Tolna Megyei Népújság, 1964. június (14. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-28 / 150. szám
A TOLNA MEGYEI' NÉPÚJSÁG a ULTURÁLIS MELLÉKLETE Egy asszony elment TV ©m titkolom tovább, elha- gyott a feleségem. Azért hallgattam róla egy hétig, mert visszavártam. Pedig már szerdán cédulát találtam az előszobában: Kedves Jutkánk! Kerestünk, hogy miért nem jársz dolgozni? Beteg vagy? A mester arra kér, hogy jelentkezz, vagy üzenj. Csókolunk mindnyájan, Martinná és Böske. Tehát dolgozni se ment... Tegnap felkerestem az asszony- húgomat, hátha azoknál van. Hetek óta nem járt náluk. A húgom megrémült, és a rendőrségire akart rohanni, hátha utcai baleset érte Jutkát. Amikor elmondtam, hogy Jutka vasárnap reggel a szemem láttára csomagolta össze a halmiját és elment a lakásból, a húgom elképedt, azután lehülyé- zett és lecsibészezett. Szerencsére az ura is otthon volt, máskülönben megpofoztam volna... Más rokon, vagy olyan közeli ismerős, akihez mehetett volna, nincs. A munkatársnődhez sem költözhetett, mert akkor nem keresték volna a gyárból. önként kínálkozik a feltevés, hogy Jutka hazautazott a szüleihez, Kaposvárra. Már arra gondoltam, utána megyek, hogy megbékítsem, de attól tartok, apósranyósók vissza tanácsolják, és a vasúton elkerüljük egymást. A táviratküldést is elvetettem, mert szégyelltem, hogy majdnem egy hét múltán érdeklődöm csak felőle. Mi tagadás, ilyen gondjaim vannak! Meg sem tudom magamnak pontosan magyarázni, mi vadította meg Jutkát annyira, hogy hirtelen elköltözzön tőlem? egyszerűen nem értem, hisz már kezdtünk visszazökkenni a rendes kerékvágásba. Legalább is így hittem... Közben beismerem, szamárság volt a csökönyös tagadás és hallgatás. Rögtön bocsánatot kellett volna kérnem. És megfogadni, hegy soha többet! Hogy az volt az első, és utolsó!... Mert hogy az első volt, higgyék el nekem. De hadd kezdjem az elején. . Még a nyáron megakadt a szemem az egyik üzemi fruskán; lenge ruháiból kikandikáló feszes bőrén, gusztusos alakján. Nem, dehogy volt szebb Jutkánál! Mégis, csak úgy szórakozásból, hogy mennyit érek még a lányok előtt, kikezdtem vele. Sokkal engedékenyebb és hajlékonyabb volt, mint számítottam... Melyik férfi fordulna sarkon, ha meggyőző biztatást kap egy csintalan, jókedélyű, élni szerető, merész leányzótól? Ugye, ilyen nincs. Ha mégis akad, azt ökörnek tartják... Számomra is csábító volt az új, friss , méz. Miért ne kóstoljam meg? Ingyen kapom. S amikor Jutka második műszakos volt, a fruskát hozzánk vittem, mert szeretem a házias kényelmet. A lánynak még jobban tetszett a kaland. Egyébként is lányok szeretnek így bosszút állni az asszonyokon. Mondom, először tettem ilyet, amióta megnősültem. Ki az ördög gondolt arra, hogy & lány ottíelejthet valamit? Mert ez történt. Jutka találta meg a nevetségesen semmicske púder- puffot. Úgy emelte fel az egyik fotel mögül, két ujjúval csippentve, mintha fertőző bacilusokkal lenne tele. — Hát ez kié? — tartotta elém, és fenyegetően elborult az arca. Még jó, hogy ha.-g jött ki a torkomon. — A tiéd! — válaszoltam elszántan, szemrebbenés nélkül. — Ez nem az enyém. Az enyém a táskámban van. Ki járt itt? — emelt a hangján, s közben remegett rúzstalan, szép szája. Ha már elkezdtem a tagadást, folytatom: — Hiába kérdezed, Jutka, nem tudom... — Azt még esetleg elhiszem, hogy nem ismered, hogy nem tudod a nevét. S ha tudnád, se mondanád meg... Nos, ki járt itt? — kérdezte újra, félelmetes nyugalommal. Olyan szép volt, mint régi festők képein a bosszúállás angyala. — Valami tévedés lehet ebben a dologban — kerteltem makacsul. — Az igaz, valaki tévedett! Azt hitte, hogy eltette ezt is. De nem tette el. Ezért tévedett!... Mindenesetre add vissza neki! — és az arcomba vágta. Ezután nem szólt többet hozzám, hiába kísérleteztem. Mintha süket és néma lett volna. Úgy viselkedett, mint aki nem tud rólam. Mintha nem is lennék a világon. Állandó érvénnyel második műszakra helyeztette át magát. Mindig tizenegy óra után ért haza. Én ilyenkor már aludtam, mert minek vártam volna ébren? Se tett, se vett. Minden közeledési szándékomat elutasította. Reggelenként meg ő aludt még, amikor én munkába indultam. így teltek a napok. Kegyetlen némaságban... A háztartást azért ellátta. Ennivalót készített, takarított és tiszta fehérneműt is adott. De másról is gondoskodott. Az áruló holmicskát mindig odadobta a szőnyegre, hogy amikor a munkából hazatérve benyitok a szobába, rögtön a szemembe tűnjön. Először fölszedegettem és az egyik székre tettem. Gyáva voltam eldugni. De mindig visszadobta. Végjil én is otthagytam a szőnyegen. Ha neki jó, engem se zavar. Jövés-menés közben aztán kikerültem, vagy átléptem... Az első, ilyen körülmények között ránk köszöntő vasárnapra gépkarbantartási műszakot vállalt. Hogy ne kelljen otthon lennie velem egész nap. A második vasárnap viszont összecsomagolt, és elment... Azt is elmondom, hogyan történt. Nehogy azt állítsák, megvertem, vagy elzavartam. Vasárnap hajnalban arra ébredtem föl, hogy szokatlan csönd van a szobában. Kiderült, hogy egyedül vagyok. Jutka még nem tért haza. Megijedtem. Hátha a zárban felejtettem a kulcsot, és nem tudott bejönni a lakásba. így azt hihette, hogy szándékosan zártam ki. Ám nem, a kulcsomat nem hagytam a zárban. Felszedelőzködtem: le a ház- mestex-hez! De semmi. Tegnap dél óta nem látták. Vissza a lakásba. Nem jegyeztem meg, mennyi ideig keringtem idegesen a bútorok között, ki-kilesve az ablakon, hogy jön- e?... Néhány perc hiányzott a hat órából, amikor végre rám nyitott. Sápadt volt és fáradt. A köszöntésemet most is válasz j nélkül hagyta. Nem tudtam megállni, hogy ne szóljak. — Benn kellett maradnod? — kérdeztem részvéttel. Csodálatos, erre már felelt: — Nem kellett! Meglepett a válasza. Akkor hol lehetett eddig? Mégsem ! mertem megkérdezni, csak szótlanul néztem, mint hányta le a felső ruháit, és csukta a fürdőszobát magára. Amikor visszatért, mintha frissebb lett volna. Velem mit sem törődve, ünneplős ruhát váltott. Pedig azt vártam, lefekszik... Ekkor vettem észre, amint ] fesztelenül öltözködött, egy friss harapás nyomát a meztelen vállán, a nyaka tövében. Éppen ott, ahol én is szerettem megcsókolni. — Mitől sérültél meg? — kérdeztem tapintatosan, közelebb , lépve hozzá, de ugyanakkor a fölfedezés könyörtelenségévei mutattam a vállára. ■— Nem sérültem meg — jelentette ki határozottan. — Hát akkor ez mitől van? — tudakoltam kissé gúnyosan. — Mitől... Meg akartalak csalni! — és öltözött tovább. — Mit... mit akartál? — zökkentem ki fölényemből. — Mondom, hogy meg akartalak csalni, de nem sikerült. Ahhoz én túlságosan tisztességes vagyok... Nem baj, majd megpróbálom még egyszer. Addig próbálom, amíg sikerül... — Megőrültél, Jutka!? — Szó sincs róla. De amit neked lehet, azt nekem is szabad — és esetlen mozdulattal felém rúgta a szőnyegen virító púderpuffot. Mire valami válaszra bátorodtam volna, előkerítette a nagyobbik utazótáskánkat és rakta, gyömöszölte bele a szekrényből előkapkodott ruháit. — Ezt meg miért? Mit akarsz? — álltam eléje. Ütésnek is beillett volna, oly erővel lökött félre. — Elköltözőm tőled. Idegenek után nem fizetek lakbért, villanyt és fűtést! Nem azért dolgozom!.., " Ennyi rosszindulatra már nem feleltem. Valami ostoba makacsság uralkodott el rajtam: így is jó! Majd meglátjuk, ki bírja tovább? Szótlanul ment ki a lakásból, rám se nézett. Nem csapkodott ajtót, nem idegeskedett. Természetesnek és megfontoltnak látszott. Mintha valahova utazna, s bőven van ideje. Ennek már egy hete. Megérthetik, hogy hiányzik nekem Jutka, fáj az egész ügy. Fáj, mert szeretem Jutkát. És akkor is szerettem, amikor kikezdtem azzal a fruskával. Minden múló nap növeli bizonytalanságomat. Mit tegyek? Nem vagyok elég okos. Adjanak tanácsot. Földeák János ,, h odaírni hetilapunkban vitázunk a vidéki életről. Az eddig megjelent írásokban sok s*®®““"' érdekes momentum látott napvilágot már, de ha a vitái egészében nézzük, akaratlanul is felmerül egy érzés az emberben: vajon nem az amúgy is számtalan előítélettel el- silányított és szegényített vidéki élet rdvására megy-e a dolog? Van szerző, aki panaszkodik, s kimondatlanul is bezártságról beszél. Arról, hogy a fővárostól, vagy a nagyobb városoktól távolabb eső- helyeken az élet egyenlő az eltemetéssel az elfelejtéssel, illetve a kedélytelen fásultsággal. A három fogalom közül bármelyiket is nézzük, mindegyik komoly tartalommal bír. Különösen, ha hozzá esszük, hogy sok tehetséges értelmiségi, s még inkább egyszerűbb, vagy bonyolultabb foglalkozást űző szakember veszett el a vidéki élet süllyesztőjében. Ha fel is figyeltek rá, később elfelejtették. Ennek ellenére mégis úgy tűnik, mintha ez a probléma már felvetésében is rejtene bizonyos túlzásokat. Vidéken élni nem könnyű, különösen olyan korban, amikor az egész világon nagy ütemű vá.-osiaso- dási folyamat tanúi lehetünk. De azért mm is túlságosan nehéz. Nehézzé inkább akkor válik, amikor a két különböző felfogású és tartalmú életet összehasonlítjuk. A hasonlításnál így jönnek elő a vidéki élet gondjai: szűkös a kulturá.is és szórakozási lehetőség, ami van az is inkább vidékies, rosszabbak a lakásviszonyok. gyengébb a közlekedés és a kommunális ellátottság. a kereskedelem csak a régi szatócskereskede- iem színvonalán mozog —, hogy csak a leggyakrabban hangoztatott érveket soroljuk fel. Valami azonban még az érvek ellenére is megmarad kérdésnek. Éspedig: vajon mi okozza a vidék elmaradottságát, s egyáltalán m ért az. ami. s miért nem más? Van egy sereg ma már objektív tényező. amelyek közül kézenfekvő módon lehet választani. Sokat ront példáiul a vidék helyzetén az a több évtizedes vidéki bezártság, amit annak idején szinte készakarva idéztek elő. Emlékezzünk csak: nem is olyan régen, ha valaki elment, vagy csak el akart menni a vidéki kisvárosból, vagy éppen a faluból, mindjárt indult utána a szó: megunta a munkát. könnyebbet keres, vagy olyan helyet, ahol dolog nélkül is meg lehet élni. Kétségtelen, hogy ipari munkalehetőségek vonatkozásában a vidék hátrányos helyzetben van. Hazánk iparának nagyobbik há- nyada a fö______/ város, illetve ™ Tv néhány nagyobö megyeszékhely körül csoportosul. Ebből eredően ezeken a helyeken találhatjuk meg leginkább a kultúra terjesztésének és kialakításának bázisait, műhelyeit is. Ezt a gondot egy vita. vagy kettő, nem oldhatja meg. Inkább talán abban segít. hogy még azok is leszámoljanak a terveikkel, akik korábban úgy gondolták: -vidéken élik le az életüket. Elriadnak a felfokozott keserű- ségű panaszoktól, indokolatlanul túlhajtott lokálpatriotizmustól, ami egy-egy vitacikkből kicsendül. Senki sem akarja tagadni például a kisigényű, jó és rossz hagyományokhoz egyaránt ragaszkodó vidéki szokások létét. Az azonban már vitatható. hogy a szokások, ma is úgy élnének, mint háromnégy évtizeddel ezelőtt. A városiasodás gondolata betört a vidékre. Sok nehézséggel és nézettel kellett és kell azonban megküzdeni, hogy a gondolat gyökeret is eresszen. A nehézség és valaminek az elutasítása között szükségtelen azonban egyenlőségjelet tenni. Márpedig olyan érzés is kísérte.t a vitacikkek során, mintha a vidék nem is akarna fejlődni. Erről persze szó sincs: a vidék nagyon is igényli, hegy a múltbelinél és a jelenleginél nagyobb helyet és szerepet kapjon az ország vérkeringésében, s ne csak úgy tekintsék, mint a dohos kamrát, amelyik kellemetlen ugyan, de arra jó. hogy nem romló élelmet i rtsanak benne. Minden ország fővárosból, nagyvárosokból és vidékből áll. Ez objektív helyzet, így alakította ki a termelési struktúra. Az objektivitás azonban nem jelentheti a változhatatlan- ságot, s talán a vitában arról sem ártana szót ejteni: ki változtassa meg a vidék arculatát? Inkább erre lenne szükség. így például arról is lehetne szólni, hogy a váro"- tól távol eső közigazgatási terület önmagától, nehezebben változik, A folyamat nem emberektől független, velük nagyon is összefügg. Feltételezi még azt is. hogy a- vidéket összetettségében nézzük. Ne csak a jelenleg még negatív vonásokat emlegessük, hanem mellettük azokat a nagyon is pozitív lehetőségeket, amelyek a vidékben egyelőre még kiaknázatlanul hevernek. SZOLNOKI ISTVÁN JEVGENY1J VINOKUROV: KÉKSÉG Az erdőntúli, víz-szagú Poleszjéig jutottam egyszer, Van ott egy eldugott falu Csupa világoskék szemekkel. Hegyről patakhoz jött tele Vedrével egy lány, mezítláb. Kezével árnyékol t szeme Perzselt mint kéken izzó szikrák. Egy katona járt odakint. A pajtában egy férfi tesz-vesz, Szólok neki — reámtekint, S egyszerre minden kék-színes lesz. • A réten egy öreg mama Gombáskosárral, kampósbottal — Öreg szeme tele van a Sötéten kéklő nyugalommal. Sövénynél öt menyecske áll, Fecseg, sóhajtoz és sipákol, Szemük — lélegzetem eláll! — Olyan kék, hogy már szinte lángol. Lányok, szerény kis öltözet, Orcájukon félénk a szépség. Pirulva adják kincsüket: Szemük pillán át fénylő kékjét. (Radó György fordítása.)
