Tolna Megyei Népújság, 1964. május (14. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-31 / 126. szám
MOSOLYGÓ KRÓNIKA Vifrösmas*f%i és a ■/örösmarty Mihály minden “ évben meglátogatta Deák Ferencet Kehidán — írja Vachott Sáridorné visszaemlékezésében —, aki ezidőben még gazdálkodott birtokán és borai, szilvóriuma, melyet termesztett és készíttetett, messze földön híresek voltak. Mikor azután Deák Ferenc gazdálkodási kedvét elvesztette, többé nem készített szilvóriumot, a meglévőt is eladta egy kereskedőnek pincéjéből lepecsételt üvegekben. Vörösmarty Mihály éppen akkor érkezett meg Kehidára, amikor a kereskedő nagy gonddal rakta kocsijára a szilvóriumot és elszállította. A vásár azonban sehogy sem volt Vörösmarty Mihály ínyére. — Számomra megtarthattál volna legalább néhány üveggel — mondta szemrehányó hangon Deák Ferencnek. — Náthám van, rekedt vagyok, a gyomrom sem a legjobb, s ilyenkor délelőttönként néhány csepp szilvórium, valóságos gyógyszer! Deák Ferenc nyájasan nyugtatta meg messze földről érkezett vendégét: — Sebaj, barátom, kikötöttem, hogy számomra feltart a kereskedő a pecsétemmel lezárt üvegekből egy harmadrészt, melyből én meghatározott áron, bármikor hozathatok, tetszésem szerint, vendégeim számára. A következő pillanatban csöngetett, s a megjelenő legényét elküldte a kereskedőhöz egy üveg szilvóriumért Rövidesen megjelent a legény a Deák által lepecsételt üveggel, a tálcán két kis pohárkával. Deák Ferenc oda tartotta Vörösmarty Mihály elé az üveget, hogy a pecsét sértetlenségéről meggyőződjék, azután felbontatta a legénynyel, aki tele öntötte a kis poharakat. Vörösmarty, mint a bort szokta ízlelni, hörpintett egy kis kor- tyccskát. azután a világosság fele^ tartotta a pohánkát, s nagy figyelemmel nézegette az ital színét. Szemmel láthatóan nem látszott sem ízével, sem színével megelégedve lenni, arcát elfintorította fejét, rosszallóan csóválta. — Jaj. barátom, nem ilyen volt tavaly a te szilvoriumod! — mondta lehangoltam. — Sem íze, sem színe nem hasonlít a régihez, meg van már hamisítva, vége már ennek! Hiába erősítette a házigazda, hogy a pecsét sértetlen volt, s a kereskedő is tisztességes ember, aki hirtelenjében hamisítani sem tudott volna. Vörösmarty Mihály csökönyösen megmaradt álláspontja mellett, s nem volt rábírható. hogy még egyszer megízlelje az italt. Deák kiküldte az elutasított szilvóriumot. s így szólt vendégéhez: — Tudod, miként segíthetünk a bajon? Vörösmarty szeme felcsillant: — Arra már magam is kíváncsi vagyok! A házigazda fslállt az asztaltól, s így magyarázkodott: — Szentgrótra küldök el szil- voriumért. Batthyánynéhoz. a szomszédba. A pincéjük tele van a legfinomabb borokkal és szilvó- riumokkal. örvendeni fognak, ha szívességet tehetnek, főképp, ha ilyen kedves, régi barátom meg- vendégelésére nyújthatnak segédkezet. A felvetett gondolat nagyon tetszett Vörösmarty Mihálynak. Deák személyesen ment ki. hogy egyik legényét elküldje Szentgrótra. Másnap reggeli után Deák behozatta az állítólag újonnan érkezett szilvóriumot. Vörösmarty mosolya, mellyel magának töltött. már előre bizalmat fejezett ki az ital iránt, A koszorús költő a világosság felé tartotta poharát, mindenekelőtt a színét nézegette. Azután hörpintett pár csöppet, s nagy megelégedéssel ízlelgette apró k<jr- tyocskákban tovább. — Mondottam, barátom, hogy a színe is sötétebb. az íze is aro- másabb a tiszta, hamisítatlan szilvóriumnak. Ilyen volt a tiéd is. mielőtt idegen kézbe került. Ez gyógyszer, valóságos gyógyszer. barátom! Vörösmarty Mihály halála után egyszer Deák elmesélte, hogy sohasem küldött el Szentgrótra, Batthyányékhoz. hanem az elutasított. s hamisítottnak képzelt szilvóriumba néhány szem szilvát dobott, s miután a gyümölcs egy éjszakán át ázott benne, sö- tétebbre festette az ital színét azután kisebb üvegbe szűrette. a úgy hozatta be. mintha egyenesen a szomszéd birtok pincéjéből került volna oda... Munkácsy elindul*: Munkácsy Mihály 1869. szep*'* tember 30-án, reggel, elkeseredve fogott munkájához. Már huszonöt tallérral volt háziasszonya adósa, s rövidesen festéke sem lesz, hogy tovább dolgozhasson a „Siralomház”-on, melynek vázlatával már feltűnt művészkörökben a festő. Egyszer, festés közben, kopogtatnak. Egy angol férfi jött, vázlatát megtekinteni. Munkácsy Mihály mogorván fogadta, jóformán rá sem ügyelt látogatójára. Az angol hosszasan elmerült a kép nézésében. Végül megszólalt: — Mibe kerül ez a kép, ha kész lesz? — Úgyis tudom, csak kíváncsiságból kérdi — gondolta magában Munkácsy —, majd mondok neki oly nagy összeget, hogy elmegy tőle a kedve, majd fennhangon vetette oda: — Húszezer frankba! Az ismeretlen angol gondolkodás nélkül válaszolta: — Elfogadom! És előlegül kétezer frankot adott át a meglepett művésznek. Mindezt aznap megírta Munkácsy Ligetinek, áradozó hangon mondva el, hogy jövője meg van alapozva. Munkácsy Mihály érvényesülése csakugyan ettől a perctől kezdődött el. ! «uuiumu»; <uuiuuiíihi» : luiiumimmiiii-. «imam mstmo- •uiumaimn- «mm». «wmM' Arra már senki sem emlékezik, hogy Munkácsy Mihály — gyönyörűen tudott fütyülni. Ha vidám társaságban mulatott, egyszerre csak hátrahajolt székében, s rágyújtott valami szomorú nótára: Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát... Éljen Garibaldi! Ez volt a legkedvesebb nótája. Az ezeréves kiállítás napjaiban Szap'áry Gézáéknál volt egyszer vendégségben a mester. A házigazda arra kérte Munkácsyt, hogy fütyüljön valamit a társaságnak. A mester így mentegetőzött: — Nem szabad. Nem tudok. Az öreg kanárit már csak a múltjáért becsülik... A mestert az autogrammgyűj- tők akkor is üldözték, amikor már az endenichi ideggyógyintézetben volt. Egy alkalommal meglátogatta Munkácsyt egy hölgy és átnyújtotta neki albumát, kérve, hogy a művész írjon bele valamit. Munkácsy erre az alkalomra a következő cinikus megjegyzést írta az albumba: „Emléket állítok annak, aki az őrjöngő aláírásgyűjtőktől megszabadít.” RÉVÉSZ TIBOR BOKROS JÁNOS: Aki dolgozik Aki dolgozik, mint a gép megkopik, aztán elszakad. Felszikrázva lobbantja el a legutolsó sugarat. Vékonyan, mint a használt penge, s nyugodtan, mint az értelem köszörűkőnek adja élét, aztán eltörik-fényesen. De a henyélő sorsa mindig természetellenes halál, fölpuffad. mint a nyári hulla, és undorító, mint a nyál. Még mozog, de már bűzt okádik, tengődik, foszlik, vegetál, míg fönn a hollók. lenn a pondrók lesik, lesik, hogy dög-e már. Te dolgozz! Mindig vékonyabban, de fényesebben tűnj elő, alkosson és formáljon egyre a kalapács, a reszelő! A sorsod legyen alkotó, nemes, küzdelmes elkopás, mely végül is a nyugodalmat kívánja, mint a hosszú nász. MISZLAI GYÖRGY: Álma favirágok Mint üdvöt váró menyasszony fején a tisztaság fehér-virágú éke: úgy szenderegtek föl a kéklő égre kis szűzi szirmok a fa tetején. Szerelmes vágyó méhek dongának ruhátokra, mint Ifjú, víg legények. A méhetekből lopnak drága mézet, és részegülten tovább szállanak. Nagy, nehéz búval nézek én reátok ti édesnászú almafa virágok, tavaszok áldott, fehér öröme. Belém nyilall sok régi, régi álom, tavaszunkat én többé nem találom: bezárta azt az évek börtöne. i>: «wiMMim» «mumm» <iiiumhim»m> immhu» nuiiMiUiHa» Az öregasszony kilencvennégy éves. Mint odavetett, ázott, fekete rongycsomó ül a széken és maga elé réved. Haja nem ősz, hanem szürke, gyér fürtjei közül rózsásan villan elő itt-ott a fejbőr. Szeme sehová néző, valamikor kék volt, most semmilyen árnyalata sincs, vagy ha mégis, akkor savószínű. Ül óraszám, alig mozdul, legfeljebb olykor felsóhajt. Ha a lánya megkérdi: —■_ Mama, nem akar teát? — Csak a fejét rázza. A lány mindig hangosan beszél, szinte kiabál. A család a kilencvennégy évnek kijáró tiszteletéből azt hiszi, hogy az öregasszony süket, pedig tökéletesen jól hall. Nem oszlatja el a gyerekei, unokái, dédunokái tévedését. — Kiabál, mindig csak kiabál! — mondja magában, de lehet, hogy azt hiszi fennhangon. A néma replikára természetesen nem érkezik válasz, legfeljebb csak a rég elmúlt évtizedekből. Döbbenetesen éles képek, sőt hangok bukkannak elő. (Talán négy éves lehetett Zsóka, amikor kétségbeesett sikoltozással rohant be az udvarról. A pulykakakas indult feléje, attól rémülve futott az anyja szoknyájához. Az öregasszony akkor magas volt, karcsú és hátul kapcsolódó fűzőt viselt.) — És az ágyban nem vizeltem magam alá, mint sokszor ma! Nézi az unokáját, aki ott ül az íróasztalnál és cigarettázik. Em- bernyi ember, tanár, most már iskolaigazgató. Három gyereke van, a legnagyobb gimnazista és mindannyian „dédinek” szólítják őt. (Amikor Tamás megszületett, Zsóka hónapokig ágybanfekvő beteg volt. 0 dajkálta, tologatta az utcán a gyereket. Keresztes, a számvevőszéki főtanácsos a fejét rázta és nem akarta elhinni, hogy az unokája. Az öregasszony negyvenhét éves volt akkor és mindenki tízzel kevesebbnek vélte. A háziorvos egyszer megcsókolta az előszoba ajtaja mögött.) ANTAI.FY ISTVÁN: Mindennél erősebb Szöges keretben pattogott az ég, sután emelt tornyokban hang kiáltott. Befelé folyt könny keserű ízét nem édesítette ima, sem átok. Tépett palástot szaggatott a szél. A simára gereblyélt senki-földjén hiába feszült meg az in-kötél, a búcsúzáshoz elég volt egy töltény A búcsú akkor már nem fájt, igaz. A temetés előbb volt a halálnál, a halál nem jött, — hazudott, pimasz arccal — és mindhiába kiabáltál. Miért is él még mindig, ami volt? Miért kell így keresni menedéket? az elől, ami már nincs? Igazold, hogy mindennél erősebb, — s volt! — az Élet! — Dénes is folyton füstölt, — dümnyög magában. — Az a sok undok füst... (Dénes nem cigarettázott, de pipája szagától tele volt az egész lakás. Férfias pipaszag volt, olykor elkeveredett a férje bőrbekecsének esőáztatta illatával. Erdő- mérnök volt, most már huszonkét esztendeje a sírban.) — És mindig itthagyott, sosem volt otthon... Az iskolaigazgató unoka is csak estefelé vetődik haza. — A gyerekei szabadon nőnek féltő hét gyereket hozott a világra. Mind a hetet felnevelte, aztán a legkedvesebbet, Zolit, elvitte a háború. Még az első. Dunilovnál veszett ott, délután négy órakor hozta a levelet a posta. Magas, pozsgásarcú postás volt, az egyik lábára bicegett. Nem tudta mi van a „K. u. K. Husarenregiment No. 10.” fejlécet viselő borítékban. Egy korona borravalót adott a postásnak. Aranykoronát. Aztán ■egy egész délutánon át, késő estig sírt.) Kemény asszony volt, hosszú életében kevésszer ontott könnyet. Most olykor minden ok nélkül legördülnek az arcán. — Szegény mama, — mondja ilyenkor a lánya. — Milyen öreg! (Nem szegény ő, csak öreg. Tulajdonképpen nem tudja, mikor öregedett meg. Talán amióta Dé- nest eltemették, de lehet, hogy sokkal előbb. Azóta várja a halált. Dénes mindennel sietett, pedig nem volt oka rá. Csak három évvel született előbb nála, ez akkoriban sok pletykát szült a kisvárosban.) — Rendes lány nem megy férjhez egy gyerekhez — vélte Teréz néni, a keresztanyja. — Az én uram tizenhét esztendővel idősebb nálam.- (Dénes mindig rohant, hosszú, térölelő léptekkel ment keresztül az udvaron. Fűzős szárú csizmája körül fröcsögött a sár. Erős gyökérkefével kellett tisztítani, ma már nincsenek olyan gyökérke- fék.) — Mama, nem akar teát? — kérdi ismét a lánya. Bágyadtan bólint. Akar. Nehezen kortyolja, pedig a tea nem meleg. Édes is, nyelve lassan forgatja az ízt. Sosem kérdezték meg, hogy kívánja-e, de amióta öreg, egy, vagy talán két cukorral többel adják a teát. Tamás, az iskolaigazgató, felkel és vállára teríti az öreg, kendőt: — Nagy a füst, mama. Kinyitom az ablakot. (Féltik a megfázástól, féltik, hogy meghal. Pedig ő idő előtt már nem halhat meg. Nem igaz, hogy rossz volt élni, még most sem az. Minden kis mozzanat, ami így üldögélés közben az emlékezetébe tódul, az életről mesél. Csak fiatalon nem gondolt rá, most pedig már szép nyugodtan érzi, hogy a reggeli ébredés, teázás, az alig kívánt ebéd, a délutáni tea és a belemártogatott keksz után, a napirend valamilyen természetes, de még el nem érkezett pontjaként ott van a halál. Elrévedezés lesz, mint napközben annyiszor. Elrévedezés, amelyből nem kell felriadni. Nincs mögötte semmi.) Tamás feláll, beteszi az ablakot és kimegy a szobából. Hosszúra mért, méteres léptei vannak, cseppet sem iskolaigazgatósak. Inkább, mint egy hegyhátakhoz szokott erdőmémöké. (Az öregasszony azt hiszi, hogy elmosolyodik. Szép férfi az unokája, aki a nagyapja lépteivel jár. Dénes is az volt. Hét gyereket szült neki, ugyanannyi az unokája is, dédunokája csak öt. Szép volt az élet.) ORDAS IVÁN
