Tolna Megyei Népújság, 1964. december (14. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-20 / 298. szám
Ssentiványi Kálmán: Nyugdíjasok Darkócz sovány és fekete. 0 mint egy kopott drótkefe, nem több ütvén kilónál. Ber- kenyés viszont jócskán elüti a mázsát, pedig nem magasabb a másiknál, ami kevés haja maradt, fehér. Barkócz nyomdász volt, Berkenyés meg híres cukrász, társszerzője valamely, sehol sem kapható szakácskönyvnek. Nyugdíjasként telepedtek meg Leányfalun. ötszáz öles telkük van a parton. Óriás fűzfák, füves part köti a folyamhoz. Szomszédok — még házuk is hasonlít — most már egymásra utalt barátok, halálig. Berkenyés tevékeny ember, kertészeti szakkönyveket vásárolt, unszolta Barkóczot, együtt termeljenek málnát, epret, piszkét — tnegpótolandó a nyugdíjat, mivel egyiküknek sincs alkalma itt a szakmában mellékkeresni valamicskét. — Hálás leszel nekem nyomdász! Szerencséd, hogy szomszédok vagyunk! Barkócz lassan, ráérősen játszott. szemüveggel gusztálva a lapokat — s rendre elverte a vérmes, izgága partnert. — Minden marhaságba belevinnél ! — Csináljuk felesbe, vagy nem? — Eszembe sincs. Berkenyés összedobta a kártyát, ugyanis vesztett volna. — Fogadjunk egy ezresbe, hogy ha külön műveljük a kertet, többet keresek mint te! Barkócz megnyugtatta a rémüldöző asszonyokat, akik a távollévő gyerekek leveleit olvasták. S írásba került a megállapodás — a tét ezer forint! Az asszonyok is aláírták, ■ hogy hivatalosabb legyen. — Ez még a tavaszon történt. — Akkurátusán megfogalmazódott: a befektetés összegét le kell vonni, a tiszta haszon számít.! Berkenyés dalolt örömében. Amúgy is össze-vissza forgatta mar a maga kertjét, most már hajtotta az asszonyt is, dugvá- nyozott, kapált, drága palántákat vásárolt. Hordta a Dunából a vizet, öntözött. Nem hagyott békét szegény feleségének, dolgoztatta. Barkóczné többször megsiratta a szomszédasszonyt. Berkenyés kiabált: — Az én kertem majd ontja a pénzt! Megmutatom magának! Barkócz így felelt: — Ha már nyugdíjba küldtek, kilólegzem az ólmot a hegyekben. Míg fiatalok Voltunk, ritkán mehettünk az asszonnyal. Berkenyés napszámost is fogadott — írta a kiadást — kiabált, hogy jövőre motorral öntöz: mert nyárra apadt a Duna, messzebbről kellett a vizet cipelni. Az epret „levágta” a fagy, n a málna hozott valamicskét, a piszkén perenoszpóra szür- kéllett, mert Berkenyés rosszkor permetezett. Mindegy, volt bevétel azért, eladtak minden szemet, még kóstolót sém adtak a nyom- dászéknak. De a cukrászné any- nyira lefogyott a munkában, orvoshoz kellett járnia. N A kövér, cukrász, nem resteilte, megolvasta hány cső kukoricája lesz a szomszédnak, amint sze- mesedett. S nevetve kiabált, hogy a győzeleriri biztos: egy forintért ha eladja, úgy árusítja a bolt is. S mondta rögtön mennyi lesz a bevétel! A nyomdász kijelentette: — Helyembe jönnek a vevők, két forintot fizetnek egy csőért! — Ezt ellenőrzőm! Engem nem lehet becsapni. — S leste a szomszédot éjjel-nappal. Látja ám egy délután, hogy Barkócz a parton set teng, bejön a jelképes kerítésen a saját kertjébe letör két cső kukoricát és sütni kezdi,., szélárnyékos helyen. Hamarosan kikötött három csónak. Lányok kiabáltak: — Micsoda isteni illat! — Fiúk, kukoricát akarok! Az evezősök környékezték Barkóczot. Szemmel intett, A fiúknak nem kellett kétszer mutatni, kihoztak hamarosan vagy két ölnyit. Kérték a nyomdászt, mutassa meg, hogyan kell jól megsütni. Becsemegéztek. Indulás előtt megkérdezték : — Papa, mivel tartozunk az ötletért, meg a segítségért? A nyomdász szerényen válaszolt: — Semmivel, fiúk ... Hanem a kukoricát meg kéne fizetni. — S mosolygott barátságosan. Berkenyés fulladtan kiabált: — Ez tisztességtelen verseny! Ne vegyenek tőle, dupla áron számítja! Más csónakosok jöttek. Barkócz ezeket is kisegítette. Berkenyés rohant, számolt és káromkodott, ha így megy. elveszíti a fogadást. Kora tavasztól dolgozott feleségestül — s lám, a nyomdász lefőzi! Másnap lesündörgött a kanyarig. S integetett botjával az evezősöknek, ne kössenek ki, ahol a tűz ég. s kukorica sül. De a hír elment máid Fellendült Barkócz „boltja”. Barkócz kukoricájának illata, híre messze elszállt. Akadtak evezősök, akiknek nem volt pénzük búcsúzáskor, Barkócz hitelezett — megküldték postán, fölösen. Hamar elkelt a nyomdász csemegekukoricája, két forintért — ha élelmesebb, adhatta volna drágábban is. Amint a kukorica elfogyott. Berkenyés sápadozva beállított a szomszédhoz. Hpzta azt a bizonyos megállapodást. Ott voltak az asszonyok is, a nyomdászék verandáján. — Uj ajánlatom van szomszéd... tartsuk fenn jövőre is a fogadást. Dupla, vagy semmi! Barkócz nevetett. — Nem lehet. Nőnek a barackfáim. kalauz és egy félmarék ötfillérest hajított neki az ajtónak. Lajoska erre extázisba esett. Már nemcsak a mutatóujjával, hanem a tenyerével, a két öklével verte a pénzcsináló ajtót. Tombolt a publikum. Már jégeső módjára kopogott Lajoska körül a fillér és ő gyulladt szemmel, ijedezve kapkodott utánuk, amikor egyik-másik elgurult a pult alá. Valaki mégtréfálta Lajoskát. Olyanformán csinálta, mintha felkapkodná előle a pénzt. Mégsem hagyta ott az ajtót. Tudta már, ha abbahagyja, megszűnik a varázslat. Meggörbítette hát a derekát és kinyújtott lábbal iparkodott maga elé gereblyézni a veszendő kincset. Közbe rávicsorított a tolvajra: — Te lopós! Enyém a pénz! Én kopogtam! Te lopós, te lopós!... Már majdnem négykézlábra állt a nagy igyekezettől, amikor a sofőr, akinek éppen kézreállt, hatalmasat húzott az üllepére. Mint, a keljfeljancsi, úgy szökött talpra Lajoska és pityergős csecsemőszájjal nyöszörögte tovább a magáét: — Te lopós! Te lopós! Újra kitört a röhögés. A sunyi málnaszörpös, félretette az újságot és tudós képpel magyarázott a szomszédjának: — Egyszer olvastam, hogy egy angol professzor közös ketrecbe zárt egy betanított kutyát és egy ilyen idiótát. A feltételes reflexeket tanulmányozta és képzelje... De a szomszédnak úgy látszik kisebb gondja is nagyobb volt az angol professzor kísérleteinél, mert könyökig a zsebbe vájkált és vihogva kotort elő néhány aprópénzt. A publikum meg kórusban bíztatta Lajoskát: — Dobolj Lajoska! Dobolj! — és vastapssal idomították, verték a taktust a doboláshoz. A mulatság egyre vadabb szeánsszá változott. Úgy tűnt, mintha nem is Lajoskát bíztatnák, hanem a pénzcsináló ajtót, 'mintha annak szólt volna a sóvár taps. Csakugyan. Hiszen az alibivendég, meg az a sunyi málnaszörpös sem a tenyerét "csapdosta már hanem pz asztal lapját és nem is a Lajoskát lesték, hanem a pergő, guruló filléreket kotorták lábbal maguk alá. De még nem volt mersz, hogy hozzá is nyúljanak. Tizennyolc asztaltársaság fizetett be a murira, túl nagy, túl veszélyes lenne már a tét ahhoz, hogy bankot üssenek. Lajoska sem kapzsi már, egyre csüggedtebben veri a varázsdobot, s ha nem sürgetnék annyira azzal a veszett tapssal, biztosan abba is hagyná az igézést. Egyszerre csak feláll az asztal mellől az a sápadt szemüveges ember és feltűnően, hogy mindenki lássa a szándékát, odalép Lajoskához: — Jó ember, itt egy tizes, tegye el! — És amikor látja, hogy Lajoska nem mozdul, újra bíztatja: — Na, tegye csak el. Ér any- nyit, mint ez a sok pelyva itt a padlón. Lajoska bambán nézi az embert, nézi a papírpénzt, de nem nyúl érte. A málnaszörpös szólalt meg először: — Na, kopjunk le a színről apuskám. Ha nem tudná, Lajoska nem koldus. Lajoska a mi emberünk! Az asztaloktól helyeslőén ri- koltoztak, és újra felcsattant a vastaps: — Dobolj Lajoska! Dobolj! És amikor a szemüveges kifelé indult, valaki elkaszálta a lábát. Nem esett nagyot, de furcsa módon úgy nézett ki, mintha az aprópénzt akarta volna üsszenya- lábolni a padlón. Lajoska visítva kapkodott utána: — Te lopós! Te lopós! — Tudod mit? Most vettem szakkönyvet, tenyésszünk felesben hájinyulat. Barkócz keverte a kártyát, osztott, gusztált. S azt mondta: — Nem rossz ötlet. Beszállok az ezerrel, amit nyertem. Egy feltétellel. — S hunyorított a sze- pegő asszonyoknak. — No? — Ha levágod a kukoricaszárat. Két nap alatt, kapával... Jó lesz a nyulaknak. Nekem úgy is dolgom van... Oerkenyés sóhajtozva neki- állt, a felesége szánalomból segített neki, ne egyedül iz- zadozzon. A nyomdászék az erdőben jártak, mert nyílt az enciá- na ... a ritka kék virág, amely csak három helyen díszük Magyarországon. Mikor tar lett a kert, kúpban volt a szár, azt mondta a nyomdász: — Ez becsületes munka volt. Meggondoltam a dolgot szomszéd ... Nem társulok veled! — Szóval adjam neked az ezrest, mi? Beugrattál, hogy ingyen dolgoztam! Ez szerződésszegés __ — Lassan a testtel, hé! Megmondom, ahogyan van, ezer forintért vágtad le a szárat! Nem kell nekem a pénzed. Azt akartam, hogy észheztérj! Azzal foglalkozz, amihez értesz. Hagyd a nagyüzemi kertészkedést, hiszen ráfizettél... — Belevágok a nyúltenyésztés- be! A cukrászné elsírta magát: — Akkor én elköltözöm a gyerekekhez! Nem bírom tovább... A nyomdász azt mondta: — Gyere tortalovag, snapszliz- zunk! Az asszonyok sálat kötöttek. A cukrász persze vesztett. S egy- szercsak azt súgta nyögdécselve: — Fáj a derekam ... Lehet, hogy kiadom a kertet, felesbe. A nyomdász — szemüvege felett, ráhunyoirított a figyelő asszonyokra és kivágta az adut, 1 KATONA JUDIT: EMLÉKEZŐ A kőpad, asztal lenn áll még a kertben s este kap mohón a szilvafákhoz. Babits élt itt, de engesztelhetetlen sorsomban most más név kiáltoz. S míg a villa Esztergommal beszélget s álmára csapnak füvek a nyárral moccan a csend és életembe téved Attila arca a halállal. Három megye képzőművészeinek kiállításáról Amint arról már beszámoltunk, a szekszárdi múzeumban három déldunántúli megye képzőművészei állítotok ki legújabb termésük javát. A jelentős érdeklődésre számottartó tárlat anyagából az alábbiakban mutatunk be három alkotást. Lóránt János: Szüleim. Lantos Ferenc: Naplemente. Lux Adorján: Körtés csendélet. N
