Tolna Megyei Népújság, 1964. június (14. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-12 / 136. szám

4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1964. június 12. MOST LE leplezhetnem önöket, DE PILLANATNYILAG ELTEKINTEK ETTŐL. VOLNA EGY ELGONDOLÁ­SOM. .. ..I ­TEKINTEK ETTŐL. HALLGATOM, ÚTIAM BOTRÁNY ! HE HÁNY ANGOL ES FKA HCT A AD MIKA ÜST NYUGDÍJAZNAK. A VILÁG ÉVSZÁZADOKIG ANGUÁN köhög, bennünket felakasztanak, azután fk PETŐ MIKLÓS: OLIVEIRA ÉS TÁRSA ORDAS IVÁN: Dokumentumtörténet a Cap Aneona felrobbantásáról •— Regény — TANÁCSKOZÁSNAK EREDJ KI FIAM... A RÖVIDESEN VÉGE. ROZSDÁS AUG VÁRJA, HOGY EGYEDÜL MARADHAS- SON EARL OF SUDE ESEK EKCELLE NClÁ jÁVAL-. AZ IGAZI GYARMATUGYI MINISZTERNEK SIKERÜL MAT­RÓZ-RUHÁBAN MEGSZÖKNIE A HAJÓRÓL. Nicaraguái útlevelek 2. Nagybátyja a szociáldemokrata párt tagja volt. Rudolf Zahmer, huszonnyolc éves, elektrotechni­kus, a német kommunista ifjúsági szövetség egykori tagja. Apja ta­nító, ugyancsak vörös volt. Ö is a szárazföldön tartózkodott. Otto Schlieffer, tengerész a negyedik, aki a parton volt, amikor a hajó Felrobbant. Nagynénje zsidóhoz ment feleségül. Hubert Glaube, huszonnégy éves tengerész, állító­lag a hajón tartózkodott; apja részt vett a hamburgi felkelés­ben, most Dachauban „üdül”, Horst Zaslavski, huszonhat éves tengerész, félig lengyel, félig né­met. Peter Probst, harmincnégy- éves drezdai sofőr — az egyetlen, akinek nincs folt az életrajzán. Minden bizonnyal valamennyi egy titkos kommunista szervezet tagja, s kezük benne van a Cap A.ncona elpusztulásában. A sofő­röknek kellett volna a teherautó­kat Spanyolországba szállítani. — Nem értem — szólalt meg Otto — miért kellett a teherautó­kat Portugáliába irányítani? Hogy ne keltsük a beavatkozás látsza­tát? No jó, rendben van... De hogy gondolta az a hét kommunista? Hiszen bizonyára nem tudnak spanyolul. Hajlamos vagyok arra gondolni, hogy egyáltalán nem is léteznek. — Ha nem léteznek ezek a kom­munisták, akkor ki kell találnunk őket — szólalt meg ekkor Otto kísérője, aki eddig hallgatott. Friedrich elmosolyodott. — Ritkán beszélsz, Konrad, de akkor okosan. Hiába, az angol is­kola... Meglátszik rajtad, hogy Oxfordban nevelkedtél. Idehall­gass, Otto: Konrad veled megy Lisszabonba. Otto Krause a homlokát rán­colta. — Portugál képviseletünk rá­bukkant már a hét vörös nyomá­ra? — kérdezte. Egyelőre nem. Friedrich Mendel a térképhez lépett, melyen berajzolták a fran- coisták által elfoglalt spanyol te­rületeket. — Egyetlen kiütünk van: a ten­KÉPBEGÍNYVÁLTOZAT' ger. Franco Spanyolországán át eljutni a vörösökhöz, reményte­len vállalkozás. Természetesen azért itt is felkészülünk a fogad­tatásukra. Tehát uraim: jó mun­kát. és sok sikert kívánok! A spanyol határ felé vezető portugál országúton nyitott te­herkocsi suhan. Kora reggel van. A gépkocsivezető mellett Oliveira foglal helyet. A határőrök ud­variasan köszöntik, szívesen lá­tott vendég errefelé, s minden formaság nélkül átengedik a spa­nyol területre. Oliveira olcsó szi­varral kínálja őket. az őrmester­nek egy üveg madeirával ked­veskedik. — A hegvekben minden rend­ben? — kérdezi búcsúzkodás közben — Vörösök nincsenek? A határőrök mosolyognak, s búcsút intenek. Oliveira rövid ideig cégének spanyol fiókirodájában tartózko­dik. majd átmegy a kormányzó­hoz. A palotánál kérik az iga­zolványát. de az erkélyről fel­fedezi őt Ricardo a kormányzó szárnysegéde. — Beengqd,ni! — rendelkezik. — Mi újság Lisszabonban, ked­ves barátom? — örvendezik Ri­cardo s Oliveira kezét szoron­gatja. — Hallottál a Cap Ancona pusztulásáról? — Igen. kellemetlen história. — Vigasztalásul hoztam neked pár üveg whiskit. — Köszönöm, öregem. Hálából elviszlek este valahová szóra­kozni. Közben a tábornok szobájá­hoz érnek. Az öreg Queipo d;: Llano boldogan üdvözli vendé­gét: — Nagy szükségem van rád- Csak ne szardíniát ajánlj! Fegy­vert. fegyvert és fegyvert! Ez az. amelyre szükségünk van. — Mi történt? A németek és az olaszok már nem szállítanak? Látszik, hogy nem vagy ka­tona. Háborúban sosem elég a fegyver. És nem is mindig ér­kezik meg rendeltetési helyére. Hallottál a lisszaboni robbanás­ról? Két hadosztálynak szánt fegyverzet süllyedt a tenger fe­nekére. Fizetni meg nekünk kell érte. Ha együtt akarsz működni velünk, akkor szállíts tankot, páncélautót. géppuskát vagy legalább is teherau'ókat. — Megkísérlem, tábornok, de sajnos nem vagvok Krupp. Fegy­verem nincs. Gépkocsikat még csak tudnék szállítani, de hol veszek hozzá sofőrt? Hisz a rend­őrsége majd minden sevillai so­főrt agyonlőtt! — Ezek a gazfickók mind kom­munisták De ha teherautókat tudsz szerezni, akkor gépkocsi- vezetőket is szerezhetsz. Adok maid engedélyt a határátlépésre. Hány kocsit adsz. és mikorra. (Folytatjuk) XVII. — Én nem öltem meg senkit! — tiltakozott a milliomos. — Még! És ha ez a találmány beválik, akkor hányat ölne meg? — De hiszen azok színesek, meg vörösök! Joe érdeklődve fordult Fredhez: — Mondd, ne adjak neki két egy­forma méretű pofont?-»Ne! Sajnos, ez ilyen fokon már nem sokat segít! Inkább mást mondok. — Nos? — Ha már vacsoráztál, evezz vissza a géphez, állítsd menet­készre a motort, és hozd ki ma­gaddal szeretett főnökünk és vezérigazgatónk táskáját. Brand felugrott. — A táskámat?! — Maradjon nyugodtan! Csak akkor állhat fel, ha én megenge­dem! — Fred hangja hideg volt és beretvaéles. — Ne féljen, nem a pénzt, vagy a csekkönyvét akar­juk! A h®helen mozdulatoktól egyébként is óva intem, mert nemcsak a barátomnál, hanem ná­lam is fegyver van és a legna­gyobb mértékben sajnálnám, ha egy ilyen értékes bőrt, mint a ma­gáé, kilyukasztva kellene vissza­adnom az amerikai társadalom­nak. Némán ültek a kis tábortűz mellett és várták Joe visszatértét. A Vörös Omar belsejét rázta a düh. Becsapták! Falhoz állították az orránál fogva vezették! öt! Három ilyen kis senki, két ilyen sehonnai és egy említésre sem ér­demes nő! Hiszen akármilyen szép is Lea King, nyilvánvaló, hogy vörös... Kommunista! Brand meg,rázkódott a gondo­latra, hogy egy kommunista nő­nek vásárolt nyaralót, sőt egész szigetet! És Simpson? Hol az az átkozott pondró, az a nagyképű tisztecske, aki annyira tudott mindenkiről, mindent? * Simpson kapitány ugyanebben az órában sápadtan és feszesen állt egy fagyos nyugalmú, hideg­szemű fiatal tábornok előtt. A tá­bornok rettenetes hatalmú úr volt, olyan nagy rang a Szolgálatban, hogy még a nevét sem volt sza­bad kimondani, ö viszont annál többször kimondta a kapitányét. Több mint húsz perce taglalta im­már Simpson mulasztásait, vét­keit, sőt bűneit. — Tanúbizonyságot tett tökéle­tes használhatatlanságáról. Simp­son! — világosította fel a kapi­tány. — Mindennek tetejébe maga még tudta is, hogy ez a Perkins úgy fel van fegyverezve, mintha csak a frontra készülne! Mert azt Ne félj t-stvér! Békét hoztunk neked! evez belőle három fehér férfi, meg egy magas, bronzos hajú nő. Ké­sőbb tüzet raknak, valami jóilla­tú ételt esznek és szünet nélkül emelt hangon beszélnek. Egyikük­re pedig időnként pisztolyt fog­nak — Watabu a kelleténél lénye­gesen jobban ismerte a lőfegyve­reket —, az a hosszú ismét csó­nakba száll és rengeteg papírral tér vissza. Ismét izgatott beszélge­tés, aztán azt a kövér, öregedő vöröshajút váratlanul megkötözik és a tűz mellett valamennyien nyugovóra térnek... — Mit akarhatnak ezek? — töprengett a halász. — A vörös hajú fogoly, de miért éppen ide hozzák foglyaikat a fehérek? Elhatározta, hogy hírt visz a fa­Wátabu, a hívatlan látogatói összerezzent. Japán sző? De hi­szen ezek fehérek! És még hozzá alszanak Ás? Joe azonban újból megismételte: — Ne félj. testvér! Békét ho­zunk neked! Ezzel kinyitotta a szemét és még mindig nem téve egyetlen mozdulatot sem, barát­ságosan rámosolyodott Watabura. Nyílt őszinte mosolya bizalmat ébresztett. Watabu szintén né­hány japán szót morzsolt elő a foga közül. — Nem félek! — mondta. — Adok neked ételt! — közül­te Joe és a halász szeme nyom­ban felcsillant. — Ha akarod, egy kést is. (Folytatjuk) remélem nem hiszi, Simpson, hogy Brand Havillandja, az egyik legkitűnőbb iuxusgép az egész Államokban, sehol másutt, hanem éppen annál a nyomorult sziget­nél döglik be? Magának mindezt előre kellett volna látnia. Simp­son! Mi magát azért fizetjük, méghozzá tudtommal meglehető­sen jól, hogy legalább egy órával előbb tudjon meg mindent, mint­sem azt az ellenfeleink kiagyal­ják! Maga teljesen leszerepelt előttem, Simpson! Ezt a kapitány maga is érezte. — Tudja hová helyeztetem át magát, Simpson? — Nem tudom, vezérőrnagy úr! — A létező legnagyobb sebes­séggel pályázzon el Vietnamba. Átveszi valamelyik dzsungelkom­mandó vezetését. Arra talán még alkalmas, hiszen, ha jól tudom, eredetileg gyalogos tiszt volt. Le­léphet, Simpson! * Watabu egyáltalán nem értette a helyzetet. Előbb leereszkedik a vízre egy nagy ezüstös gépma­dár, aztán furcsa kis csónakon ki­lubelieknek, de még hajnal előtt ' visszatér ide és jobban kifürké­szi a jövevények, szándékát. . A JAPÁN NYEYVTAN HASZNA. Joe Brown már jóideje figyelt leeresztett szempillája alól. A tá­bortűz mellett egy majdnem tel­jesen meztelen, fejlett arányos' testalkatú bennszülött állt. Egyik kezében könnyű bambuszdárdát szorongatott, a másikkal óvatos- san nyúlt egy elhajított üres kon- zervés doboz után. Lopakodva jött minden lépésnél körülfigyelt, de nem látszott rossz szándékúnak. — Hogyan lehetne szót érteni vele? — töprengett az óriás. Nyil­vánvaló volt, hogy egy jószándé­kú bennszülött a következő, bizo- zonyára nem könnyű, napokban nagy hasznukra lehetne. A környező szigetek valamikor japán megszállás alatt voltak. Joe a háború alatt több száz szót niegtanulí japánul. Elhatározta, hogy próbát tesz. Továbbra is hunyva tartotta szemét és mintha csak álmában beszélne, halkan, barátságosan megszólalt: — Ne félj!

Next

/
Oldalképek
Tartalom