Tolna Megyei Népújság, 1964. december (14. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-06 / 286. szám
6 A riporter szerencséje M int mikor a borús, sötét fellegek közül végre kisüt az áldott nap, és szertehinti melengető sugarait, ma délelőtt így sütött ki végre a borús, sötét fellegek közül az áldott nap, és hintette szét melengető sugarait. Mazur Ottónak, a Déli Hírharang fiatal, tehetséges munkatársának szívét is megpezsdítette á tavasz lehelete. Nagyot nyújtózott, megropogtatta csontjait, aztán bekopogott a felelős szerkesztőhöz. — Kimennék. Üzemi riportra. A főnök előlépett íróasztala mögül, kezeit áldóan emelte Ottó feje fölé, és adott neki egy atyai tanácsot. Nevezetesen: nehogy ismét sablonos, sematikus dolgokat hozzon, mint aminőket eddig is fölös mennyiségben szállított, hanem ^mberelje meg magát végre, hatoljon a felszín alá. — Keresd meg az. emberedet. — kiáltott i na a folyosóra. — Ez a legfontosabb! — Keressem meg az emberemet?! — morfondírozott magában történetünk hőse, míg az autóbusz robogva vitte az úton. — Jó vicc! Hisz’ a gyári fejesek első dolga, hogy mellém adnak egy kísérőt, aki színvonalasan megmagyarázza, hogyan csinálnak polifenolgezoroíból fakanalat, ismerteti a legfontosabb tervmuta- t'’ \ rfetán elvisz a legjobban !t műhelybe, odakalauzol álóbb szakszervezeti ak- t., :hoz, és az felmondja nekem a Déli Hírharang legutóbbi termelési vezércikkét. Persze, más lenne a helyzet, ha interjúm alanyát magam választhatnám ki, és valóban négyszemközt, bizalmasan, emberközelből beszélgethetnék vele. Elhatározta, ha módja lesz rá, eként jár el. A szerencse melléje szegődött. Amint leszáll a buszról és a gyár kapuja elé ér, látja, hogy a portás egy befelé tartó teherautó sofőrjével húzózkodik éppen. Közelebb lép, fülel. — Ha nem tudja megmondani, hová rakodjak, be sem hajtok! — kiabál ki dühösen a vezetőfülkéből a pilóta. — Azt hiszi, lopom én az időmet? — Csigavér — szól közbe ekkor Mazur határozottan. — Az árut a szokott helyen pakolja le. Már epedve várják. Nyomás, szaki- kám! A sofőr megvető pillantást vet a portásra, gázt ad és rakományával berobog. A kapu éber őre sapkájához emeli kezét, Ottó otthonosan biccent és bevonul. Szíve repes, az örömtől. Simán vette az első akadályt. Sétál az udvaron, gusztálja a műhelyeket. Most már csak az emberét kell megtalálnia. Hol keresse? Nicsak, ott, egészen hátul, eldugva szomorkodik az a rongyos falú kazánház. Az előtér vasajtaja félig nyitva. Odasiet, bekukucskál. Kék kezeslábasban öreg fűtő ül a lócán. Tempósan szalonnázik. — Jó étvágyat! — óvakodik beljebb Ottó. — Nem zavarok? Az öreg fűtő felnéz, tagadóan rázza a fejét, helyet mutat maga mellett a pádon. Az újságíró letelepszik, bizalomkeltő mosollyal szemléli az emberét. — Szaki bácsi, régóta dolgozik ebben a gyárban? Az öreg fűtő bólint és gusztuA XT. megyei tárlat anyagából A Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján az idén is közönség elé léptek legújabb műveikkel megyénk képzőművészei. A szekszárdi múzeumban rendezett kiállítás anyagából mellékletünkben hétről hétre bemutatunk alkotásokat. sós szeletekre szabdalja a szalonnát. — Mégis mióta? — Harminchét esztendeje. — De hiszen akkor szaki bácsi az üzem élő történelemkönyve! — kiáltja boldogan Ottónk, és lélekben vállonveregeti önmagát, hogy ilyen kitűnő a riporteri szimata s egyből megtalálta az emberét. — Nyilván úgy ismer itt mindent, mint a tulajdon tenyerét? Az öreg fűtő bólint. — Szemtanúja, cselekvő részese volt sok régi sztrájkharcnak? — így is mondhatjuk — helyesel az öreg fűtő. — A legeslegjobban nyilván maga tudja felmérni azt a döntő változást, ami itt a felszabadulás óta bekövetkezett? — Csakis. — Mesél néha erről a fiataloknak? Az öreg fűtő kényszeredetten legyint. — Sajnos — állapította meg együttérzően Mazur. — Sajnos, ez a zord igazság. A mai fiatalok jelentékeny részét mindez nem érdekli. Csak a tánc, a szórakozás, a könnyű élet. — Ühüm. — De szaki bácsi, nagyjából elégedett? — Nagyjából. — Mégis, mi a differencia? — Kevés a fizetés. — Így van ez — sóhajt a riporter. — Sok helyen még ma sem becsülik meg kellően a veterán harcosokat. De azért, szaki bácsi, ugye mégis a magáénak érzi a gyárat? Akár tíz körömmel is harcolna érte, ha el akarnák venni? — De hiszen egyszer már elvették — mondja az öreg fűtő, és komótosan összecsomagolja az ételrriaradékot. — 1948. márciusában. Az államosításkor. Addig Bedő és Topori Vasalkatrészek Gyára voltunk. Ebből én vagyok a Topori. Topori Dénes, ha megengedi. Kürti András Sxalai János: CSANÄDY JÄNOS: Szerelmünk: a fény Letarolt tájon vesz körül az életnek roppant áradása. A szivárványos szemgolyó föld fénylik a határtalanságba! A vakító kék légkörökben omló kévékben szertefröccsen a nap tömör-arany kalásza, s a letarolt vidéken körben ég zenitjéig fénybeszökken az anyag halhatatlansága! Pilledt erek rózsája nyílik lüktető csillag-vérkörökbe: vörösvérsejtek fényük küldik szuper-galaktikus napokba. Közöttük és az* ég között, ó fényáradatban íöl-letűnve lebeg szerelmünk testetöltve; szikrázó húsából kibontva az élet égő robbanását, fókuszbagyűjti, összefogja szemünk, e földgolyónyi prizma minden csöpp lelkes lobbanását; vérkörei rózsáját nyújtja szívünkben lüktető napoknak, vérkörei rózsáját nyújtja életet gyújt jövő napokba, míg fönt galaktikák lobognak, s fény-atomokká szétprizmálva jőnek, kik Testet adnak majd térnek s időnek! TÉNAGY SÁNDOR: . VASKENYÉR kenyeret és szavakat rágok fogyasztom lassan a világot nyílik ínyemen vérszivárvány fájdalom hajlik mint a nádszál megpattan fogam győng^zománca nem gondolhatok mégse másra kenyerem szavam néha méreg hiába minden mégis élek önmagam-gyúrta dallal vérrel megrághatatlan vaskenyérrel NÉGYSOROS Milyen kevés idő is adatott dolgomat sorra rendbe rakni! A lehetőség napról napra fogy s egyre többször kell számot adni. Staub Ferenc: Fillipói halászok. Kimondhatatlan igazság A lap a kezükben maradt. Félig felemelkedtek és úgy koccintottak. — Szervusz, szervusz... Csengett a pohár, utána halkan nyikorgóit a szék. — Mi is volt a mondás? — kérdezte Gyulai Gáspár, aki mindig elfelejtette, milyen adut mondott a felvevő. — Piros. — Ez igen. Akkor én már csak ultit mondhatok. — Negyvenszázat is. — Meg betűt is. — Jó, akkor én most felveszem. Csúsztatta a lapot, ügy gusz- tálta. ahogy a hazárd játékosok szokták. Arca borús volt, gondterhelt. Legyezőre nyitotta a lapokat, majd összecsukta. — Na, mit mondasz? — sürgette Várszegi Péter, aki ebben a házban nemcsak állandó ultipartnernek, de barátnak is számított. Igaz, idősebb volt nála Csávási Vince, a ház feje, de a felségével valamikor együtt jártak iskolába és így barátságba került a férjjel is. — Türelem, türelem! — mondta Gyulai, miközben aprókat dobolt a lábával. Ismét átrendezte a lapokat. — Na, ha belenyúltál, a sz...-ba, akkor most mássz is ki belőle! — biztatta Csávási. — Ki is mászok. Mondok egy szép betlit. — Jól van, játszd ki. Felfordították a lapot. — Kontra! — Hát akkor én is megkontrázom. Gyulai összeráncolta a homlokát. Gondolkodott, majd hirtelen: — Rekontra! Most meg a másik kettő gondolkodott. — Szub! — Itt is. A kártya megint legyezőre nyílt. Gyulai szemlét tartott a kártyák fölött, mint parancsnok az egység fölött — Mór! — Remor! — Itt is! — Meggondoltátok? — Meg! — Na, akkor megkíméllek benneteket — és kiterítette a lapokat. Terített betli volt. — Hát ezt jól megcsináltad. Hiába, az ember ne az arcot, hanem a lapot kontrázza! — jegyezte meg Várszegi és az összedobott kártyák után nyúlt. Kevert. Csöngettek. — Bocsássatok meg — állt fel Csávási —. Megjött a feleségem. Meg a gyerekek. Vidám gyerekhanggal telt meg a szoba. A két gyerek Csávási nyakába csimpaszkodott. Csávási nagy medveléptekkel, ringatózva hozta be őket a szobába, még brummogott is, ami a két eleven kölvöknek nagyon tetszett. — Nézzétek! Átkozottul rosz- szak, de én nagyon szeretem őket. Tisztára olyanok, mint én voltam. Én is égetni való, rossz kölyök voltam. Rám ütöttek. Pedig a fiúgyerekek ritkán szoktak az apjukra formázni. Várszegi arca komor lett. Kelletlenül osztotta a lapokat, majd kissé mérgesen odaszólt Csávási- nak: — Ultizunk, vagy gyereket nevelünk? Csávási kényszeredetten mosolygott, lefejtette magáról a két gyereket: — Most menjetek, és keressétek meg a konyhában, mit hoztam én nektek! — Mit hozott nekünk az apukánk? Mit hozott nekünk az apukánk? — ugrándozott a két gyerek és kánkázva kirobogtak a konyhába. — Te veszel fel! Csávási egybefogta, majd szétnyitotta a lapokat. — Makk! A talon után nyúlt. Gondosan elrendezte a lapokat. Letett két talont — Csak passz? — Igen! — Na, akkor én megnézem. Várszegi felvette a két lapot. — Passz piros!-j Passz. A két gyerek diadalittasan robogott be. — Csokit hozott az apukánk. Tejcsokit! Csávási nem tudott szabadulni a gyerekektől. — Na. jól van. kisfiáim. Jól van, elég volt, anyátok még féltékeny lesz rátok. Menjetek szépen ki... Várszegi kijátszott. A lap feküdt az asztalon. Egyedül, elhagyottan. Senki sem törődött vele. Gyulai is azt magyarázta; milyen nagy lókötő az ő lánya, felér két fiúgyerekkel is, Csávási meg a két gyerekét dicsérte, akik ikrek lévén, úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Még Csávási is összetévesztette őket időnként. Ilyenkor mindig nevetve jegyezte meg: „Még a saját gyerekeimet is összetévesztem”.
