcsönkérni. AZ EMBERNEK önkéntelenül eszébe jut az a világ, amikor a vagyonszerzés valósággal rákény- szerítette az ilyenre az embereket és a 100 holdas éppúgy nem merte élvezni az élet javait, mint ahogyan az 5—10 holdas, mert fejük felett lebegett a tönkreme- nés veszélye. De most? A föli már kiment a. divatból. Azon már régen túlj’utottak az emberek, hogy bizalmatlanok lennének a jövőt illetően. De benne van a vérükben az a bizonyos régi, kuporgatási szellem, s az agy nemet parancsol a kéznek, ha valami megérdemelt élvezet után nyúlna. Persze, ne általánosítsunk, ahogyan ilyenek még szép számmal akadnak, megtalálhatók azok is, akik már legfeljebb nevetnek az ilyen mentalitáson. Az ósdi gondolkodás mellett szaporodnak a tévéantennák is, meg a motorkerékpárok is. Ezeket már nem azért veszik, hogy legyen, hogy dicsekedhessenek vele: aki a tudatnak már olyan fokára jutott, hogy nem sajnálja a pénzt a tvért, az nézi, élvezi, hasznosítja is a látottakat a motort ugyancsak, mert bejárja vele a környéket, lát, tapasztal olyan dolgokat, amilyenben otthon nem lehet része — azaz fokozatosan elszaggatja a maradiság kötelékeit. A Dombóvári Fémtömegcikkgy ártó Váltalain ál Erjed a falu. Boda Ferenc Kenderlé a tápkockákban Évente sok ezer köbméter vizet használnak fel a rostkikészítő üzemek a'kender s a len áztatá- sához és csaknem mindenütt gondot okoz az így keletkező szennyvizek elvezetése. Viszonylag szerencsésebbek azok az üzemek, amelyek folyóvíz közelében vannik, hogy itt már egyenlően felelős emberek vitatkoznak arról, mit hogyan és mennyit kell csinálni. Ebből a légkörből nem kiszakítva nézzük ifjú Rábai Lajos traktorost. Róla azt mondják, nem mindig olyan volt, mint most. A szava időnként előtte járt a gondolkodásának. Ballagtak a határba az elnökkel az egyik téli napon, s bár nagyot változott, mégis elszólta magát: — Tudja-e JóZsi bácsi, hogy a kukorica után 2100 forint prémiumot kaptam ... — Ne mondd ... Mégis mindig panaszkodsz... — Hát csak nem mondhatom, hogy ne legyen több? Az okos ember az elnöknek mindig panaszkodik. Kipattant a burok'. Rábai Lajos talán nem is sejtette, hogy egy régi életfelfogás maradványát röppentette el. Azt a paraszti nézetet, hogy inkább sírjon az ember, mint dicsekedjen, mert aiki sír, az mjndig kap valamit, de a dicsek- vőtől esetleg kémok. Ez a mellbe- taszító ellentmondás negatív előjellel. Van aztán egyre több pozitív előjelű is. Karácsony másnapján a fogatosok — ünnep ide, ünnep oda — szó nélkül befogtak, s ellátták a jószágot. Eszükbe sem jutott parancsszóra, rendeletre, vagy valamilyen ügyeleti beosztásra várni. Persze az elismerés nem maradt el. Nemcsak a vezetőség dicsért, hanem az állatgondozók is. Sőt. talán ők leginkább. És ez ért legtöbbet. Boldogság-ügyben megkérdeztük Lázár István főagronómust is. Ennek az idős embernek fiatalos tervei vannak. — Azokkal beszélgettem egyszer, akik a határunk felső, homokos részét ismerik, ők mondták el. hogy azon a környéken víznek kell lenni. Ha megtaláljuk, csőkutat fúrunk, s újabb ezer holddal növeljük az öntözött területet. Tudják mit jelent ez? Lázár Istvánnak tehát ez a csőkút jelentette akkor a boldogságot. 1964. december 18-án, az agronómus javaslatára, a pálfai közös gazdaság küldöttgyűlése 2/12-es számmal megjelölve az alábbi határozatot hozta: „A faluföldön kísérletképpen fúrni kell egy csőkutat!” A holdogságkeresésben nincs megállás. (Folytatjuk) SZEKUL1TY PÉTER— SZOLNOKI ISTVÁN nak, itt egyszerűbb az elvezetés, beleengedik a folyóba a kenderlét. Azonban ma már ez a megoldás is szigorú és indokolt szabályokba ütközik, a szennyvizet tisztítani, deríteni kell. Ott azonban, ahol nincs a közelben folyóvíz, az évek, évtizedek alatt felgyülemlő kenderlé' és kenderiszap szennyezi a környék levegőjét Pedig értékes, a talajerő utánpótlására használható anyagok vannak az áztatólében és iszapban, többek között káliumot és nitrogént tartalmaz, azonban ennek felhasználására csak az elmúlt évben került sor. Mint Szénás Gyula, a Tolna megyei Talajerőgazdálkodási Vállalat főmérnöke elmondta, a Szekszárdi Kendergyár mellett lévő szennyvíz- gyűjtő tó vizével és iszapjával kezdték meg a kísérleteket, először a kertészeti tápkockák keveréséhez használták fel, kötőanyagként. Évtizedek alatt halmozódott fel itt a kenderiszap, aminek a kitermelését megkezdték. Az eredmény meglepő volt, mint kiderült, nemcsak nitrogén és kálium van az iszapban, hanem egyéb, olyan anyag is, ami meggátolja a tápkocka penészedését és mohásodását. A penészedés, mohásodás különben rontja a tápkocka minőségét, elzárja a hajszálcsöveket. I A jövőben nemcsak tápkockához használják fel az ilyen szenny- 1 vizet és iszapot, hanem bekeverik az egyéb szerves trágyákba is. A kendergyárak közelében szervezik meg a szervestrágya-keverést hogy a szállítási költség minél alacsonyabb legyen. A Dombóvári Fémtömegcikkgyártó Vállalatnál 1963 áprilisa óta foglalkoznak gépkocsi- és motorkerékpár-javítással. Egy régi típusú Opel Kapitän szerelvényfalának javítását végzi Dubovánszki Dezső részlegvezető. Kucz Istvánná a könyöksajtoló gépen dolgozik, mellyel egy műszakban több mint nyolcszáz könyökcsövet készít. Junak 350-es blokk szerelését végzi a második éves ipari tanuk Lukács Sándor. t Bakó Jenő felvételei Hiánycikk a — „Szerencse“ Manapság nem állok hadilábon a szerencsével. Hármas lett újévkor a lottó, és hozzá még három kettes találat, két héttel később pedig négy kettes ... Jól kezdődött ez az év. Ennyi szerencse után érthető, hogy meg akartam venni a „Szerencsé”^ azaz a posta által forgalomba hozott sorsjegyet. De a posta — ahol plakát szólít fel a „Szerencse” vásárlására — közölte, hogy „Ezúttal nincs szerencséje ...” A postás, aki ezt az újságot hordja, amely értékes tárgyak nyerésének lehetőségével kecsegtet, ha sorsjegyet veszek, — közölte, hogy elfogyott a „Szerencsé”-je. Semmi kétség, a hiánycikkek listájára került a sorsjegy. De kérdem: hogyan legyen szerencséje az embernek, ha nincs „Szerencsé”-je? K. B. J,
