Tolna Megyei Népújság, 1964. október (14. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-18 / 245. szám

NÁDASS JÓZSEF: 9 Teszik, amit tenniük kell Szeretem az épület-állványokat, Nem méltatlankodom, ha elállják a járdát, Csendben, bólogatva, kikerülöm őket, Hálás szemmel pillantok vissza reájuk. Némán állnak, tűrik a pallókon a lábak dobogását. Egyre feljebb segítik a falakat emelőket, Vaskapcsok szorítják őket, így van ez rendjén, Tudják ők jól. Az erdőkre, ahol születtek, csak ritkán emlékeznek vissza, A lomboktól, szülötteiktől, már régen elbúcsúztak, Az emberi város segítői lettek. Ritkán látnak már tarka pillangót libegni. Utcáról-utcára vándorolnak. Ha már áll a fal, ha már ragyog a homlokzat, Indulnak, költöznek, új munkára sereglenek, Csapatba összeállva, Teszik, mit tenniük kell. Egyszer, éjszaka, felkelek majd ágyamból, Lebaktatok a sötét utcára £s megsimogatom a szilárdan állót, Amint őrhelyén némán elmereng. CSANÁDI JÁNOS? A gyümölcsök előtt A gyümölcsök előtt fehér bőröd havát kibontod, piros nyakad hajadba rejted az ámbrás gyümölcsök előtt; a csap-harmatos szőlőfürtök közt újjaid elkeverednek, néha megvillan meleg ajkad egy fényes szemet befogadva, míg a többiek megindulnak, fölkúsznak aranyló karodra, levelek nélkül betakarnak, akár anyjukon, csüngnek rajtad lélegző bőrödre tapadva; húsodban indázó ereknek nedveivel elkeverednek, s benne mindenhol kirügyéznek édes-illatos fürtöt hajtva: duzzadnak örökös nyaradban a vér-harmatos szőlőfürtök —, míg én csak megrendültén állok hol bőröd aranyát kitárod, a gyümölcsök előtt. Szajna partján, egy szobor tövé­ben, vagy a metróállomáson pi­henő embert találtam. (Ezzel per­sze egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy egyes rétegek szociális problémáinak ilyen „rendezése” valamiféle ideális és követendő példa lenne.) A jár­dára rajzoló festő, a bárokat lá­togató gitáros angol fiú, a fél­meztelen kínai lángnyelő, — hogy csak néhány nap bizarr élmény­anyagából válogassak, — a Quartier Latin egzaltált külsejű lázadói, a szakállas filozepterek, és a hosszú hajú, simára fésült lányok, a világ minden tájáról összesereglő turisták, mind hoz­zájárulnak a kötetlenség érzésé­hez. A franciák nagyon értenek hozzá, hogy a felvillanyozott élet­öröm lüktető ütemét diktálják. Mindenfajta művészi alkotásnak „tenyésztelepe” ez a párizsi lég­kör: Ezen az estén azonban, ami­kor megkísérlek a teljesség igé­nye nélkül a szűk szállodai szo­bámban papírra vetni néhány benyomást, mégsem az élet napos oldalának csodás és bizarr furcsa­ságait hangsúlyoznám, hanem a francia hétköznapok két jellemző vonását: a kemény munkát és az emberi tartásból fakadó udvarias­ságot. Néhány percre lakom a Louvre- tól egy csendes kis mellékutcá­ban. Szállodámtól pár lépésre üzemel a Baby-bár, ahol ebéde­lek, és vacsorázom. A reggelit csak azért nem itt fogyasztom el, mert az benne van a szálloda díjában. Ettől függetlenül minden reggel a Baby-bár előtt haladok el, hogy kijussak az Opera avenue- re, ahonnan elindulok aznapi felfedező sétámra. Suzy, a Baby- bár csinos pincémője az üveg­ablakon át reggel fél kilenckor már rám mosolyog, s alig halvá­nyabban teszi ugyanezt éjjel ti­zenegykor, amikor asztalomra he­lyezi az aznap fogyasztott utolsó pohár elszászi sört. A munkában ugyanezt a ke­mény helytállást tapasztalom a sarki fűszeresnél, Monsieur Ruguimbeaud-nál, aki a szom­szédos pékséget vezeti, és, hogy még közelebb maradják, szállo­dánk kambodzsai születésű por­tásánál, aki reggel héttől este nyolcig áll készségesen a vendé­gek rendelkezésére a bejárat mel­letti kis fülkéjében. Nincs okom feltételezni, hogy a nagy ipari üzemekben, vagy a mezőgazdaságban lazább lenne a munkafegyelem, mint ezeknél a kisegzisztenciáknál itt, Párizs­ban. * Tegnap az egyik divatáruüzlet­ben néhány olcsó nyakkendőt vettem. Az elárusító Mademoi­selle kirakott elém a pultra vagy száz darabot, hogy legyen mi­ből válogatnom, s a vétel után a tulajdonos az ajtóig kísért. Pon­tosan és jókedvűen végzik köte­lességüket a metró dolgozói, a sétahajó idegenvezetője és a postai tisztviselő, aki nagy türe­lemmel hallgatja, amikor körül­írom, hogy nekem milyen bélyeg kell. Nem vagyok közgazdász, de annyit én is tudok, hogy minden társadalomban, legyen az szocia­lista, vagy kapitalista, értéket, életszínvonalat munka termel. Hazagondolva, és összehasonlítá­sokat téve a munkaerkölcs egy­némely jelensége között, bizony elszorul a szívem: mi lenne jóné- hány lógós, tessék-lássék dolgozó, munkát tologató, mondvacsinált, improduktív munkakört betöltő honfitársammal, ha munkaadója történetesen nem a béketűrő szo­cialista állam lenne, hanem mond­juk itt Nyugaton egy tőkés? Túl kedvezőtlen egyéni kilátásokon. A JÁTÉKOS EMBER T71 gy szobafestő fogja magát lás óta dolgozik gyárban, mint tőn az építmény tömege bástyái- Ij és várat épít. A cinikuso- üzemi karbantartó. Egyszer meg- val és tornyaival, megtévesztő bé­kát mosolyra, a romanti- kísérelte, hogy önálló kisiparos- nyomást kelt az arányok egyen- kusokat bámulatra készteti, míg ként próbáljon szerencsét, de súlya. Alá kell vetni magunkat a gyakorlatias ember válasz nél- még egy évig sem húzta ki, való- bizonyos elfogódott hangulatnak, kül áll. sággal visszamenekült a közösség- pedig tudjuk, hogy játék az egész. Ha sorra vesszük lélekzetelállí- be. Nem hajlandó lemondani régi Készen kapjuk azt, amit apr-án- tó munkabírásának eddigi telje- barátairól, a gyár-nyújtotta biz- ként, sok éven át szépnek látott sítményeit: sokezer munkaórájá- tonságról. Aligha akad még egy és magába gyűjtött a szobafestő, val és az elköltött több ezer fo- szobafestő széles e világon, aki- Mindennapi munkája volt, hogy rinton Sopron város legszebb vil- ben több lenne az akaraterő, aki inaskorától egy történelmi város Iáját építhette volna fel. De neki nagyobb megszállottja lenne a izgató titkaival átitatott falaira eszébe sem jut ilyen könnyen munkának, mint ő. mázoljon új réteget. Lépten-nyo­megoldható feladat. Kiszemelt Két műszakban dolgozik. Ha mon hajdani mesterek kezenyo- egy telket a legpompásabb sop- délelőttös, ebéd után nyomban mát érintette, s amit mi úgy ne- roni környezetben, a Nádor- szalad a Nádor-magaslatra. Ha vezünk, hogy patina, az az ő szá­mára bizalmas jogfolytonosság lett. Különös, ódon ízeket szívott tüdejére a hűvös boltívekről, amelyekre úgy csapódik ki 'ta­pintható közeggé ^az idő, mint a harmat szokott a hajnali párák­ból. Ezek után nem csoda, ha a szo­bafestő^ biciklire ült és bekerekez­te az országot, hogy láthassa az ép és rombadőlt várakat. Utjai épp oly meghökkentőek, mint építkezése. Az idei nyáron kurta egy hét alatt 1200 kilométert bi­ciklizett, volt nap, amikor 200 kilométeren át nyomta a pedált, hogy sorra kifürkéssze Borsod megye várait. S mindezt fillérek­ből. Ételre, italra igénytelen, szál­lásnak pedig megfelelt a sátor. Sajátos „zarándoklásai” nemcsak arra szolgáltak, hogy okuljon él­ményeiből, és egy-egy ellesett vo­nást ügyesen illesszen a maga al­kotásához, hanem hódolat-félét is érzett a régvolt kétkezi mes­teremberek iránt. De valahogy könnyűnek érezte az ecseteket, megirigyelte a formateremtő mes­teremberek tudományát. Szinte önkéntelenül vált vérévé a kő­magaslaton, és olyan munkába délutános, kora hajnalban fölveri művesség, az ácskodás, a laka- fogott, amit hajdanában tucatnyi a fészkelő madarakat. 1951-ben 3 _a a.mi jobbágyfalu hűbérura kétszer is vásárolta meg a jókora telket, ak- megfontolt volna. kor határozta el, hogy várral ko­Különc? Sokan annak tartják, ronázza a város legmagasabb ,, , ,. , , de a fölényes ítélkezők aligha pontját. Hat évi gondos tervezge- ekésszolobb a szavainál, tisztele­kell az építéshez. Kedvtelése tu­lajdonképpen tiszteletadás a ro­konszakmáknak, s mivel a keze ismerik a merész szobafestőt, tér.. teker Munkásember, aki ha nem vál- előkészületek után fogott a mun- lalkozott volna erre a meghök- kához. Hetedik éve szakadatlan kentő kedvtelésre, semmiben sem iramban hajrázik célja felé, s különbözne a Soproni Fésűsfonó még egy esztendőbe telik, mire tét a cselekvéssel fogalmazó em­ber módján fejezi ki. Szófukar. Mozognia kell, fala­zás közben, szerszámmal a kezé­ben hajlandó válaszolgatni a kér­többi dolgozójától. A felszabadu- késznek láthatja majd jelenlegi késekre, de csak tőmondatokban, van a dolognak egy közösségi, egész társadalmunkat érintő olda­la is, mely az alábbi kérdésbe fog­lalható: mi lesz a mi gazdasági versenyünkkel a kapitalista világ­gal, ha nem tanulunk meg leg­alább olyan keményen és szaksze­rűen, racionális szervezettséggel dolgozni, messzemenően szem előtt tartva a produktivitás és rentabilitás szempontjait, mint te­szik azt Nyugaton? A másik ilyen „hétköznapi, szürke apróság”, melyen ma este eltűnődtem a Szajna partján, az emberi kapcsolatokra vonatkozik. Szinte már közhelyként hal an­nak a sok udvariatlanságnak em­legetése, melynek az ember a pes­ti villamoson, vagy autóbuszon szem- és fültanúja lehet. Tisztelet a kivételnek, kereskedelmi dolgo­zóink egy részének udvariatlan­sága is legendás hírű, cikkeznek róla eleget, s az rendszerint a vendég köszönésénél kezdődik, amit nem fogadnak el. A mi szo­cialista társadalmunk írta zászla­jára, hogy legfőbb érték az em­ber, s hány tisztviselő hágja át ezt az erkölcsi, sőt politikai sza­bályt, amikor titkárnőjével leta- gadtatja .magát, „házon kívül” van, éppen azok számára, akiknek ügyeit intézni, mégpedig jól elin­tézni, kötelessége lenne! És há­nyán vannak tessék-lássék intéz- kedők! Még a jól végzett munká­nál sem mindegy, hogy azt hogy végezzük, morcos ábrázattal, dur­ván, kelletlenül, árasztva magunk körül az ideges, rossz hangulatot, vagy belső emberi tartással, szív- vel-lélekkel arra törekedve, hogy embertársaink életérzése is bol­dog legyen. Kemény munka, és emberséges, kulturált magatartás! Ma éjjel nekem ezt világítják Párizs fényei. BAKÁCS TIBOR elképzeléseit. Nagyvonalúan mellőz minden­féle elméleti követelményt: nem kötik korrekt tervrajzok és logi­kus stílusszabályok. Vérbeli kéz­műves alkat, aki rendkívül ügyet­len, ha cselekedeteit meg kell magyaráznia, viszont annál talp­De: miért szeretnek egyesek kug- lizni, mások galambot tenyészte­ni, megint mások lepkét gyűj­teni? A játékos ember fizikai lényé­ben is vallomás. Gyermekalkat, 56 kiló. Ezzel a pehelysúllyal emel robosztus körbástyát. Ké­raeséttebb a cselekvésben. Amit söi jobbágyivadék madárcsontú a könyveken pallérozott elme ut°dja sovány eledelhez szokott megállapít és a nevével illet, azt nemzedékeknek A família kroni- ő vizuális élményként tartja szá- ^aja csupán tétova átmenetiség, mon. A képek, a dolgok konkrét- csuPa íoldonfutas. A szelek jarasa, sága, amelyeket emlékezete rög- a szerencse forgandosaga szerint zít, oly színtartóak, annyira meg- változtatott állást, lakhelyet, inig őrzik eredeti élénkségüket, hogy vega* megkapaszkodhattak Sop- a nevükre nincs is szükség. ronban. A vár tehát az építő stílusé- Ennek a megkapaszkodásnak ban készül, és ettől egyáltalán jelképeként emelkedik a vár a nem károsodnak meg esztétikai Nádor-magaslaton, erényei. Ahogy ott ül a dombte- Gerencsér Miklós RÓNAY GYÖRGY; BIZONY MONDOM Nézd ott azt a szegény kis hajlított-fűrész hátú öregasszonyt, ahogy kezében agyonfoltozott szatyrával tipeg a piac felé: ki gondolná, hogy kilencszázkilencben a kerület majálisán ő volt a szépségkirálynő —> s azt a dohogó bácsikat ott, látod, ahogy botjával a járdát döfködi, alsó ajka folyton remeg, s a vedlett szőrmekabát alatt színehagyott mellénye csupa pecsét, mert leeszi már magát: ki hinné, hogy tárcájában egy fényképet őriz, egy atlétát bajússzal és trikóban, öt perccel azután, hogy második díjat nyert tizenkettő tavaszán a százméteres síkfutásban — és azt a fát is, látod azt a fát, csupasz ágain pár gyűrött levéllel, ahogy gallyairól, mint a vének szeméből, szivárognak a könnyek? Bizony mondom neked, szerfölött szomorú látvány, ahogy az élet lombjai leperegnek. /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom