Tolna Megyei Népújság, 1964. április (14. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-04 / 79. szám
P esten még folyt az ostrom, de nálunk már hónapok óta cirillbetűs feliratok mutatták a hadi- utakat. Megjelent az új valuta is: a bor, lévén városunk lakosságúnak javarésze szőlőtermelő. Azon az őszön nagyon édesek voltak a fürtök, jóízű a bor is, bár a közbejött front miatt egyes pincékben megkéstek a fejtéssel. Egészen furcsa világ alakult ki, az emberek tele voltak várakozással, néha „málinki robot”-ra mentünk krumplit hámozni, vagy romot takarítani, de többnyire otthon ültünk, tétlenül, s ha lehetett, a rádió híreit hallgattuk, és reménykedve ébredtünk reggelenként: talán ma végre Pest is túlesik a poklon. Akkoriban a Pad- palkovnyik lakott nálunk. Egyébként ez a rendfokozatát jelentette, de mi névként használtuk, lévén valódi neve számunkra kimondhatatlanul bonyolult és megjegyezhetetlen, a Padpalkov- nyik lehetett vagy két méter magas, pincemély hangú, tekintélyt parancsolóan súlyos termetű. Kezdetben azt hittük, hogy azért beszél hangosan, mert haragszik, de idővel rájöttünk: nem tud halkan beszélni. Még a gyerekképű Vá- nyuskával sem, aki sofőré és küldönce volt egyben. Vele is hangosan suttogott, pedig hozzá különösképpen gyengéd volt. Ha Berlinbe mentek, két és fél nap alatt fordultak meg alvás nélkül, s mindannyiunknak lábujjhegyen kellett járnia, nehogy felébredjen a fiú, bár olyan zajjal akarva sem tudtunk volna lépkedni, mint az alezredes. Ványuskát néha Pjotr helyettesítette, akit a könnyebbség végett Péternek hívtunk, amin eleinte jóízűen nevetett, de később megszokta. Péter három házzal odébb volt kvártélyon, s csaknem minden este átjött Ványuskához. Olykor harmonikázott, vagy énekelt, különös, lányos, szomorkás hangon. Ma már nem tudom, miből éltünk akkoriban, mert a „málinki A SAKK robot”-on kívül egyikünk sem dolgozott. Az üzletek üresek voltak, a hivatalokban tétlenkedtek az emberek a közigazgatási tennivalókat a kommandatura bonyolította le. Szerencsére, ennünk volt mit, még finomságok is jutottak az asztalra. Ugyanis a Pad- palkovnyik minden útjáról hozott valamit a tarisznyában. Hol egy lőtt nyúllal, vaddisznócombbal, konzerwel, liszttel, kocka alakú, barna kenyérrel állított be. Cserében mostunk, főztünk, ami az akkori közellátás nehézségeit figyelembe véve csekély viszonzás volt a kapottakért. A fennmaradó szabad időt kártyázással, olvasással ütöttük agyon. Ebben a viszonylag idilli és tétlen életünkben egyetlen fontos eseményt a fronthírek jelentették. Es a sakk. Édesapám egy kiégett házban találta, s a hiányos készletet ma- gunk-fabrikálta figurákkal egészítettük ki. Még örültünk is, hogy nem volt teljes, mert néhány napra lefoglalhattuk magunkat a bábuk faragásával, festésével. Sajnos, játszani csak nagy vesződség, sok vita után tudtunk, mert még a lépések szabályaival sem voltunk tisztában. Mesterünk Ványuska volt, akinek állandó magyarázatai révén lassan eljutottunk az alapismeretekig. Bár nem értettük egymás nyelvét, de kitűnően értekeztünk kézzel-lábbal, s mire Péter is beállt kibicnek, már igazi sakkot játszottunk. Péternek kerek arca, olajos bőre, és mandulavágású szeme volt. Ha hunyorított, egészen összeszűkült, mint két feketével húzott vonal. S ha figyelt, mindig hunyorított. Néha biztatólag bólogatott, egy sikerült lépésnél eléri)cdß In ak cl faaklk A nagy békeidőben, a kőművesek gúnyneve a „fecske” volt. Talált rájuk, kétféle okból is. Merthogy a fecskék is nagy építőművészek. Meg hogy reggeltől- estig csicseregnek. A kőművest az állványon valami egészen különös baj, gyász, bú kellett érje, hogy némán rakja a téglát, vagy csapdossa kanalával a maltert, Egy-egy építkezésnek minden zege-zúgából dal harsogott a világba. Aztán az első világháború után már alig-alig hangzott ének a kőművesek ajkáról. Végre pedig egészen kiment a divatból a hangos víg- ság. Ez volt az a szép időszak, amelyet a társadalomtudomány néha igazán gyermeteg kedvességgel gügyögő irálya úgy fogalmazott meg, hogy: a kapitalizmus hatalmas lendülettel tört előre az egész világon és nálunk is ugyancsak kiteljesedett ereje. Hogy ez mit jelentett? Például egyik azóta elhunyt, magyar író megírta és regélte, süket fülek számára, hogy: a saját édesapja gyújtatta rá szérűjét és a megye birtokosai, a párbajtól a csendőrszuronyig mindennel fenyegették. És ennek oka? Csak az volt, hogy a jámbor író, édesanyjától örökölt több száz holdas birtokán, fölemelte a mezőgazdasági munkások bérét és mégis kitűnően, sőt több jövedelemmel gazdálkodott, mint a megye akármelyik birtokosa, viszont emberiesebb munkabérek rémével ijesztette birtokos társait. Aztán a Tisza-há- ton, ahol a sétapálcát tövig lehet dugni le a televénybe, nyomorult zsellérek, summások, hatodos- részesek, több hiteles szemtanú szerint akácfalevélből főztek maguknak sós vízben levest. És a külföldön negyven filléres árakon vesztegetett magyar cukorból nem jutott a szegény napszámos gyerekeinek, mert itthon háromszoros árú volt kilója. Nemzeti dicsőség lett, hogy a francia selymet kiszorítottuk Franciaországból. Viszont a ma gyár selyem, az éhbéren megvakult, megnyomorodott, tüdővészben ziháló nemzedék-számra sat- nyuló és korcsosuló magyar munkásnép verejtékén győzött odakinn és idebenn. És a többi, meg a többi... Ahol ezek a szörnyűségek zajlottak, ott bizony nehezen termett és tört föl a mellekből a nóta. Miért jutott most mindez az eszembe? Az ostrom utáni Budapestre gondoltam. egyik legjobban kikészített romnegyedre. Egy félig-ép épület állványain, serényen folyt a munka. És hihettem-e a fülemnek? Az állványokról, mindenfelől danolás hangzott . . . Hahó! A fecskék megint énekelnek! Ó, bárcsak soha, semmiféle átkos, páncél-pénzszekrények- ből, meg kapzsi gonosz lelkekből lesel- j kedő új világromlás1 se tudná jókedveteket, betevő falatotokat és nótátokat elvenni többé tőletek! Tersánszky Józsi Jenő gedetten mosolygott, de soha nem szólt a játékba. Ugyanis nem tudott sakkozni. Később — az akkor szokásos nemzetközi nyelven — kifejtette, hogy szeretne megtanulni, s ha lehet, adjuk kölcsön a sakkot egy éjszakára. Magával vitte a dobozt, annyi „szpaszíva” kíséretében, amennyit akkor sem ért volna, ha nem mi faragjuk a figurákat. Másnap ugyanilyen hálálkodva, lelkesen hozta vissza. Akkor nem nyitottam ki, csak este, amikor le akartunk ülni játszani. Hiába kerestem az egyik csikót. Talán a legszebb példány volt. Kemény- fából faragtam, és göndörre mintáztam a sörényét. Nagyon sajnáltam, s másnap, hogy az utcán találkoztam Péterrel, magyarázni is kezdtem, hogy hiányzik a ló. — Nyet kony! — néztem rá szemrehányóan, ő meg sajnálkozva csóválta a fejét. — Nyet?! — hunyorított, mint aki nem akar hinni a fülének. Láttam, hogy igen bántja a dolog. aztán bosszantani kezdett, miért is szóltam, szegény fiú, még a szívére veszi. Hagynom kellett volna az egészet. Hát nincs annyi időm, hogy faragjak egy másikat? Megpróbáltam megnyugtatni. hogy nem dől össze a világ, ne búsuljon, majd lesz úi ló. ő azonban nem vigasztalódott meg. Olyasformán vettem ki szavaiból, hogy bízzam csak rá, helyrehozza a hibát. Hogy milyen jól megértettük egymást, az másnapra ki is derült Bekopogtatott hozzánk, s a félig nyitott ajtóban megállt. Kis mandulaszeme eltűnt az arcában, titokzatosan, gyermekes, elfojtott örömmel újságolta: — Jeszt kény! — Jeszt? — kérdeztem lelkesen, hogy lássa, mennyire örülök. Vártam, hogy ideadja, ő azonban intett, hogy kövessem, és megindult az udvar felé. A kapunál, kantárjával a ki- 'lineshez kötve egy valódi, fel- nyergezett ló állt. És Péter gyermekes, büszke, boldog mosollyal nézte: megfelel-e? SZEMES PIROSKA Sxergej Sxmirnov t FODOR JÓZSEF: Piros fejfák Nyírfa leng sírjuk fölött, Lágy szélütem. Aludjatok Csendesen. Aludjatok — A nagy élet ellobog. Hol a Don robog, Onnan jöttek ők, Hol a Volga ragyog — A halálba menők. Adj nekik, magyar rög, Lágy pihenőt. Hisz kart érted emeltek E seregek. Érted aludt ki szívük, A hős, meleg. Édes, furcsa daluk ajkukon Többé nem remeg. Onnan jöttek messziről S amerre a had haladt, Futott előlük az éj — S elhulltak a harc alatt. Elhulltak: s hosszú a halál. És az élet egy pillanat. Szergej, Iván, Nikoláj, Ott pihennek csendesen* A földért meghaltak ők* Amely nekik idegen. Légy hozzájuk jó anya, főid, És jó apjuk, Istenem! Méla, furcsa daluk nem remeg Többé ajkukon. És nem mennek, ha megy a sereg* Hazafelé az úton, Hiába várja honi meleg* A Dnyeszter, a Volga, Don. Hiába várja honi meleg* Mert elnyelte a halál —< De áldott emlékű a sereg, . Mely a szabadságért kiáll. Kik meghaltak a rögökért, Onts értük könnyet, mint ők a vért] Itt alusznak, íme* sorba lent, A hű parancsteljesítők. Mint a néma, hű jóakarat. Úgy jöttek, menteni ők. Sírjukat őrizze kegyelet* Emléküket az Idők. Germogen Volosznyikov esete Gok megkapó, egészen vá- ratlam esemény játszódott le az égen. Budapest fölött. De volt közöttük egy. amely különösen széles körben vált ismertté ezekben a napokban katonáink között, de nemcsak a gyalogosok közölt keltett csodálkozást, hanem a már sokat látott repülőket is ámulatba ejtette. Ez az eset Germogen Volosznyikov húszéves örmesteirel történt. Harcigép lövésze volt, s fiatalsága ellenére több mint félszáz bevetés volt mögötte. Ezen a napon, mint rendesen, két „Iljusin” indult bombateher- rel, feladata teljesítésére. Elől Dutimov gárdahadnagy repült, utána Tyelenkov gárdaőrmester. És mint mindig. Tyelenkov gépén. a lövész helyén, ott ült Volosznyikov. Céljukat nem érték el. A felhők mögül, egyenesen az „llju- sin’-ok felé. előbukkant egy falka „Messer schmitt” és „Focke- Wulf”, tizennyolc gép kettő ellen. Kétezer méter magasságban megkezdődött a harc. Mint héja a zsákmányra, úgy csaptak le a németek a szovjet gépekre. Volosznyikov közelében máris két ellenséges lövedék robbant. A szilánkok széttépték zubbonyát. de ő maga sértetlen maradt. Viszont az egyik „Focke” egy pillanatra géppuskája irányzéka elé került: füstölögve zuhant a földre. Ebben a pillanatban két né* késilei a kitűnő siovjei író, Harcban Budapestért című könyvéből. met vadászgép hátulról támadt. A géppuska sortüze levágta az „Iljusin” farkát és fél szárnyát. A motorokból füst tört elő. A gép nem engedelmeskedett a kormánynak; zuhanni kezdett. A pilóta intett V olosznyikov nak, és a gép oldalán át kiugrott a levegőbe. Ugyanabban a pillanatban ismét egy „Focke” került a géppuska irányzéka elé. s a gárdista nem bírt ellenállni a kísértésnek. A német gép az első sorozat után lángra lobbant. Ekkor Volosznyikov kissé fel- emelkedett. megpróbált kiugrani. De a gép légörvénybe került és a légnyomás visszadobta az őrmestert. A kabin falához szorulva, lassan-lassan kilendült valahogy és függve maradt a gépem Az ejtőernyő alsó kötelei beleakadtak a kabin valamelyik részébe. Az őrmester hétszáz métert zuhant a géppel együtt, fejjel lefelé függött a levegőben, s hiába igyekezett kiszabadítani magát. Ékkor a levegő sodra mégis leszakította. „Élni fogok hát!” — villant fel a gondolat Volosznyikov agyában és megrántotta a gyűrűt. A megszokott rántás el- maradt. Egy pillantást vetett a magasba és a szíve fájdalmasan összeszorult. Lába beleakadt a kötélzetbe és az ernyő nem nyílt ki. Most már nem volt menekülés számára. Maga alatt, a mélységben a Duna behavazott és zajló jegét látta. Előtte, harminc méterrel lejjebb gépe zuhant a mélybe, füstös nyomot húzva maga utáni Gyorsan közeledett a föld felé. Most már egészen közel van hozzá. Az „Iljusin” befúródott a földbe, s a felrobbant bombák tüzet okádtak. Volosznyikov behunyta a szemét. Az utolsó, amit érzett, egy különös lökés volt a levegőben, alulról fölfelé. Egy másodperccel később magához tért: a földön volt. A parton feküdt. Távolabb még égett a repülőgép. Fölötte az égen fehér ejtőernyő ereszkedett lefelé, rajta emberi alak függött. Körülötte „Messerschmittek” röpködtek, géppuskák ropogtak. Tyelenkov pilóta ereszkedett le. Volosznyikov megmozdult, megpróbált felállni, de lábában kínzó fájdalmat érzett. A lába kificamodott. Az őrmester sántikálva mégis megtett néhány lépést és csak akkor eszmélt rá. hogy kétezer méter magasból zuhant le. A gárdistát saját bombái mentették meg. melyeket a németeknek szánt. A repülőgép pontosan alatta robbant, s éppen akkor. amikor az őrmesternek már csak harminc méternyi halálos zuhanás volt hátra. A robbanás hulláma mintegy légpárnaként fogta fel Volosznyikovot és nem vágta a földhöz, hanem valósággal letette a földre. Jegy fél óra múlva Tyelen- kov repülő és lövésze megérkezett övéihez. Germogen Vo- loszny^cov néhány nap múlva már ismét Budapest fölött repült. Fordította: EOZSÁNY SZIDÓNIA'
