Tolna Megyei Népújság, 1964. május (14. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-31 / 126. szám

A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

ULTURÁLIS ME

Hódolat Mikszáthnak

n nnan hoztam én ezt a történetet, ahonnan a diplomát. A Liszt Ferenc térre járt a tehetséges Natália, olyan volt a hangja, akár a bölömbikáé, azt csiszolhatták ott a főiskolán, skálákkal, miegyebekkel tükörfényesre. Fújta is a skálát, mintha napszámba tenné. Az egyik növendékhangversenyen legott kimondták róla, hogy világraszóló tehetség.

Szép is volt ez a hang, akár a csalogányé, magassága is volt, egészen a céig, s a simasága, mint á bársony. Hát még a búgá- sa, hát még a csengése... No, meg a trillái, azok kiváltképp! Ameny- nyi hallgatója volt a zeneszerzős főtanszaknak, mind utána futott, hallgatná meg dalát, énekelné el hangversenyen. Miképp tudta csinálni, talán ördöge volt, de a ze- neszorzonövendékek mind egy szálig belészerettek, mert ő maga is szép volt, nemcsak a hangja. Amennyi dal termett, a tantermekben, az mind neki termett, ellopkodták azt a zeneszerzőnövendékek régi művekből, a nép ajkáról, olykor még saját kútfejükből is, csakhogy kedvében járjanak. Ahol megfordult, mindenütt könyörögve kérték Natáliát, énekelné el dalaikat a nagy . nyilvánosság előtt, de ő nem hajlott a szép szóra. Ám a dalokat szépen megköszönte, a kéziratokat hazavitte, eltette, s csupán azt kérte az ajánlósorokat remegő kézzel jegyző növendéktől, hogy a neki ajánlott mű maradjon egyedül az övé, azt senki más ezen az égvilágon meg ne láthassa, meg ne hallhassa. A boldog iskolatárs, minekutána jutalmát megkapta, nem törődött többé a Natáliának ajánlott ihlettermékkel, leült íróasztalához, s új művet komponált. Natália pedig ki-kiállt az ő édes közönsége elé, s tündökletes szopránhangján Schubert, Liszt, Kodály és Bartók dalait adta elő, meg kell hagyni, igen takarosán. De a neki ajánlott műveket, azokat nem! Egy világért sem. Ahhoz senki földi halandó nem nyúlhatott, még ő maga sem. Csak gyülekeztek a kéziratok szép rendben Natália kot- taszekrényében.

Natália hű maradt elvéhez. Még az operaszerző Volencsák, világhíres, ünnepelt muzsikus is, hiába kérte:

— Minden művemet neked ajánlom Natália. Operámat, operettemet, bölcsődalomat, és siratóénekemet.

Natália kacéran villogtatta meg hófehér fogsorát, s konokul rázta hollófekete fürtjeit.

— Nem. Nem vállalom el sem operád, sem operetted főszerepét. Bölcsődalodat, siratóénekedet énekeljék mások. De egyet mondok neked, kettő lesz belőle. Látogass meg kis, egyszobás garszonlaká- somban, a Horthy Miklós úton, s hozzál nekem egy dalt. Egyetlen egyet. Az se baj, ha nem szopránhangra írod. De nekem legyen ajánlva. Egyesegyedül, csak nekem.

ATolencsák elvitte a kéziratot ’ Natália egyszobás garszon- lakásába, a Horthy Miklós útra, ahol olyan feledhetetlen órákat töltött, hogy legott megfeledkezett a háziasszonynak ajánlott dalról, de még az összes egyéb műveiről is. Időbe telt, amíg új, világhíres operett komponálásához erőt gyűjtött. Hanem bizony addigra már Natália is új dalszerző kéziratát lapozgatta komoly szakértelemmel. hogy aztán az ötvonalas íveket elrejtse a titokzatos kot- taszek-’nybe, s a szerzőnek útját kiadja.

Bezzeg a kis Jónás, a karmester fia sem járt másként. Addig-ad- dig udvarolt a híres énekesnőnek, amíg megkapta a várva-várt meghívást:

— Eljöhetsz hozzám, amice, vasárnap délután. A Gömbös Gyula úton lakom, háromszobás öröklakásomban. Várlak. De hozzál nekem egy szép dalt. Vagy akárcsak egy dallamot. Dallamtöredék is lehet, mert te kiváltképp tetszel nekem. De kóta nélkül el ne gyere, mert kidoblak, édes lelkem.

A kis Jónásnak hajaszála is égnek ágaskodott. Uramisten, hon- nét szerezzen ő zenét, hiszen egy fia taktus nem sok, annyit se vetett papírra világéletében. De aztán megszerezte ő is a kívánt zenét. merthát annyira szerette volna látni azt a Gömbös Gyula úti öröklakást. Megszerezte bíz a zenét, nem máshonnan, mint a jó atyjaura növendékkori dolgozatai közül, úgysem keresi azt immár senkifia.

Régen tagja volt már Natália a Magyar Királyi Operaháznak, külországot is bejárta, mindenütt nagy volt a becsülete, de ő még mindig csak a Liszt Ferenc téri zeneintézet ifjú, hosszúhajú zeneszerzőnövendékeit kedvelte igencsak, bárha azok messzire elmaradoztak mögötte, már ami a leélt évek számát illette. Egy alkalommal keskenyarcú, égőszemű elsőéves hallgató állított be az öltözőjébe, éppen amikor La Traviata rózsaszínű tüllruhájának fodrait igazgatta rajta Zelenka néni, az öltöztetőnő. Autogrammot kért a diák, de látszott rajta, egyéb kérése is volna, ha történetesen elő merészkedne hozakodni vele. Natália mindenekelőtt a diák nevét és főtanszakát kérdezte. Midőn megtudta, hogy neve Tóth Gereben, főtanszaka pedig a zeneszerzés, nyomban kijelentette, hogy szívesen ad autogrammot, de írást írásért, jöjjön el a növendék a svábhegyi villába, ahol ezidősze- rint lakik, s hozza magával új művét dedikálva, de olyat, amit még senki nem látott, nem hallott. Van ilyen műve Tóth Gerebennek?

Már hogyne lett volna. Ott is hevert a mű a híres énekesnő kottaszekrényén, tenger más kéziraton, legfelül, még azon az éjszakán.

Megtelt immár Natália kottaszekrénye ismeretlen kéziratokkal. Egész zeneműkiadó vállalat megélhetett volna belőlük. De volt még azonfelül az íróasztalfiában is, egy nagy ládában, meg egyebütt, mindenfelé. Még a hálószobába is jutott belőlük, a fehérneműszekrénybe. Az egész szakma tudott már a sok kéziratról, de fel nem foghatta senki, mi az ördögnek gyűjti Natália a sok lim-lom, sárguló ötvonalas papírokat, ha egyszer mit se kezd velük.

— Minek az a művésznőnek? — kérdezte Zelenka néni, aki régi bizalmasa volt Natáliának. — Hiszen annyi nyomtatott kottát, színes födelűt, takarosát, vastagot kap, amennyit csak akar, a kottásboltban.

— De nem ám ilyeneket Ze- lenkáné lelkem.

— Föl nem foghatom, ugyan, mire ez a sok limlom.

— Majd meglátja még Zelenká- né, majd meglátja, nem is olyan sok idő kell már, sajnos, amíg majd meglátja.

IJ íré ment a sok kéziratnak, kiváltképp, hogy Tóth Gerebené is köztük volt, aki meghalt a második világháborúban, s azóta felfedezték, minő kár volt őt

oda kiengedni, most eggyel kevesebb lángelménk, tízzel több zenetörténészünk van, akik Tóth Gereben szerteszórt kéziratait keresik mindenfelé. El is jöttek rendre, mind a tizen Natáliához, fűt, fát ígértek Tóth Gereben kéziratáért. Volt, aki hajlandó lett volna az egész kottaszekrényt jó pénzért megvásárolni, mások tucatnyi nylonharisnyát, ismét mások halhatatlanságot ígértek, de hasztalan.

— Nem adom a kéziratokat. — jelentette ki a szép énekesnő határozottan, s azzal sem törődött, hogy a kritikusok bolondnak tartják.

Most már nemcsak a szőkébb értelemben vett szakma, de az egész művész- és bohémvilág törte a fejét, mi célja Natáliának a sok kézirattal, s mikor jön el az ideje, amikor a titokról végre lehull a lepel.

Ahogy az évek teltek, úgy gondoltak az emberek egyre kevesebbet Natáliával és a kézirataival, igaz ugyan, hogy a kéziratok is ritkultak. Volt, hogy hónapok teltek el. s egyetlen hosszúhajú zeneszerzőnövendék nem sok, de annyi sem jelentkezett Natália Lenin-körúti társbérleti lakásában.

Egy napon aztán Natália azon vette észre magát, hogy egy teljes év telt el, mióta az utolsó kéziratot helyezte gondosan a többi közé. Nem jelentkezett már senki. Ekkor elővette nemrég vásárolt magnetofonját, s énekelni kezdett.

Egymás után szalagra vette régi. híres számait. Amidőn ezzel elkészült, visszahallgatta önmagát.

Uramfia! A hajdan oly bársony- símaságú hang érdes volt. mint egy háziszőttes, a régi csengés, bongás, búgás derekasan megkopott, kitaposta az idő, a magas cé pedig kínosan félresiklott. Natália mindezt tárgyilagosan megállapította, mivelhogy fejlett önkritikával rendelkezett, hiszen enélkül meg se lehetett volna írni ezt a történetet.

De Natália, amilyen tehetséges volt. ugyanolyan okos is, s az esze túlélte szépségét. Mert arcát is megérintette a hervadás lehelete. s szó ami szó, lefújta onnét a rózsás pírokat.

— De bizony ennek a fele se tréfa — suttogta alig hallhatóan. Előzőleg elzárta a magnetofont, nehogy a szalag mégegyszer az életben valamit fölvehessen hangjából, őrizte azt úgyis néhány hanglemez. Notabene azokat is kikezdte a könyörtelen idő, mivelhogy közben a mikrobarázdás felvételeket is kifundálták.

, Amit az évek érintetlenül hagytak, az Natália változatlanul eleven érdeklődése volt a világ dolgai, legfőképpen a haladó, fejlődő tanulóifjúság iránt, különös tekintettel a zenét szerző és azt tanul- mánvozó legifjabb férfinemzedékre. El.iárt a Liszt Ferenc térre, tanulóéveinek és hajdani diadalainak színhelyére, hallgatta a növendékhangversenyeket, s nvájas megszólításával tüntette ki a hosszúhajú kezdő komponistákat és zenetudósjelölteket. Nevét mindenki ismerte, bár az öregesen csengő és hosszadalmas Natáliát Nástyára rövidítette kedvenc novellahősnője után.

— Gratulálok amice. — szólt a szünetben a növendékhangverseny egyik szereplőjéhez, — kitűnő volt az első zongoraszonáta, örülnék, ha vasárnap eljönne hozzám, s eljátszana, hogy ismét hallhassam.

— Sajnos kevés az időm. — fehlem szeretem az egyes szám, első személyt.

Mivel azonban, ön, kedves B. E. szigorú egyes szám. első személyben soroltn- el ügyét. így kényszerülök válaszolni. S ha ez netalán Önnek nem lenne ínyére, előre kérem: nézze el a kemény szavakat; inkább gondokozzon rajtuk. mintsem kiabáljon miattuk. Márt csak azért is. mert meggyőződése ellenére az enyém az. hogy igenis felelős tizenhatéves fia tette.ért. s magán is múlt, hogy ko.án dicstelen pályát befutott csemetéje hamarosan a törvény előtt faléi garázda, szemérmet, erkölcsöt és szokást sértő magatartásáért.

Gondoljon csak bele: az a kölyök — a maga szavait idézem —. képes volt szatir módjára kiállni az erdős, bokros területre, s hasonló korú társaival erőszakoskodott. A mindenkinél természetes férfivágyakozás ébredt fel benne? Talán egy ideig ez dolgozott, ez ösztökélte a párkeresésre Végül azonban az állat kerekedett felül, a vak ösztön.

Utánanéztem fia rövid múltjának. Nos, a bizonyítvány csak jóindulattal lehet elégséges. Dédelgetett. kedve-nc, egyes gye rek volt, aki — ugye erre emlékszik —. két vagy három éve már megengedhetetlen módon viselkedett az édesanyjával szemben. Maga akkor megszidta. de befelé mosolygott- férfi már ez a fickó, kezdi megtanulni. miként kell bánni az asszonyokkal. Egy éve meg pontosan Maga volt az. aki avatásként kártyaasztal melle ültette, mondván: tanuljon egy kis huncutságot. Amint látja, kísérlete sikerrel járt! Fiacskája. szemefénye és büszkesége nemcsak kamaszos. vagy esetleg férfias huncutságot tanult, hanem a bűnre való hajlandóságban is ismereteket szerzett, És még mondja azt. hogy semmi fe'elöíség nem terheli.

Korszerűen gondolkodó cm-, bérnek vallom magamat, akitől a rossz ízű prüdség igen távol áll. A kákán sem szoktam csomót keresni. Még azt is elhiszem. hogy lehetnek kivételek. S érzésem szerint ön ezekhez a kivételekhez tartozik. Miért? Azért, mert a mai közfelfogás szerint a fiatalság pozitív tartozékait feltétlenül elismerjük, viszont meglehetősen elítéljük azokat a vonásokat, amelyek idegenek a fiataloktól és általában az emberektől. Maga viszont mintha pontosan a negatívumokat próbálta volna kialakítani szeretett csemetéjében. Gondolok itt a kártyára, a vagányságra vonatkozó szállón. vagy éppen szóbeli biztatásokra. az elnézésekre.

Leginkább azonban az ütötte meg a fülemet kettőnk rövid beszélgetése valamint a későbbi tájékozódás során, hogy ifjú barátunk több mint egy éve nem dolgozik. Azt a helyet, ahol tanuló volt egyik napról a másikra otthagyta, mert a mester kemény szavakkal dorgálta meg mulasztásáért. Érdekes és általam igen furcsáit módon nem az igazság kiderítésére törekedett, hanem még ebben az esetben is a gyereknek adott igazat. Mert, hogy is jöhet egy maszek ahhoz, mégha jóhírű mesterember is, hogy a maga fiát felelősségre vonja. Beszélgetésünknél erre azt kérdezte: hol élünk, milyen világban, ha megengedjük egy maszeknak a tanuló zaklatását?

Erre is válaszolok. Határozottan merem állítani a következőt: az a világ amelyben élünk az emberek nagyobb többségének megfelel, sőt: nagyon is megfelel. Még akkor is, ha időnként maszekhoz kell adni tanulni a gyereket. Ismerek számtalan kitűnő mesterembert, aki korábban magánkisiparosoknál tanult, s ma megbecsült tudója szakmájának. Pedig bizonyára őket is megdorgálták, ha tetszett, ha nem. Különben a választás joga nem hiányzott: adhatta volna barátunkat állami vállalathoz vagy kisipari termelőszövetkezetbe is tanulónak. De nem adta. Nekem az a gyanúm, hogy tudja miért nem küldte el otthonról. Valószínű sejtette csemetéjének elferdű- lésre hajlamos jellemét, s nem merte kockáztatni a dolgot. Meg bizonyára féltette is egy kicsit, mintha csontja tört volna bele a nagyüzemi munkába, a több mester sokoldalúbb és határozottabb szigorába.

A végén szeretném elmondani azt is: becsületéből egy szik- rányit sem szeretnék elvenni. Az esettől függetlenül és azzal együtt is megmarad munkásembernek, Nem hinném azonban, hogy emberi tartását a későbbiekben is úgy tekintenék társai, mint eddig. S ezt nem előítéletből teszik, hanem jól meggondolt, alapos elhatározásból, mivelhogy ők azzal a mértékkel mérnek, amit a társadalmi közfelfogás diktál. E szerint az apa és általában a szülő, vagy nevelő felelős a serdülő gyermek tetteiért, még akkor is, ha a fiú tizenhat éves, egyetlen és kedves.

SZOLNOKI ISTVÁN

lelte riadtan a rózsásképű főiskolai hallgató. — Második zongora- szonátámon dolgozom éjjel napped.

— Megvan-e már a tematikai anyag hozzá?

— Ó, igen. Bár az első tétel melléktémájával nem vagyok megelégedve.

— Ismeretlen, értékes kéziratanyagom van. Köztük Tóth Gereben művei is — kacérkodott Natália.

Az ifjú növendéknek felcsil- lant a szeme, s vasárnap a jelzett időben fölkereste Natáliát, aki meg is ajándékozta egy témával, melyet egykor valamelyik régi tisztelője gyűjtött határszéli faluban, melynek szűzies népdalkincsét azóta megrontotta a rádió, mégpedig azzal a sebességgel, mely. a hang terjedését olyannyira jellemzi. A Tóth Gereben féle kéziratot Natália meg sem mutatta, inkább eltette azt szűkösebb időkre.

Égy másik növendékhangversenyen ismét eljött a szünet, s Natália ezúttal is megszólította az est le^többetígérő tehetségét, az el

is fogadta a meghívást. A Tóth Gereben kéziratot ugyan ő sem érdemelte ki. Megtette azt egyelőre kevésbé értékes mű is. Tóth Gereben kéziratát az okos Natália végszükség esetére tartogatta.

S Ion, hogy a kottákkal megfordult a helyzet. Amíly takarosán gyűltek egykor a ritka zenei témák, most ugyanúgy kezdtek eltünedezni a híres kottaszekrényből. Nem kellett félni, hogy egyhamar elfogynak. Szorgos munkával gyűjtötte azt a tehetséges Natália, s nem is kevés idő alatt.

Az öreg Zelenka néni, aki alig változott az évek folyamán, serényen sürgött-forgott a konyhán, hogy a látogatóknak ételt-italt készítsen. Még mindig rajongott a művésznőért, s olyankor, ha egv- egy hosszúhajú fiatalembert látott az előszobaajtón távozni, hóna alatt gondosan csomagolt kotta- kézirattal, elismerően bólogatva mormolta fogatlan inye között: ,

— Nincs még egy ilyen énekesnő hetedhét vármegyében, mint et a tehetséges Natália!

Székely Júlia