Tolna Megyei Népújság, 1964. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-06 / 209. szám
I i • • Örök V ége a beiratkozásnak, kezdődik az iskola. Tele az állomás, ami- I kor befut a délutáni vonat, s a mozdonyvezető figyelmesebben indít ilyenkor, hogy időt adjon egy utolsó csókra, kézszorításra a búcsúzkodók- nak. „Vigyázz magadra! írjál” — Mintha összebeszéltek volna, szeptemberi papák és mamák, valamennyien ezt kiáltják még egyszer a lépcsőről meg a vonat ablakából. A mi korosztályunk sem különbözött a többitől, ugyanolyan megilletődve fogadtuk az első tanárt, aki átlépte az. osztályterem küszöbét, mint bizonyára elődeink beláthatatlan sora. Másnap, szünetben már piálunk is röpködött a kréta meg a szivacs, harmadnap a folyosón nehéz csatát vívtunk az A o' tállyal. Délutánonként felvertük az iskolakertet, kardot, lándzsát szerkesztettünk és zajos háborúkat rendeztünk. Akkor kötöttünk örök barátságot Nyeszivel. Tűnődve piszkálta lándzsájával a süppedő avart. — Tudod mit? — nézett a szemem közé. — Kössünk szövetséget. — Vérszerződést — bólintottam, rá, bár nem szószerint értettem én, csak úgy a hatás és a komolyság kedvéért. Hanem Nye- szinek tetszett ez az ötlet nagyon, hogy mi igazi vérszerződést kössünk, igazi esküvel, igazi vérrel, és egyáltalán mindennel, ami vérszerződő feleknél szokás. Abban mégis megállapodtunk, hogy nem vágjuk fel az ereinket. — De valami vér csak kellene — vélte ö. Kezdte nyomkodni az orrát, gyúrni, dömöckölni, mondván, hogy ő azt kipróbálta,' és ha akarja, elered az orravére. — Te meg szúrd meg az ujjadat. — Nem akartam gyávának látszani, hát ráhagytam, csak akkor szóltam neki, amikor erősen kiveresfe- dett már az orra: — Tudod... nem is a vér számít, hanem a fogadalom. Ezen ismét elgondolkoztunk. Én mindenesetre elhajítottam a tövises akácfagallyat. — Jól van — mondta később. — De valami... valami csak kellene. Épp az iskolakert túlsó végében kószáltunk. Akkor láttam először a kétlábú fát. Valamikor két szomszédos, fiatal csemetét összesodortak, mint a drót két végét szokás. Idővel a két fa egymásba nőtt, csak egy csigavonalú forradást őrzött meg a közös kéreg. Olyan volt a vastag fatörzs, mint egy fejére állított Y. Ott, a kétlábú fa alatt tanyáztunk le. A csupasz fogadalom nem elég, az akár volna, akár se — ebben egyetértettünk. Mondjuk a vér se jó, de akkor ki kell találni valamit helyette. Ott van például az ember haja — jobb híján az is megteszi. Kéznél volt a bicska, lenyiszál- tunk néhány szálat az ő göndörülő fekete hajából, majd az én fakó, szálkás tincseimből is. ösz- szesodortuk a hajszálakat, és egy kibelezett vadgesztenyébe dugtuk. Aztán mély lyukat fúrtunk a lándzsával az öreg fa tövén, az ipszilon két szára közt s belesze ptember nyomtuk a lyukba a gesztenyét. Most következett volna az eskü. Baj volt vele; lehet, szégyelltük hangosan kimondarfi. Kitéptem hát a zsebnaptáramból egy lapot — a szeptemberi első hetet, mert az már lejárt — s arra írtam az eskü szövegét. Ilyesmit írtam, csak ceruzával, hevenyészve: ■» „Mi örök barátságot fogadunk, jóban-rosszban kitartunk, egymást segítjük.” Ledugtuk a papírost is a gesztenye után, s ezzel kész volt a szertartás. Talán ham'arabb a kelleténél; én legalábbis úgy éreztem, elsiettük a dolgot, és nem volt eléggé ünnepélyes. A fogadalmat különben sohasem említettük egymás között. Talán szégyelltük a gyerekes felbuzdulást — nem tudom. Az is igaz, nem lettünk olyan halálra- szánt barátok, mint azt a kétlábú fánál elképzeltük, csak éppen együtt jártunk néha, együtt játszottunk, tanultunk, vagy verekedtünk, és csak később, felsős korúnkban melegedtünk össze megint. . x A diák életében van egy furcsa időszak, amikor csupa érthetetlen dolgot követ el. A fésűjét ilyenkor gyakrabban használja, mint a ceruzáját, a nyakkendőjébe újságpapírt dug, soványka zsebpénzéből hajneccet vásárol, a cipőjét minden reggel kipucolja, a fejére illatszert csurgat. S a szobafőnöktől elcseni az önborotvát, és — csak úgy szárazon — levakarja álláról a pelyheket, az orra alól kétszer is levakarja, mert hallotta már, hogy úgy gyorsabban nő a szőr. Nos, a mi időnkben kietlen sorsa volt a Patakon a kamaszodó diákseregnek. Gimnázium, tanítóképző, teológia — volt itt annyi diák, hogy déli egy óra tájban majd szétvetették az utcákat, de: fiúk, csupa fiúk! Mennyi gondosan megkötött nyakkendő (minden bólintásnál ropogott benne a papíros), menynyi párna alatt vasalt hqsszúnad- rág — és ki veszi észre?! Sehol egy leányiskola vagy lányinter- nátus, melyet napközben többször is útbaejthetne az ember. Legalább a környéken lett volna, Kis- patakon, vagy akár a szomszédos falvakban valahol, mert miből áll az egy szerelmes diáknak: az iskolától a konviktusig — az utca szemközti oldaláig — menet útbaejteni Végardót vagy akár Makkoshotykát is azzal a dobogó reménységgel, hogy annak a bizonyos lányinternátusnak bizonyos ablakán meglibbenjen a fehér függöny. De ilyen lányinternátus nem volt, s fehér függöny is elég kevés, szerte a városban. És előtte annyi sétálgató diák,, hogy szegény kislány odabent az ablak mögött azt a függönyt akár egész nap iibegtethette volna. Igaz, a gimnáziumba vettek fel lányokat „bejáró magántanuló” címen, s minden osztályba jutott belőlük egy-kettő mutatóba. A csinosabbakhoz huszonöt-harminc fiú is eljárogatott vizitelni vasárnap délután, körülülték a nagy asztalt, és azt Hiszem, mindnyájan rosszul érezték magukat, a házikisasszonnyal együtt. Mert ha a lányból megárt a kevés, az udvarlóból is megárt a sok. Ez a kemény diáksors újra ösz- szehozott Nyeszivel. « Mi nem álltunk be sokadiknak a vasárnapi vizitelők hadába: feltérképeztük inkább — függöny szempontjából — a város perifériáin a fehér foltokat, és hol Kis- patakon, hol az Újtelepen kergettek meg bennünket az odavalósi suhancok, csak Hécén nem, mert az volt Nyeszi hazája. Közös szerelmeink is voltak, de sosem haragudtunk össze emiatt. Ugyanígy megértettük egymást másik nagy közös szerelmünk, az irodalom dolgában is. Írói művekkel akartuk felrázni a világot. Mert ha az emberfia tenni nem tehet kedvére, mint a bibliai Ur, legalább mondja ki, hogy: „Légyen világosság!” Tervekkel voltunk tele, csorduló nagy érzésekkel feszengő akarattal. Persze amolyan tehetetlen és zabolátlan' akarattal. Sem a cél, sem az út nem volt tiszta előttünk, csak az a bizonyosság, hogy: tenni kell, tenni, tenni. A felszabadulás után ellátogattam egyszer Patakra, egy őszbe hajló vasárnapon. Sétálgattam az iskolakertben, futballoztam a gesztenyékkel, és sokáig elidőztem a kétlábú fánál. Magamat is megmosolyogva, egy száraz ággal kotorni kezdtem a tövét, ott valahol, ahová a kibelezett gesztenyét dugtuk húsz évvel azelőtt. A fülledt avar alól szétmáló gyufásdoboz került elő, valamilyen foszló papírossal a belsejében. Mi ez? Utódaink is tesznek egymásnak fogadalmat? Üres volt az iskolakert, és kihaltak voltak az utcák. Patak áhitatos csendben várta a szeptembert, mint évszázadok óta annyiszor; várta diákjait, akiken nem fog az idő. Örökké fiatalok maradnak, szépek, töp- rengők, álmodozók, s az iskola-, kertben évről évre megvívják a i világról mintázott harcaikat, és megteszik szent fogadalmaikat. Fekete Gyula VÄRNAI ZSENI: HANG A TÉRBEN És akkor fönt a végtelen magányban, hol földi szív nem dobbant soha még, és akkor fönt az égi pusztaságban, ahol először szántott földi gép, Egyedül fönt az örök éjszakáb an, hová még ember nem hatolt soha, ott fönt a teljes süket némaságban szólni vágyott az egek vándora. Emberi szóra vágyott a magányban. de nem volt hang mely szólt volna neki, és akkor ő, az égi tér hajósa Puskin verseit kezdte mondani: Anyegin szólt a néma csillagok hoz, ennél föntebbre költemény nem repült... zengett a hang a néma űrhajóban. s közben a gép a Föld körül repült. Repült a költő, ki lovasbatáron járt, amíg élt, a térben szállt szava! A csillagok hallgatták költeményét s egyre fényesebb lett az éjszaka... Került, kerengett, köröket írt az égen a gép, majd mint egy óriás madár leszállt a Földre, de a hang a térben tovább gyűrűzve talán még egyre száll! Repül a szív, és értelem csodája... a gép, a dal... ragyog a láthatár! GALAMBOSI LÁSZLÓ: Parázzsal, jéggel Faragj szobrot a benned létezőből, a kinti tűz nem lehel életet, a mű hatalma belülről virágzik, a perc pontjába rajzolj éveket. A dávidok, kik országutad járják, bokrodról metszik győztes botjukat, a góliátok, levágott fejénél az újjongás bölcs kutyája ugat. Zöld láng röpköd az Ősanyák hajában, pólyánk fölött cipruslomb énekel, a születés, s a halál asztaláról parázzsal, s jéggel kínál a kehely. KÉT RANDEVÚ HAJNAL GÄBOR: GERINC NÉLKÜL Jó fiú vagy, csupa lágy mosoly és mutatós egyetértés, bárkivel ülsz, mindig télkesedőn helyeselsz. Ámde, ha főnökeid szólnak, belerúgsz a barátba, s könnyen elfeleded tegnapi társaidat. Élni gerinc nélkül, te puhány, mit is ér? ha a zsíros hangod hallom, már viszket a jobb tenyerem. J>* is köröket rajzolgatott ma- ** ga elé a cukrászda négyszögletes asztalára. „Igen, húsz percet nem késik, az biztos. Ha nem zuhogna az eső, nyugodtan el is mehetnék, mire várnék még?” Kemény ajka apró, fanyar- kás mosolyba rándult. Tulajdonképp semmi indulat nincsen benne, — egy kis csalódottság legfeljebb. Valaha nehezen sikerült volna idegességét palástolnia, már kétszer is felugrott volna asztalától, hogy a bejáratból végig,kémlelje az utca hosszát, nem bukkan-e fel | a jól ismert, sietős léptű nőalak, j Meg rémképeket rajzolt volna I maga elé: idegen férfiarcok tcöd- löttek volna fel előtte, utcai baleset. bámészkodó csoportosulás, rendőr... Mi minden érhette! Ma már tudja, hogy semmi. Semmi különös. Holnap délelőtt megcsendül majd a telefon és minden szépen kitisztázódik, mert a valóság egyszerűbb, mint a szabadjára eresztett képzelet. Igen, negyven kétéves korára az ember már mérlegel és megért. Átmegy a barátaihoz, eltölt velük egy lazára fogott, gondtalan estét. együtt vacsoráznak. Tekintete a szomszédos asztalra tévedt. Kedves, összebújó fiatal pár. Ketten együtt lehetnek vele egyidősek. Eljátszogatott arcukkal, mozdulataikkal, tulajdon emlékeivel töltötte ki a hézagokat. A fiú diák lehet, egyetemista. A lány? Tisztviselő, vagy elárusítónő? Milyen elmélyülten magyaráz neki a fiú! Még szentül hisz benne. hogy éppen ez a fitoska, huncut szemű szőke az. aki legrejtettebb gondolatainak igazi értője! Hogy esik odakinn! Ez már őszt ígérő, kitartó eső. elmossa a nyarat. Ha valami bosszantotta, inkább ez. Várni kell. Nem a találkozóra többé, csak arra, hogy az esó elálljon. S mert jobbat úgysem tehet, hát oda-odapillant a szomszédos asztalhoz. Mondjuk, ez a fiú az ő helyében már nem lenne ilyen megbocsátó, szenvedélyes fajtának látszik. Olyannak, aki elsírja magát, ha túlfeszítik az idegeit. És ahhoz talán nem is kell nagyon sok. A lány persze élvezi az ilyen jeleneteket. titokban meg is tervezi őket előre, — nem gonoszságból, csak, hogy aztán annál édesebb legyen a kibékülés. Előttük még a kiürült kistányér. Egy-egy sütemény hártyapapirosa tekergőzik rajta üresen, kimúltan. És a két pohárban a félig kiivott ital. Most elkapta a fiú pillantását. Nem volt neki-szánva, inkább oldalról érte csak, amint körülkapta a fejét és a szemében megvillant valami. Gyanakvó tekintet volt. a pult felé irányult, ahol a kiszolgálónő várta, míg . megrakják a tálcáját. A lány beszélt épp. Mellékesen, kötetlenül, a maga csevegő módján, ahogy köznapjaik morzsáját szórják egymás elé a fiatal szerelmesek, — hiszen minden érdekes, ami a másikkal történik. De a fiú mintha egyre fogyatkozó türelem/- mel hallgatná. Zavart körpillan- táeai sűrűbbé váltak. Mintha fő- bekólintotta volna egy orv gordo- lat. hogy egyszeriben belesápadt. Aztán kettejük közt tévelyeg tekintete á márványásztalon. A két kistányéron fut át, s megáll a poharakon. A fekete ruhás, fehér kötényes kisasszony a szemközti sarokban számol el, s bocsánatkéro mosoly- lyal közeledik a következőhöz. — Elnézést... váltásunk van... Inkább a mosolyából, mozdulataiból olvasta ki a megszokott szavakat. És sorra előkerülnek a tárcák, apró számlácskák zizegnek. aprópénz csörren az asztalon. A fiú itt a szomszédban, idegesen a hajába túr, már nem is hallja, amit a lány mesél. Most, most rögtön megkérdi majd tőle a kis fitos: — Mi bajod van? — És ő. az ősi, buta férfigőgígel feleli majd: — Ugyan, semmi, semmi... — s közben veríték üt ki a borén, viszketőn, csípőn, és egyetlen árva mentöotlet után kutat hasztalanul. Mert ide most nem ötlet kellene, hanem... Még két asztal van hátra, mindjárt ódaér hozzájuk a fizetőn ín- ’ cér. Ű csak aztán kerül sorra. Szegény gyerek! Érzi, amint megcsapja a régi, helyke nekilendülés. Ö, ez még onnan való, a maga húszéves korából. És azért annyira nem öreg még. hogy bosszút ne álljon a sorson a tulajdon félrecsúszott randevújáért. Legalább a másikét megmenti. Int is a fiúnak, aki maga sem érti. mit akarhat tőle az idegen, deres halántékú férfi, de azért tétován felkel, odalép hozzá. Hogy / mit mondjon neki? A szavak any-. nyira mellékesek. A fő a reilet-, ten odacsúsztatott pénz, meg a biztató mosolygás: — Mulassanak jól! Odakinn. az ablakon túl már el is állt az eső. VIDOR MIKLÓS
