Tolna Megyei Népújság, 1964. november (14. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-29 / 280. szám
---------------------------------------------------------------------------------GALAMBOSI LÁSZLÓ: Daloljátok az asszonyt Daloljátok a forró-testű asszonyt, ki úgy ölel, mint rács-nélküli ablak a fölkelő Nap boldog sugarát. Daloljátok az erős-kezű asszonyt, ki örömeit kenyerünkbe gyúrja. Daloljátok a gépek mellett állót, ki elindul már kakasébredéskor és duzzasztja a gyárak zúgó hangját. Daloljátok az örök talpraállót, a lélekmentő alázatát hordót, ki elhozza a bátor igazságot. Daloljátok a szeli em palotáit szelíd szavakkal csöndben feldíszítőt, ki összegyűjti sz erényen az élet törvényein a mindennapok rendjét. Daloljátok a vere jték-hullajtót, kinek kezében föl ragyog a pólya, mint szőke Hold a langyos éjszakában, és minden nappal előbbre ül bölcsen az egyenlőség oszlopcsarnokában. KÉPES GÉZAÉVEK, GYÜMÖLCSÖK Húsz éve hogy a kedvest megtaláltam — hogyan mondjak hálát ezért, s kinek? Húsz év telt el egyetlen lobogásban — A hegy látszatra nyugodt, de belseje: lázban s kiönti a megolvadt kőzetet. Ömlött a vers. A szavak mint a láva őrzik életünk megkövült nyomát — De hol van szó, amely magába zárja csókod ízét s amely napfényre tárja szemed színét és ajkad mosolyát? Tavasz van újra. Hosszú és kemény tél gyötört meg. Egy foltját se látod itt... Ne mondd, hogy nem kaptad meg, mit reméltél: fáink virágban állnak és merész szél tépázza álmunk ért gyümölcseit. Groxdana Olujic: De itt mit szólhat? Mégis a kisasszony ül itt mellette. Mintha most is látná, puskával jött érte a báró... Csak nyelt nagyokat, hallgatott, gondolt mindent Még a lába is belezsdbbadt. Inkább jött volna erre az útra más. De ha már ő van itt! ördög járatja vele ezt az utat Azt mondja közben a kisasz- szony, hogy fázik. De nem kell elővenni a kabátot, elég, ha János a vállára teszi a karját. Az mégis melegít. Persze, hogy felteszi. A kisasszony fázik, róla meg — úgy érzi — akár patakban is •jöhetne a víz. olyan forróság van rajta, pedig nem izzad. Itt is, ott iá melegíteni kell a kisasszonyt. Melegíti és nem is látja már azt a táncot, hisz így, ennyire akkor se foghatta volna maróikra a kisasszonyt, mint most. Akár a bálban lennének... Nem tud egyébre gondolni. Odaakasztja a gyeplőt az ostorhoz. Máskor is szokta így, ha már únja tartani. Megy, fut agyában a gondolat. Abból se lett semmi baj, hogy a báró földjét elvették. A kastélyban magtár lett, meg iroda... pedig az nem semmi dolog volt, mégse lett belőle baj! Hát akkor abból mi baj lehetne. ha ő most tenne valamit? Akárhová nyúl, a kisasszony nem szól rá semmit. Ha akarna szólni, szólt volna már eddig... Ehhez képest az a tánc valósággal semmi. Nem is bánja már, hogy akkor őrá nem került sor. Hátha a sor most került rá... húsz év késéssel, az igaz, de igaz az is. hogy most aztán rajta van! A kisasszony csak annyit mond. hogy ilyet hogy Is gondol, meg— Meglát? Meglát! Na! Ebben lát bennünket valaki. a sötétben lásson meg valaki! Az orráig nem lát az ember, nemhogy valaki minket láthatna... Meg aztán, ha csák annyi baj van, hogy meglát valaki, akkor.., tudja ő még legénykoráiból, hogy ha csak annyi baja volt a lánynak, hogy valaki meglátja, akkor már az övé volt minden, ami kellett Most se lehet másképp... Soha. soha nem gondolt rá, hogy ne legyen baj a báró földje mia/tt, meg a kastély miatt is. És nem lett, ez szent igaz! Hej! A kisasszony! A kisasz- szony minden szépsége! ' Most aztán az övé, úgy, és any- nyira, ahogy kell, ahogy akarja. Egy szempillantás alatt megáll a ló is... Odaképzeli magát akkor estére, a bálba... mintha őrá kerülne a sor. Azért mégse úgy... Hej, a kisasszony! Micsoda sötétség. Most csak neki áll a bál, csak neki! Ki hitte volna! A kisasszony minden szépsége... Eljön jövőre is... mint minden nyáron eddig. övé a kisasszony. Szentigaz az övé! Az állomás előtt, a villany alatt a kisasszony megint a szélen ül. Ott, a villany alatt nézi meg először a kisasszony arcát. Nézi. nézi, nem akarja elhinni, hogy ez; ez itt, mellette, ez a kisasszony. Nem látta húsz éve. Nézi a kisasszony arcát; őt, Kenyeres Jánost átkozottul be- csaota valami — azt érzi. Nem is tudja, a kisasszony hogy száll fel, jeggyel, vagy jegy nélkül, Mire beérnek a hintóval, ott a vonat is. Néz a vonat után messze, amíg csak látszik a fényéből valami. Most érzi csak. hogy valójában őrá milyen nagyon-nagyon későn került sor. Holnap felébredek, de ennek az ébredésnek az íze már bennem él, s így azt, ami elkövetkezik. teljes nyugalommal tudom majd fogadni. S aztán később, néhány nap múlva, minden úgy lesz, mintha mi sem történt volna: Duskó kézen fog olykor; én majd jó éjt kívánok nein, és megcsókolom; s aztán úgy folytatódik az életünk, mint ahogy a sínek folytatódnak egymás mellett, száz és száz kilométeren át, folytonosan egymás mellett. Halántékomban éles, hasító fájdalmat éreztem/ Az ablak fényes négyszögén át az eget láttam, amely változtatta a színét, s maga alatt a tengerét is. A színkép sötétebb és gyen- gédebb részei voltak ezek: violaszürkék, egészen halk színek, s a tenger úgy szivárványlott, mint a sötét dalmát bor. A szemhatár körül sós szél támadt, idáig azonban csupán végső sóhajai jutottak. miközben a zsálya, az üröm és az oleander illata a függönyön át nem hatolt be hozzám. Nem akarom, hogy behatoljon. Tulajdonképpen: ón csak igyekszem meggyőzni magam arról, hogy az oleander illatát nem érzem; az oleander ott van az ablak alatt, és fürtös virágai olyanok, mintha valakinek lágy fehér öklei ütöget- nének az üstdob bőrére. Meg kellett volna éreznem az illatukat. Ebben van valami megszállottság. Nem ismerem fel az illatokról a formákat és az időt. Azt sem tudom, hogy az illatok közül melyik volt Nikola illata. A motor zúgását hallottam, a motorét, amely elvitte, s aztán a benzin szaga összevegyült a tenger erős, könyörtelen, szinte lenyűgöző illatával, s én megértettem, hogy meg fogom jegyezni magamnak... Az immár sötétszürke égbolton egy sirály bukik meredeken alá a tengerre, aztán élesen felsikolt, egy hangon, szinte lesújtóan. Az Osor fölött lebegett ez a sikoly, túlkiáltva az udvarokon fecsegő asszonyokat, leereszkedett a virágokkal teli, szűk utcákra... Ámulattal nyújtottam ki kezem a levegőbe; vékony volt ez a kar, egy kissé erősebb ütés eltörhette volGrozdana Olujic a legfiatalabb jugoszláv írónemzedék tagja. Tavaly nyert első díjat a zágrábi Telegram című irodalmi és kulturális hetilap kisregény-pályázatán a Szerelemre szavazok című regényével, amelynek filmváltozata ezekben a napokban készül. Regénye a budapesti Kossuth Könyvkiadó gondozásában rövidesen magyarul is megjele- nik na. s mégis: felülkerekedett téren és időn, sőt, még, önmagán is. Halódások é's megszületések, melyek néhány ezer éven át követték egymást a város utcáin, néhány ezer évnyi vereség és felemelkedés és az én huszonnégy esztendőm hirtelen éles fényben látszott, s nem tudtam ennek a fénynek kiterjedését meghatározni. A sirály kiáltása, ez a kissé rekedt kiáltás most csupán bennem élt, éppúgy, akárcsak ama két madár... Ha meghalok, fogtam fel egyszerre és hirtelen, csupán magamnak halok meg. Vajon az a két madár is csupán önmagának halt meg,? Láttam magamat kilencévesen, egy víz partján. Világos, de napsugár nélküli nappal volt, fiúkat láttam, meg nádast, s azt a két madarat, amint két lihegő, csaholó kutyától űzötten a nádasból előjött. Mért nem kapnak szárnyra, kérdeztem magamtól! Az egyik kutya már egészen közel járt hozzájuk, miért nem tesznek valamit? A pillanat olyasféle volt, mint amit álmában él át az ember, amidőn valami, vagy valaki elől nem tud menekülni. A madarak lassan, nagyon lassan mozogtak, s a kutya, mintha játszanék. hol jobbra, herbaira fordult, míg egyik kisfiú fel nem kiáltott, s akkor megértettem: a madarak nem tudnak felszállni. Szárnyuk a hajtásban törött volt, s tört szárnyakkal nem tudnak magukon segíteni, még járás közben sem. Miért ismétlődik meg most a régi élmény? Az autó motorjának zúgása mind erősebbé vált... Kihajoltam volna az ablakon és kikiáltottam volna: Nikola nem ment volna el. Még négy napig nem ment volna. Miért? Csak magunknak halunk meg, de azok a madarak? Lassan, igen lassan felemelkedtem, s lábujjhegyen végigmentem a szobán, bizonytalanul, mit is akarok. A testem vezetett: pontosan tudta, — merre van a tükrös szekrény... Tenyeremmel kíváncsian és gyengéden simítottam át az arcomon; túlságosan magas homlok. a pofacsontok széthajtó íve, a színüket váltó szemek, az érzékeny, szabálytalan alakú és néha csúf, száj. Miért érintette Nikola úgy ezeket az ajkakat, mintha eltörhetnének? A tenger lélegzetvételét most alig-alig lehetett hallani, mint álomban elmerült, egészséges gyermekét. Nikola Garacsa, mön- dogattam magamban; elfelejted, el fogod felejteni Nikolát. Ujjaim hegyével két ráncot tapintottam ki a szájam szögletében; a tükörből nem látszottak, aztán lejjebb ereszkedtem ujjaimmal, • a nyakat, a vállat tapintottam, a kar hűvös izmait és finom hajlatait. aztán ledobtam magamról a köpenyt, s inkább csak sejtettem, semmint valóságosan láttam a testemet. A tükörben körülötte lebegő árnyak összetömörültek, sí mindegyre növekedtek, mindaddig, amíg a hold-éjszaka meleg és állhatatlan szépségével meg nem ajándékozta őket. Lelkiismeretemben egyik kép eltörölte a másikat, de bármennyire is igyekeztem, Nikola valóságos képét nem tudtam meglátni. Vajon tán a feledés kezdete volna ez? Testem arra intett, hogy önmagámnak hazudok. Akár a halászok, mielőtt még hálójukat kihúzzák a vízből, a halak jelenlétét érzik abban, úgy sejtettem meg én is egy eljövendő fájdalom jelenlétét. Nikola Garacsa, mondottam magamban; el fogom felejteni. el fogom felejteni, húztam végig arcomon ismét a tenyeremet. Tenyerem mozdulatában Nikola egyik mozdulatát ismertem fel és elmosolyodtam. Emlékezetembe véstem ezeket a mozdulatokat. Nikola autójának zúgása most csak bennem él. Nikola elment,. és én hagytam, hogy elmenjen. Ez volt a legjobb módja annak, hogy teljesen el ne veszítsem. — Látjuk még egymást újbóli Sana? — kérdezte. Tétován kérdezte, de már biztosan abban, hogy nemet fogok mondani. — Talán jövő nyáron? Nem gondolod, hogy ostobaság lenne, ha ' egészen elmennék, nem gondolod, Sana? — Te sohasem fogsz egészen elmenni. Ezt nem teheted! Viszontlátásra! — mosolyodtam el. —. Te csak magadnak mégy el! — nem akartam emlékezetembe vésni gyűrött és csodálkozó arckifejezését, s nem is véstem emlékezetembe. Az emlékek kiválasztásának kezdete volt ez, Majd később úgy fognak felbukkanni bennem ezek az emlékek, ahogy én akarom. Tényleg? — Te csak magadnak mégy el! — mondottam újra.' és megint elmosolyodtam. Dusko a másik szobában beszámolókat másolt az írógépen. Ujjal egyenletesen jártak a billentyűkön. — Valami. történt. Sana? — kérdezte, amikor a szobájába léptem. — Akarsz valamit? 17 Imént, de semmi baj. Csak önmagának ment el! — a tenger illata, a zsályák és ürömvirágok illata nőtt, növekedett az éjszakában a sirályok távolodó kiáltásaival együtt. Vajon a felismerés pillanata volt ez, vagy csupán egy eljövendő emlékezésé? (Csuka Zoltán fordítása.)
