Tolna Megyei Népújság, 1964. október (14. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-18 / 245. szám
6 B akosné, Sági Eszti két esztendeje vesztette el az urát. Búsult utána, mert jó ember volt, csendes, szorgalmas, tűrő. Ám a második év végén már csak úgy gondolt rá, mint valami régi ismerősre, aki'elment valahová, s akinek arcát a távolság elhomályosítja. Anyjával, nagyanyjával élt együtt a tanyasi házban, akik sokkal régebben özvegyültek meg, mint ő. Bár betöltötte a huszonnyolcat, mégis úgy bántak vele, mint valami süldőlánnyal. A fiatalasszony soha nem is ellenkezett semmiben, megszokta, hogy azt tegye, amit mondanak neki. Amúgy se tudott eligazodni a világban, ami kétféleképpen szólt hozzá. Másként az otthoni környezetben és másként a kert kerítésén túl. Ez a kétféle hang egybekeveredett, kibogozhatatlanul összekuszálódott, és olyanféle köd lett belőle, mint ami az ura vonásait is elmosta. Hárman együtt művelték meg a háztáji földet, és gondozták a nagy gyümölcsöskertet. A felesleget a piacon adták el, ahová a két idősebb nő járt. Esztit, mintha féltették volna valamitől, a legtöbbször otthonhagyták, hogy őrizze a házat. A fiatalasszonynak eszébe sem jutott, hogy ellenkezzen. De a temetés utáni második tavaszon minden megváltozott. A szokatlan szigorú tél elfagyasztotta a gyümölcsfáik felét, a sertésvész megölt két süldőt, s elapadt az öreg tehén teje. Riadt gyorsasággal elhatározták, hogy dolgozni fognak a termelőszövetkezetben, mindaddig, amíg ezt a szükség kívánja. Esztit sikerült a melegházi csoportba bejuttatniuk, s ez megnyugtatta őket, mintha a fülledt, nyirkos, földszagot őrző üvegtető megvédné valamiféle láthatatlan, de szüntelen a levegőben lévő veszélytől. A fiatalasszony már az eliő napokban észrevette, hogy rajta kívül csak a korosabbak öltözköd-, nek úgy mint ő, s ez, maga sem tudta, miért, különös szégyenérze- tet ébresztett benne. Az elnyűtt- ségükben is divatosan csinos szabású munkaruhát, vagy vászonköpenyt viselő nők mellett meg- alázottan összehúzódott, s titokban vágyakozó, bánatos-szomjas, tekintettel nézett rájuk. Az egyik ebédszünetben ismerte meg Sóhár Istvánt, a traktoristát. A szélesvállú, barna ember ragyogó szemével meglepve nézett rá, aztán kihajolt az ülésből. — Hát maga, hol volt eddig? — kérdezte tréfásan, de mosolyában, s még inkább tekintetében — Bakosné úgy látta —, volt valami erős, őt felmérő, mély figyelem, ami elállította a szívverését. Amikor megtudta, hogy egygyermekes özvegyember, megszédült, mint ha a nap, s a hol meleget, hol hűvösséget árasztó féktelen szél gyengítette volna el. Nemsokára megint találkozott vele. Sóhár valamilyen hivatalos ügyét intézte el a városban, csak estefelé jött ki a határba. Már nem dolgozott, de a megszokás, s a mulasztás nyugtalansága késztette ki a többiekhez. Bakosné ránézett, s szíve ismét megállt a mellében. — Eljön a mulatságba? — kérdezte. amikor megállt a fiatalasz- szony mellett. Fekete szeme any- nyira ragyogott, hogy nehéz volt belenézni. Lehalkított hangjában valami kimondhatatlan kérdés bújkált a szavaik mögött, s amikor jobbját kinyújtotta, hogy kisujjá- val leüsse a tenyere felé fordított cigaretta hamuját, Eszti ebben a mozdulatban is egy másfajta, távoli élet szokásait és biztonságát érezte. — Ugyan már... — felélt félszegen, és megrezzenő hangon, erőtlenül — én... özvegy vagyok... — Hát hiszen éppen azért — mondta Sóhár, és elmosolyodott. Eszti is mosolygott, határozatlanul, miközben remegő ujjaival a nyakába csúszott fejkendőt babrálta. Lopva végignézett a férfi erős alakján, s egyszerre nagyon kicsinek és öregnek érezte magát. A vér fehér arcába csapott arra a Bihari Klára: UH A gondolatra, hogy ő ennek az embernek az oldalán ráncos szoknyában, félfűzős, nehéz cipőben, pruszlikban jelenjen meg. Maga előtt látta új nőismerőseit a városban vásárolt nylonblúzban, csípőhöz simuló szoknyában, selyemruhában, és megaJázottan hajtotta le a fejét, mintha Sóhár, kérdésével, erre figyelmeztette volna. Odahaza azonban, amikor a takaró és az éjszaka sötétsége alatt újra felidézte a traktorista szavait, azok sokkal lágyabbá, s a tekintet füzétől áthatva, sokkal egyértelműbbé és jelentősebbé váltak. Annyira, hogy egész testében remegni kezdett, s egyik percben az ömlő víz gyorsaságával terjedt szét bőre alatt a hideg, a másikban karja alatt, homloka tövében, tarkója rövid, bolyhos hajszálai között kiütött a verejték. Másnap reggel odaállt Ságiné elé. Tartásának és vonásainak kemény elszántsága az anyát már akkor figyelmessé tette, amikor még meg sem szólalt. • — Mit akarsz? — kérdezte asztmásán lihegő hangán. — Uj ruhát... suttogott Eszti. — Meghíttak a mulatságba... — Megzavarodtál? — kiáltott rá Ságiné. Hangja elfulladt, de erőlködő lihegéssel folytatta: — Egy vagyont költöttünk a kiházasítá- sodra, amikor férjhezmentél. Tele a szekrény, a láda... Nem pazar- lünk, amíg a régiből tart, megértetted? — De én új ruhát akarok... divatosat... — mondta Eszti. A hangja rekedten tört fel, minden tagja reszketett, de barna szeméből olyan ellenséges pillantást lövellt rá. hogy Ságiné hátrahőkölt. i — Még mit nem gondol... félrevetni azt a sok drága holmit... — sivított fel a nagyanya. — Amíg én élek, addig ezt nem lehet... Öefelé hajló alsó ajka izgatottan, gyorsan mozgott, mintha nehezen engedő falatot majszolna: — Vétek lenne... Bakosné rójuk meredt, azután hevesen megfordult és kiszaladt a konyhából. Rohanó lendülete odacsapta az ajtófélfához. Csípőjén egy szög szúrását érezte, s amikor tovább futott, rántania kellett magán, hogy elszabaduljon. Két szoknya volt rajta, és mindkettő végighaladt. A fiatalasszony az udvaron hátracsavart derékkal nézte a csüngő cafrangokat, és elsötétült szemében különös, ádáz, szinte gonosz fény jelent meg. Szombaton, a bál napján, két új, addig még nem viselt szoknyát vett elő. Amíg a hajtogatástól és állástól gyűrött anyagot vasalta, az járt az eszében, hogy Sóhár most egy más nő mellett ül, és avval járja a táncot. Ettől a Szüntelenül visszatérő gondolattól olyan mély csend támadt körülötte, hogy anyja, meg nagyanv- ja nem mertek szólni hozzá. És MARÓTI LAJOS: Azért szerettem... Azért szerettem ember lenni: téged láthattalak örülni. Kitárulsz, mint a szárnyasablak. Fehér párnáid szárnyra kapnak. Ezerwattos lámpád kigyullad bőrödben, s a szokott világ itt izgalmadtól szemedben száz kis tűvonulatlal szétsugárzók. \ Arcod szokásait leejted. Szád szögletében két kerekde l, gyerekkorodból ottfelejtett kis kuneogáska kunkorulgat. mindannyian megrezzentek, amikor kinn ugatni kezdett a kutya. — Ki lehet az?... — mormolta Bakosné, és kiszaladt a konyha elé, de a tüzes vasalót nem tette vissza a felfordított lábasra. Nem jött senki, a kerítéstől egészen a kocsi útig üres volt a táj. Eszti mégis várakozva, kifeszült derékkal állt az udvaron. Egyszerre odabenn, a háta mögött kétszóla- mú. panaszos kiáltozás hangzott fel, s ő, mintha csak erre várt volna, oldalra kapta a fejét. — Elégett! — Mind a kettőt elégette! Oda a drága szép karton! Mennyi pénz! Mennyi kár! Uram, teremtőm, micsoda kár! Eszti csak, három héttel később látta viszont a traktoristát. Munkából ment haza, s amikor a házuk felé vezető Ösvény elején elvált a többiektől, a kukoricaföld szélén álló vontatógép sötét tömege mellől elébe toppant a férfi. — Hát nem jött el... — mondta félig tréfásan, félig szemrehányóan, mégis olyan bizalmasan, mintha csak egy órával korábban hagyták volna abba a beszélgetést. Fekete szeme mohón végigfutott a nyúlánk, kerekvállú, vé- konyderekú asszonyon, s belső jóérzéssel, elégedetten elmosolyodott. — ötezer holdas a határ, holnap megint elmegyek innen, és csak később jövök vissza. Akikor meg nem lesz se éjjelem, se nappalom. Kevesen vagyunk... — Kis ideig hallgatott, elővette cigarettatárcáját, s míg motozott benne, megkérdezte lehalkított, tréfálkozó. mégis bizalmas hangján: — De az őszi mulatságon csak ott lesz maga Is? Az asszony félrehajtotta a fejét. Szőke kontya, amelyet nem rakott magasra, hanem nagy, puha. fonatián halomban tűzött meg a nyakán, különös, eddig ismeretlen bátorságot adott neki. Félig leeresztett szemhéja alól lopva, de sóváran nézett a férfira. — Úgy vélem... ott leszek! Lehetséges... hogy ott leszek! Anyja és nagyanyja most, amikor a szövetkezetben a legnagyobb szükség lett volna rájuk, regigjelenként csak ritkán jelentkeztek brigádvezetőjüknél, mert a háztáji föld, a kert nagyon sok munkát adott. Esztinek is otthon kellett volna már maradnia, de húzta, halasztotta az időt. Nem szóltak neki, csak egymásközt emlegették célzatosan, izgatottan éles hangon, hogy egyedül nem bírják a sokféle összegyűlt tennivalót. Esztitől furcsa, feszült csend választotta el őket. mintha újabban féltek valna a hallgatag, otthon is engedelmes, fáradhatatlan szorgalommal dolgozó asszonytól. Amikor a sűrű csapatban hazafelé tartott, teliszájú kiabálásra lett .figyelmes.-r Igen, igen, azt akarják, hogy kimenjek a határba, mert kevesen vannak, és hajnaltól estéiig törjem magamat. De avval senki se törődik, hogy valósággal elég rajtam a ruha, már a harmadik megy szét az izzadástól. — Ügy úgy... Bizony, bizony... — hallatszott innen is, onnan is. Bakosné azonban nem figyelt a helyeslő, vagy ellenkező szavakra. Az egybeolvadó hangzavar közepén megtorpant és kitágult, mozdulatlanná merevedett szemével a testes asszonyra nézett. Tekintetében a villám gyorsaságával és vakító fényévéi felvillant egy gondolat, aminek a forrósága tető- től-talpig elöntötte, úgy, hogy belül remegni kezdett, mintha hirtelen nehéz láz tört volna rá. Harmadnap a reggelinél, amikor a két idősebb megint azt emlegette. hogy megnőtt a házi munka, Eszti hirtelen felkelt az asztal mellől. Egész tartása megváltozottnak, keménynek látszott. — Megbírják azt ketten is. esténként úgyis segítek, ha kell. Én átkértem magamat máshová, onnan pedig nem lehet elmaradni — mondta fojtettan, de olyan nyomatékkai, hogy úgy tetszett, a szavak súlyos kövek módjára sorakoznak egymás mellé. — Micsoda? Otthagytad a jó. kényelmes helyedet? — kiáltott fel az anyja. — Bolond vagy te, elment az eszed? — Qdamégy a sok férfi, a sok istentelen lator közé... — mondta panaszosan, mégis engesztelhetetlenül haragos gyűlölettel nagyanyja. — Oda... odamegyek, és ezt az akaratomat most már nem is másítom meg — felelt Bakosné reszkető, de elszánt hangon. Kiegyenesedett. mintha az imént valami nagyon érzékeny, s eddig jeladás nélkül szunnyadó dolgot sebeztek volna meg benne. — Nincsenek ott latrok, még helytelenkedők se... — tette hozzá sötét daccal, és cimpája kitágult a nehezen felszakadó, forró lélegzettől. Ságiné súlyos tenyerével hirtelen az asztalra vágott. A csészék, tányérok riadtan felugrottak és megcsörrentek. — Itthon maradsz! — mondta parancsolóan és előrehajolt. — Majd én megmutatom, hogy kinek van itt szava! Eszti megremegett. A szokott engedelmesség, a tisztelet arra késztette, hogy elhallgasson. Fehér, szőkepihés nyaka előrehajolt, s ujjaival ruhája ráncait kezdte babrálni. Ez a mozdulat —’ mintha új erő áramlott volna belé — arra késztette, hogy keményen kihúzza magát. Felkapta a fejét, és rámeredt az anyjára: — Nem... nem maradok itthon... Nem... Nagykorú vagyok, és saját könyvem van... Hangja rekedt suttogással szólt, de szemében idegenül konok, eddig soha nem látott eltökéltség szikrázott. Amikor megfordult és kirohant, csípőjét odaszorította az ajtófélfához. Virágos, bő karton- szoknyája beleakadt a szegbe és hangos reccsenéssel a szegélyig szakadt. T /pári<zéi tevéi K özel két hete tartózkodom- Párizsban, és most már tudom, hogy nem keresem fel azokat az írókat, és kritikusokat, akiknek címét Bartha l-ászló festőművész barátomtól megkaptam. Ezeket a látogatásokat még otthon, útikésziilődéseim során határoztam el, hogy a látványosságokon írni bepillantást nyerjek Párizs szellemi életébe. A terv ésszerű volt. Párizs azonban keresztül húzta számításaimat. Egyszerűen nincs időm beszélgetni e szellemi kiválóságokkal, annyira lefoglalja minden időmet és lenyűgözi érdeklődésemet maga az élet. Lépten-nyomon történik valami, amit vétek lenne elmulasztani bármilyen eszmefuttatás kedvéért. . Néhány perccel ezelőtt' például még a Pont des Arts mellvédjén könyököltem, s a lüktető és hangos életöröm e Szajna feletti csend-szigetéről gyönyörködtem az éjszakai Párizs fényeiben, a megvilágított Notre-Dame-ban, az Eiffel-torony égbe nyúló vastraverzeiben és a sokszínű neonlámpák és reklámok fürdőzésében a Szajna sötét vízében, miközben Ady-versek jártak az I eszemben. (Érthető gondolattár- \ sítás eredményeként sokat gon- i dolok Adyra. Itt, Párizsban értem meg igazán költészete európaias- ságát, magyarságát, és szükség- szerű otthoni egyedülvalóságát egyszerre. I Ha majd otthon beszámolok -párizsi élményeimről, nehéz lesz őket rangsorolnom. A rámzúdúló élményzuhatag szinte percről- percre új meglepetést kínál. Még a képekről jól ismert V Arc de Triomphe és az Eiffel-torony is az újdonság varázsával nyűgözött le, amint lábukhoz érve, hangyaként megcsodáltam méreteiket és formájuk művészetét. Párizsban mindenki megtalálja a maga nagy és apró örömét. Számomra ilyen a Sainte-Chapel- le emeleti termének színcsodája, ahol a napsugár által lángra gyújtott sok száz üvegmozaik ragyogását gótikus arany boltívek foglalják keretbe. (Annyira e fenséges színorgia hatása alá kerültem, hogy utána még jó ideig alvajáróként kóboroltam a Quartier Latin szűk utcáiban, s míg lelki íjRemeimmel sóváran szívtam magamba e túlvüági fények valószínűtlen szépségét, kis híján halálra gázolt egy nagyon is t világi Alfa Romeo.) Hálás voltam sorsomnak azon a délután is, amelyen néhány órát tölthettem Rodin műhelyében, az „örök szerelem”. „A gondolkodó” és a többi nagy alkotás között. Felejthetetlen volt találkozásom Mona Lisával, akit Párizsba érkezésem előtt gyűlöltem a reprodukciókról jól ismert, s általam idétlennek tartott mosolyáért. Egy pillantás kellett csupán, amelyet a falról vetett felém, kiválasztva az előtte tolongok hatalmas tömegéből, hogy képletesen szólva; térdre hulljak lábai előtt, és szívemben egy életre szóló szerelem lángja lobbanjon fel. Be kell vallanom, hogy a nemzeti múltnak, a gloirenak grandiózus alkotásokban is kifejeződő megvallása mélyen elgondolkoztatott. Az Invalidusok templomában Napóleon szarkofágja, vagy a Pantheon sírkamrái egyaránt szólongatták saját magyar népi-nemzeti lelkiismeretemet. Szerencsés véletlen folytán itt- tartózkodásom idejére esett Párizs felszabadulásának huszadik évfordulója. A három napig tartó ünnepségsorozat sokat segített a francia hazaszeretet és a népinemzeti lelkűiét megismerésében. Többször felmerült bennem a kérdés: egy idegen hazánkba jövet, ugyanilyen lelkesnek látja-e a mi hazaszeretetünket, hozzáértőnek és gondosnak annak ápolását? Az esztétikai hatások és a franciák hazaszeretetének megnyilvánulásai melleit Párizs egyik < legnagyobb vonzóereje a kötetlen légkör. Amikor először sétáltam este a Champs-Elyséen, ugyancsak megbámultam az egyik nagy áruház bejáratában alvó clochard-t (koldust). Kiváncsi voltam, hogy mikor fogja eltüntetni a rendőr a fényes környezettel éles ellentétben lévő rongyos embert a világ minden tájáról összesereglett és hömpölygő tömeg szeme elöl. Nem jött rendőr, és senki nem zavarta meg a chlochard álmát. Alig szippantottam egyet-kettőt Párizs levegőjéből, már nem lepődtem meg én sem, ha a legváratlanabb helyeken, a Louvre árkádjai alatt, a
