Tolna Megyei Népújság, 1964. június (14. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-28 / 150. szám

Halál 1920

1^ zerkilencszázhúszban tör- tént.

Egy távoli és jelentéktelen faluból érkeztünk tucatnyian a megyeszékhelyre. Volt közöttünk mindenféle szerzet: földfoglaló zsellér, elfogott Lenin-fiú, egykori direktóriumi tag. Egyik-másikunkat, köztük jómagámat is, nem először kísértek már élesünkben a fejéküket most újraéledt gőggel lobogtató kakastolla- ,sok. Egyformán fáradtak voltunk, éhesek, összevertek és hivatalos gyűjtőnevünk is mindannyiunknak egyforma: előzetesen letartóztatott rab.

Szerencsétlenségünkre vasárnap volt, amikor a börtön jól megolajozott gépezetéből kikapcsolják az adminisztráció fogaskerekét. Márpedig törzslapkiállítás, nyilvántartásba vétel nélkül a rab sem igazi rab és nem igényelhet teljes jogú elbánást. Meg kellett vámunk a hétfő délelőttöt, amikor a pihenőnapjáról visszatérő adminisztrációs személyzet gondjaiba vesz bennünket és a szükséges irodai ámen utón végleges zárkáink megváltásába kerülhetünk. Addig is a földszint használaton kívüli zárkáiban helyeztek el minket, hármat—hármat egybe. Én az 1. számúba jutottam. Hármunk közül én voltam az egyetlen börtönt már látott ember, így én néztem körül legotthonosabban új tanyánkon. Tévedés lenne ugyanis azt hinni, hogy egy polgári értelemben teljesen bútorozatlannak tűnő zárkában nincs semmi néznivaló. Nemcsak az ágyak, a szalmazsákok, a polc, a lóca, a kübli, a vizesvödör formája, minősége, sőt nem egyszer tartalma érdekes, hanem a pokrócok száma, a sétálás- ra szabadon maradó hely nagysága, az ablaküvegek színe, az ajtón lévő kémlelőnyílás látószöge, sőt az ajtókra, falakra karcolt feliratok szövege is az. Ebben a zárkában az ajtótól jobbra, mell- magasságban az alábbi, ceruzával rótt, nehéz kezű emberre valló felírás díszlett:

t Horváth István vöröskatona, 1920. január 17.

Nem kellett nagy képzelőtehetség ahhoz, hogy kitaláljam: Horváth István ezen a napon végezte be életét. A szemtanúk elbeszéléséből később sikerült összeraknom halála körülményeit.

Ügyének részletei nem érdekesek. Elég annyi, hogy fegyvert viselt, harcolt a néphatalomért, és tagja volt annak a különítménynek, amelyik kemény kézzel megsemmisített egy gondosan szervezett ellenforradalmi összeesküvést. A proletárdiktatúra bukása Után egy ideig lappangott, rejtőzött, azután elfogták, és halálra ítélték. A jótékony statáriális törvény azonban nem fosztja meg az áldozatot attól a lehetőségtől, hogy kegyelmet kérjen. Kegyelmet egyvalaki adhat: a Fővezér, nagybányai Horthy Miklós tengernagy. Feltéve, ha a kegyelmi kérvényt elébe terjesztik. Mert azt mindenki beláthatja, hogy a statáriális bíróságot is vétek lenne megfosztani a kegyelmi kérvények visszavetésének jogától. Horváth István mindössze huszonhárom éves volt ekkor, így életvá- gyát meg lehetett bocsátani.

A minden lényeges mozzanatnak figyelmet szentelő szabályok ilyenkor úgy intézkednek, hogy az elítéltet ne a siralomházba, hanem eredeti zárkájába kísérjék vissza. Valószínűleg ezzel is utalni kívánnak arra, hogy a kegyelem forrása legalább elméletben nincs elzárva, a siralQmház előtt még egy vékonyka egérút kínálkozik. Horváth István élete mindennek jóvoltából másfél napig tartott.

Ez a kurta másfél nap kevés volt ahhoz, hogy a zárkatársak élete megelőző huszonhárom esztendejének folyásáról sokat megtudhassanak. Csak az derült ki, hogy pesterzsébeti, prolisyerek, félárva, és tizenegy éves korától

dolgozott. Előbb bizonyos Deutsch úrnál, később a Kénsavgyárban, ahonnan egyenesen a frontra vitték. Kevés beszédű volt, majdnem szófukar. Csak amikor a szeme sarkát eléktelenítő friss forradás eredetéről kérdezte valaki, melyet úgy hiszem, a lesújtó puskatus vasalása ejtett, akkor jegyezte meg vadul felvillanó tekintettel:

— Emlék a burzsujoktól!

Holtig tartó emlék volt.

A Fővezér nem kegyelmezett.

1920. január 17-én, csütörtökön, fáradtan köhögő, otromba katonai személyautó motorjának zaját verték vissza a börtönudvar falai. Az ablakon kinézni ugyan tilos volt, ez a tilalom azonban csak bajjal ellenőrizhető. Az emeletes ágy tetejéről egy Fűrész nevezetű rab tüstént megpillantotta az érkezőket. Fűrész történetesen már sok börtönt megjárt, tapasztalt ember volt, és megismerte a gépkocsiból kiszálló három férfi egyikét is.

Ez a férfi a hóhér volt.

Nem viselt vöröscsuklyás jelmezt, sem kétélű pallost a hóna alatt. Ehelyett zöld mikádókabát volt rajta, barna kalap, és bilgeri- csizma. A kezén sárga szarvasbőr kesztyű. Mégis ő volt a hóhér, azaz hivatalosan: az állami ítéletvégrehajtó. A két másik valószínűleg a segédje lehetett.

Horváth István ekkor még semmit nem tudott érkezésükről. A zárka belső felében, az ágyán hevert és Gárdonyi: Egri csillagok című regényét olvasta nagy odaadással. Nem színlelte az olvasást, hanem csakugyan olvasott, amivel sikerült a zárka valamennyi lakójának egyöntetű csodálatát kivívnia. Látnivaló volt, .hogy ez az ember szeretett olvasni. Helyesebben szeretett volna olvasni, ha élete első huszonhárom esztendejéből tizenkettőt nem robottal, majd hadakozással kényszerül tölteni. Ha a sors meg nem gátolja az olvasásban.

De meggátolta. Végérvényesen.

Fűrész oldalba lökte a szomszédját:

— A hóhér! — suttogta.

Néhány perc múlva mindenki

tudta, hogy a hóhér megérkezett. Csak Horváth István nem tudott semmit. Békésen, nyugodtan olvasott. Bénító feszültségtől volt terhes a zárka levegője. A rabtársak lopva, a szemük sarkából nézték Horváthot, akiről idáig még csak azt tudták, hogy van egy szikrá- nyi reménye, most azonban már nyilvánvaló volt, hogy elvégeztetett. Meglehet, hogy nem is bírták volna sokáig a szótlanságot. Előbb-utóbb talán csak rászánta volna magát valaki, hogy tapintatosan előkészítse Horváthot a halálra. A sok „volnára” azonban nem ke- riilt sor.

Kulcs zörrent a zárban, az ajtó kinyílt. Mindenki felállt, csak Horváth maradt nyugodtan fekve. Ö a halálos ítélet óta nem nagyon törte magát a börtön viselkedési szabályzatának megtartásáért. Egy őrmester állt az ajtóban, és két fegyőr. Mindhárman fegyveresen, ami a szokástól elütő volt, mert a rabok között mozgó őrök sohasem viseltek fegyvert.

— Horváth! — mondta az őrmester kissé zavartan. — Készüljön fel!

Horváth lepislantott az ágyról. Érdekes módon, egy percig sem gondolt arra, hogy a kegyelmi kérvény elfogadásának hírét hozhatják,

— Várhattak volna — válaszolt nyugodtan.. — Még vagy huszonöt oldalam van hátra ebből a könyvből.

Az őrmester meglepetten nézett

rá:

— Hozza magával a könyvet! — felelte.

Horváth leugrott az ágyról. Most egyszerre kissé pökhendi lett. Ifjonti büszkesége valószínűleg erőnek erejével meg akarta mutatni, hogy nem fél a haláltól. Ez

természetesen nem volt igaz. A haláltól mindenki fél. A zárkatársakra azonban megnyugtatóan hatott. így búcsúzott el tőlük:

— Na, fiúk! Most meglátjuk, hogy lenni, Vagy nem lenni? A legjobbakat mindenkinek!

Nem fogott kezet senkivel. Az őrök nyomában bezárult az ajtó.

Horváthot egyenesen a siralom- házba kísérték. Az egyes számú zárkába, oda, ahol falra írt nevét én megpillantottam. Papírt kapott és ceruzát, hogy búcsúlevelét megírhassa. Néhány sort írt csupán. Hogy is lehetne ilyenkor sokat írni? Azt a néhány sort az édesanyjának. Asztala nem volt, levelét Gárdonyi könyvére tette. A könyvet nem olvasta végig.

A börtönlelkészt elutasította.

Egy óra múlva kinyílt a zárka ajtaja. Többen léptek be, civilek, és fegyveresek. Egy civilruhás férfi hadarva olvasott valamilyen szöveget. Csak annyit lehetett érteni, hogy a kegyelmi kérvényt elutasították. Horváth nyugodtan, de sápadtan hallgatott. Ezután utat nyitottak neki. Négy fegyőr közrefogta. Nem kellett erőltetni, ment minden kényszerítés nélkül. Néhány lépésnyire csupán. A zárkával majdnem szemben rácsos ajtó nyílt egy parányi udvarra. Az udvaron három férfi állt, közülük az egyik sárga kesztyűben, bilgeri- csizmában. Az egyik civilruhás előrelépett:

— Ítéletvégrehajtó! — mondta.

— Átadom önnek Horváth Istvánt. Ítélet végrehajtó, teljesítse kötelességét!

Alig hangzott el az utolsó szó, filmsebességgel kezdtek peregni az események. Két férfi előrepattant, és szakavatott, gyors mozdulatokkal Horváth kezét a bal combjához kötözte. Ezután hurokkal szorították össze a bokáját. A hurok hosszabb kötélben végződött. Nincs bizonyíték arra, hogy Horváth ekkor öntudatánál lett volna, de mivel állt, arra sincs, hogy elvesztette az eszméletét. Úgy ragadták fel, mint egy csomagot, és a bitófa alatti zsámolyra állították. A fa tövében is csiga volt, ezen szaporán átfűzték a lábára erősített kötelet. Ugyanakkor a bilgericsizmás feltépte a gallérját és hurkot vetett a nyaltára.

— Most! — hangzott el egy rekedt vezényszó. Ez volt az utolsó emberi szó, amit Horváth István életében hallott.

A két hóhérsegéd megrántotta a bokájára erősített kötelet. Ezzel egyidőben kirúgták lába alól a zsámolyt. Teste a nyalt és a boka között húrként megfeszült. Mellkasa természetellenes domborúsággal nyomult előre két lekötözött karja között. Arca eltorzult, nyelve kibukott a szájából. A bilgericsizmás két tenyere közé fogta az állát és ügyes mozdulattal kiugrasztotta a nyakcsigolyát a helyéből. Élettanilag nem sok történt, csupán a létezést biztosító nyúltagy kocsonyás anyaga szakadt meg.

— Jelentem — mondta előírásosan — az ítéletet végrehajtottam!

Előlépett az orvos és a bitón függő Horváth nadrágját, ingét kibontva, megállapította a halált.

Ennyi volt az egész.

Égy vöröskatonát elítéltek, kivégezték, meghalt. Meghalt egy város közepén, alig néhány négyzetméternyi börtönudvaron, három hóhér és négy más hatósági személy jelenlétében.

ORDAS IVÁN

KALÁSZ MARTON:

Feljegyzés, csillagok közi

Milyen ostoba voltam: azt hittem akkor, már üdvözültem.

Ahogy a föld fölé kerültem, kék arcom az űrbe dobódott, akár a szörnyé, meghatódott és elkínzott volt; de makacs — tudtam, képernyőn át követnek, így surroghattam égköröknek, közben álomra is nyugodtan hajthattam fejem, tenyerem kalandozhatott m űszeren, megfejtésébe régen fogtam, s ez szította fel önbizalmam, hogy észre se vegyem magamban, bizonytalanban létezem. —

Megdöbbentem? Éheztem újra a félelmet, a pillanat dühödt légürré tágulását, melyben a fej maga marad, az idegkép Iucsokra oszlik, ahogy a kert hó-árba foszlik.

Józan akartam lenni! Ha leszállásra összpontosultam, egy-egy kör alól kizúdulnom, a felfoghatatlan világba kell vetődnöm, akár az árva, méltóságon alul tehetném?

Nem a zuhanásom a fontos, nem átváltásaim a lényeg; ne csupán égközi vakondhoz hasonlóan, világta Iánként púpozzam a min denség-kérget — lángoló földsáv, csupasz elme fényében álló nép, a kéményt lággyá tevő gyár füst terelje forgásomat. így lesz arányos!

Világ higgadtság a, fegyelme leszállás után, start előtt pár percre rendeljen magához.

Az első szerep

P

áger Antal makói műkedvelő színpadon szerepelt, s később ugyanott lépett fel először színészek közölt is. Ez az első világháború alatt történt. Éppen a harctérről jött haza, mint sza- badságos katona. Színészek voltak a városban. Kis. alkalmi társulat. Néhány estére jöttek mindössze. Szomorú. tépett díszleteket hoztak, s velük éhes, rongyos művészek érkeztek, azok is kevesen voltak, úgyhogy az egyik darabot — válami francia bohózat volt — ki. sem tudták osztani.

Valaki a városban ekkor megemlítette. hogy van itt egy Páger Antal nevű fiatalember, aki műkedvelő előadásokon főszerepeket szokott játszani. most véletlenül Makón van. szabadságon. A direktor felkereste Papért és megkérte, hogy játssza el a darabban a házmester szerepét.

Páger ekkor beszélt életében először élő színigazgatóval, s ez volt első színművészi szerepe, melyre felkérték.

— Nincs c:vilruhám — panaszolta el a színigazgatónak, de 6 megnyugtatta a fiatalembert:

— Sebaj. öcsém, majd szerzünk. Holnap gyere be a próbára. megkapod a szerepet.

Másnap Páger izgatottan ment be élete első igazi színházi próbájára. Kezébe nyomták a szerepet. hogy kísérelje meg. Kis szerep volt. Egyáltalán nem állt arányban azzal a hatalmas ambícióval. amivel hozzáfogott. Éjjel-nappal tanulta ezt az ap ró kis szerepet. Tükör előtt pró balta otthon, játékokat talált ki hozzá, igyekezett hangját érdessé és borízűvé tenni hogy élethűen tudja majd alakítani a torzon- borz iszákos házmestert.

Minden próbán Páger volt a legelső Igaz hogy ez túlzás, mert összesen kéf próba volt. Éay olvasó-rendelkező, és egy főpróba.

Az egyik kolléga, egy negédes emberke a főpróba után így szólt Págethez:

— Aztán este az előadásra hozd be a festékeidet, majd én kifestelek.

Páger töredelmesen bevallotta, hogy neki • nincs semmiféle fes-1

fékje, mert műkedvelőknél abban az időben a szereplők nem festették magukat. A szolgálat- kész táncos-komikus ekkor, el- vitte a színészjelöltet a makói drogériába és ott megmondta, hogy miféle festékre van szükség.

Este ezekkel a festékekkél megjelent a színházban és a kedves kolléga kifestette. Páger tizenkilenc éves volt, gyerekarcú fiatalember, s csodálkozva tapasztalta az öltöző tükrében, hogy egyáltalán nem hat torzon- borz. részeges házmesternek. Amikor ki akart menni a színpadra, a „társulat" egyik színésze, Gárday Lajos megállította:

— Kolléga úr, mondja, ki volt az a marha, aki így festette ki? Hisz ez magából szubrettet csinált! Jöjjön, majd és helyrepofozom...

Ezzel visszavitte az öltözőbe, ahol csodálkozva állapította meg, hogy a drogériában csupa női festéket vásároltattak Págerrel. Végre nagynehezen saját festékével kimázolta. Éppen ideje volt, mert már ki is kellett mennie a színpadra.

S amit Páger otthon szépen elgondolt. a mély. rekedt. borízű hangot és az apró játékokat, rögtön elfelejtette, amint meglátta a közönséget. Azért rettenetesen nagy sikert aratott. A makói fiatalság — iskolatársai, játszópajtásai —. csak neki tapsoltak.

Alig kóstolt bele a sikerbe, Páger nem akart tovább jogász- kodni. elment színésznek. Fellépett Battonyán a Csárdás- királynőben, ahol az első felvonásban ő volt Báni. de a harmadikban már ő alakította Edwint, a bonvivánt. A második felvonásban ugyanis megunta a táncoskomiküs-szerepet és elcserélte a bonvlvánnal. Senki sem vette észre.

Páger Antal elindult sikerekben gazdag művészi pályáján. Ez év elején töltötte be 65. életévét és nemrégiben a Cannes-i fesztiválon tüntették ki a legjobb filmszínészalokitásnéii a Magyar Népköztársaság kiváló művészét..

Révész Tibor