Tolna Megyei Népújság, 1964. március (14. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-15 / 63. szám

t fl A ÍOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 5ár K ULTURÁLIS ME Emlékek Kossuth Lajosról 1894 március 20-án — 70 esz­tendeje —, hogy Turinban el húnyt Kossuth Lajos, a magyar nemzeti függetlenségért, a feudá­lis kiváltságok . felszámolásáért, s a polgári szabadságjogokért ví­vott XIX. századi küzdelem leg­nagyobb alakja. Emberi és politi­kusi nagyságáról számos értékelő mű jelent meg. Hadd kíséreljük meg most apró mozaikokból, anekdotákból felidézni -Kossuth Lajos életének ismeretlen epi­zódjait. A SZÍNPADI FORDÍTÓ Kossuth Lajos neve is előfor­dult a Nemzeti Színház régi mű­során, mint drámafordítóé. Weissenthurm Fanny német drámagyártó asszony „János finn- landi herceg” című ötfelvonásos drámája jutott színpadra Kossuth fordításában 1839. május 21-én. Nem bukott meg, mert 1839-ben kétszer, 1841-ben egyszer, és 1842- ben ismét kétszer, tehát össze­sen ötször mutatták be a közön­ségnek. KAZINCZY EMLÉKALBUMÁBA Kossuth Lajost felkérte Kazin­czy Gábor, hogy írjon néhány sort emlékkönyvébe. Kossuth ezeket írta Kazinczy albumába: „Nem szeretem az Albumok szokását. Ki az embereket egy kissé ismeri, undorodni kell az >-örök«. a »mindent áldozni kész« barátság emfatikus ígéréseitől, mik oly lapokon úton-útfélen ha­zudta tnak; és mosolyognia a gyer­mekes hiúságon, mely egy név­iratgyűjtő passziójából ígéri az emlékezetet, mire talán családja szűk körén túl halála után egy napig sem számolhat. Nem szere­tem az albumokat. Gyönge barát­ság, melynek kötelező levélre van szüksége, mit különben is sem Isten, sem ember nem hono­rál, nevetséges hiú, ki saját ne­vébe beleszeretett. Én még sohasem írtam Album­ba nevemet. De ön kívánja, és pielás köt passziójához. írva van valahol, hogy a vonzalomnak legfőbb tanúsága, azt is teljesíte­ni, mit nem helyeslünk. Vegye kérem ön ilyen tanúságnak, hogy haszontalan nevem itt áll, s en­gedje kérnem, hogy ne tépje ki, hanem üsse mellé a gyalázat bé­lyegét, ha valaha más úton járok, mint amely nevemet Albumában látni önnel megóhajtatá. Pest. Mart. 21. 1842. KOSSUTH LAJOS” BERZSENYI MONDTA Kossuth Lajos egyszer Berzse­nyi Dániel sorait idézte a Pesti Hírlapban: Minden kornak van istene, Nem zúgolódom ellene. Havas József cenzor, helytartó- tanácsi tanácsos azonban így korrigálta ki az első sort: Minden kornak van szelleme... Kossuth ekkor felvilágosította a tudatlan tisztviselőt, hogy ez Berzsenyitől való idézet. Erre Havas ráírta a cenzurás ívre: „Mivel Berzsenyi mondta, ma­radhat az isten!'’ KOSSUTH ÉS PETŐFI 1844 végén az „Életképek”-et ez ellenzék a kormány ellen párt­fogásába vette, s többen tagjai közül munkatársakul ajánlkoz­tak. Mikor a szerkesztő munka­társait felsorolta lapjában, köz­tük Kossuth és Petőfi nevét is, Kossuth Lajos visszakérte cikkét, s azt mondta, hogy amolyan szi- nészféle emberrel nem ír egy lapba. Erre meg Petőfi fölpattanva fe­lelte, hogy Kossuth tartsa sze­rencséjének, ha vele egy lapba írhat! Kossuth véleménye később megváltozott, de Petőfi rokon- szenvét sohasem tudta megnyer­ni... KI VOLT HECKENAST GUSZTÁV? Heckenast Gusztáv eredetileg fűszeresnek indult, s a Länderer és Heckenast históriai nevű nyomda társtulajdonosa lett' be­lőle. Az ő nyomdájából került ki — bár nagyon a szándéka és kedve ellenére —, a szabad ma­gyar sajtó első terméke: a Nem­zeti dal és a Tizenkét pont. Heckenast mint kiadó, valóság­gal zsarolta az írókat. Erről ta­núskodik az a levél, amélyet Kossuth, a Pesti Hírlap szerkesz­tője írt Zsedényi Ede helytartó- tanácsi tanácsnoknak, s amelyet a bécsi titkos levéltár őrzött. A levél megértéséhez tudnunk kell, hogy a Pesti Hírlap kormányen- gedélye Heckenasté volt. Kossuth így írt: „Länderer és Heckenast urak­nak minden mértéket meghaladó szennyes piszkosságát továbbad tűrnöm lehetetlen. Dolgozom, mint a barom, kérkedés nélkül mondhatom, lelke, fenntartója vagyok a Pesti Hírlápnak«. Sok ember mondotta már, hogy való­sággal bolond vagyok az ő iga­vonó marhájuk lenni, s az örökös Laci unokaöcsém, tizenhárom éves. Középtermetű, oldalt vá­lasztott haja sárga, szeme értel­mes és hideg-kék, vékonycsontú, akár a versenyparipák, szeplős arcán csibészes félmosoly és ma­kacs, kihívó önérzet, mintha ma­gamat látnám egy régi iskolai csoportkép kellős közepén. Eddig nemigen ismertük egymást, ő se engem, én se őt, amolyan lan­gyos, rokoni kapcsolat volt kö­zöttünk, néha megveregettem a vállát, mint fellegjáró felnőtt, aki nem veszi észre, hogy nem gyerekkel, hanem egy tizenhá­rom éves emberrel beszélget és nem is figyelve a válaszokra, ilyeneket kérdeztem tőle: „hát a bizonyítvány, Laci?”, s máris apjához fordultam, vagy Laci ap­ja csapott rám olyan kérdéssel, amelyre államférfiak, filozófusok és jósnők se tudnának felelni. A minap azonban várható-vá­ratlan esemény bolygatta meg a házirendet: a húgomnak, Öcsi édesanyjának kislánya született. Laci tehát, otthoni egyedural­mának tizenharmadik évében meglepő ajándékot: testvérkét kapott. Valahogy úgy adódott, hogy együtt mentünk a kórház­ba, a gyengélkedő mamához. A Körtéren találkoztunk; pontos volt, mint a márkás órák. — Csau, János bácsi! — kö­szönt, de nein azzal a szertelen. munkával, örökös bosszúsággal életemet, egészségemet érettük felemészteni...” A PESTI KŐVET Kossuth Lajost Pest vármegye 1847-ben a pozsonyi országgyűlés­re követül választotta meg. Kossuth fogadalmat tett, hogy kormányhivatalt soha el nem fo­gad. Amikor azután 1848 április 11-e után Batthyány Lajos megkínál­ta az első magyar független kor­mány pénzügyminiszteri tárcájá­val, fogadalma alól való felmen­tését kérte. Ekkor mondta egyik volt pest vármegyei követtársa: — Köv.ettársam, Kossuth Lajos egy esztendővel ezelőtt, a régi rendszer idején tett fogadalmat. Különben is csak azt fogadta meg, hogy igásló nem lesz, nem pedig azt, hogy — kocsis nem lesz! MENNYIT ÉR A NÉMET? Kossuth Lajos 1848 szeptem­berében meglátogatta a Schwe­chat mellett táborozó magyar hadakat. Egy öreg huszár ked­veskedni akart neki, s reggelre vasas tisztet fagott el lovastól az előőrsön. Boldogan vitte az elnök elé. — Hoztam egy németet, uram! — mutatott a lovasra büszkén. Kossuth kikérdezte az elfoga- tás történetét, majd a fogolyért tíz, a lóért száz forintot ajándé­kozott a huszárnak. Az öreg el­vette a száz forintot, meg is köszönte szépen, de a tíz forin­tot nem akarta elfogadni. — Jelentem alássan, . a ló megéri a száz forintot, de az a német, istenemre, nem ér meg tizei! RÉVÉSZ TIBOR Fiatalokkal beszélgettünk. Érettségi és az előtt a nagy kérdés előtt állnak, hogyan, miként tovább, ■ P merre találják meg leginkább a nekik meg­felelő élethivatást. A beszél­getések során sok egyéb mel­lett egy szinte általános ta­pasztalatot szereztünk: a mai középiskolások többsége tovább akar tanulni. A tendencia tör­vényszerű. Abból a nemes, em­beri törekvésből származik, amelyik szinte mindenkit ösz­tönöz a nagyobb műveltség megszerzésére. Csak hát van néhány probléma. Egyebek kö­zött az, hogy egyetemeink, fő­iskoláink lehetőségei koránt­sem végtelenek. Volt, és lesz is még példa olyan esetekre, amikor jeles, vagy jó rendű tanulók is kimaradnak a fel­vételről, mert nem lesz szá­mukra hely. A másik gond egy kissé nehezebben körülír­ható. Különösen a szülök ré­széről van olyan tapasztalat, hogy a középiskolát elvégző fiút,- vagy lányt, minden eset­ben a hagyományos értelmi­ségi foglalkozások felé irá­nyítják. A szándék érthető, de a magyarázat már nehezebb. Az, hogy mindenkit, aki el­végezte a középiskolát, orvos­nak, mérnöknek, vagy tanár­nak képezzünk ki, pusztán csak elméletileg lehetséges, de gya­korlatban kivihetetlen. Arra már inkább kínálkozik alka­lom a gyakorlatban, hogy érettségizett szakmunkásokat alkalmazzunk az élet minden területén. A kérdések igazsága a má­ból, és méginkább a jövőből ítélve, nagyon is relatív. Any- nyi bizonyos, hogy a régi érte­lemben véve nem volt elen­gedhetetlenül fontos az érett­ségi. ha valaki jó mesterem­ber akart lenni. Ám az idő­vel együtt változott a mester­ember és a mesterség tartal­ma: ma már a jól képzelt szakmunkásnak annyit kell tudnia, mint húsz évvel ez­előtt a technikusnak, s a jö­vőben még ennél is tágabb is­meretekre van szüksége, ha szakmájának, foglalkozásának alapos ismerőjévé akar válni. Ez az alapos ismeret egyre in­kább komplexumot jelent. Közelebbről azt, hogy egy szakmához több terület isme­rete is szükséges. S ezért (t TiietUlőtMv kamaszos lelkesedéssel, mint máskor. — Csau! — adtam vissza a labdát, miközben fürkészve néz­tem a fiút. Ideges volt, komoly. Seprős pillája nyugtalanul rebbent, gya­nakvóan. A legudvariasabb ural­kodó is megrezzen s talán el is komorodlk kicsit, ha hirtelen szemtől szembe kerül egy tör­vényes trónkövetelővel, gondol­tam. Mégis, Laci lovagi módon készült fel a találkozóra: Virág­gal, csokoládéval kedveskedett a maminak, jelezvén, hogy ő azért nem haragszik a testvérke miatt, csupán készületlenül érte az el­gondolkoztató esemény. A villamoson nem sokat be­szélgettünk, s a kórházi vizit közben is feltűnően nagyokat hallgatott az öcskös. Lebukott fejjel, meredten nézte a paplant és ujjahegyével bánatos arabesz- keket rajzolt a sárga selyemre. Édesanyja rápillantott értő kis mosollyal, majd megsimogatta a fiú sima, szőke haját. — Te buksi — mondta —4 hát nem is vagy kíváncsi a húgocs- kádra? — Dehogynem — felelte udva­riasan s felállt. De hangja fakó volt, mint egy rokoné, akit ki- semmiztek a furfangos örökösök. A folyosó végén, az üvegfalon át benéztünk a hófehér terembe, ahol pöttöm ágyacskákban fe­küdtek a csecsemők. Az üvegfal mögött elibénk tolták Laci kis- húgát, hogy jobban láthassuk. Gyér haja a homlokára tapadt, két apró öklét a halántékára szorította, szemét összehúzta, szája durcás volt s az orra, az orra olyan pici, hogy alig lát­szott. — Mint egy Lencsi-baba. Olyan kicsi — szaladt ki a csodálkozás Laci száján. Átfogtam a vállát. — Már nem is olyan kicsi. Tu­lajdonképpen egy parányi sejt­ben kezdjük az életet. — Tudom. Most kezdtem figyelni rá iga­zán. — Honnan tudod? — A lexikonból. Megnéztem. — Miért? középiskolai végzettség nénit ^ felesleges, ha- nem nagyon is / fontos momen- T\ tűm, mert szé- lesíti az isme­retkört, bizo­nyos alapot ad a logikai kész­ség fejlesztéséhez. De hogyan, hogy csak alapot ad? Néhány évtizede, különösen falun a középiskolai végzettség, az érettségi, már kész embert je­lentett. Lejjebb szállt volna a középiskolai oktatás színvona­la? Szó sincs erről. Arról azonban annál inkább, hogy az élet lépett előre egy szinte fel­mérhetetlen nagyot. S ha alaposan utánanézünk, megállapíthatjuk: az előrelé­pés tekintetében nem csupán valami „magyar specialitással” állunk ) szemben. Az oktatás mechanizmusának változása, s a végzettségi követelmények módosulása jellemző a legfej­lettebb kapitalista országokra is. Franciaországban például, a meglehetősen bonyolult érettségirendszer ellenére is kötelező a gimnáziumi végzett­ség a fiatal szakmunkásoknál. Ma még kissé szokatlanul hangzik, ha megkérdezik az érettségi előtt álló diáktól: nem volna-e kedve szakmát tanulni? Gyakran így kérdez vissza: mi értelme volt akkor a gimnáziumban eltöltött négy esztendőnek? Több ilyen vé­leménnyel találkoztunk, s bi­zonyára még találkozni is fo­gunk, mert egy új felfogás, vagy gyakorlat nem képes azonnal és osztatlan sikert aratni. Útjában állnak a szo­kások, s ezeket gyakran nehéz áttörni, mert egy sereg szub­jektív érzés is a megszokott mellé szegődik. Igen erős például az az el­képzelés, amely szerint, ha valaki megtanul egy szakmát, egy életre annak a keretei kö­zé van, zárva. Erre mostani életünk egyre inkább rácáfol, s azt mutatja, hogy a technika és a termelés fejlődésének mai időszakában egyszerűen lehe­tetlen végleges érvénnyel el­sajátítani valamilyen szakmát. AHndig szükséges a képzettség, a végzettség továbbfejlesztése. S pontosan azért, mert ez le­hetséges és szükséges, adott a mód arra, hogy aki érettségi után választ egy szakmát, ab­ban megfelelő gyakorlat után mesterré, vagy ha így jobban tetszik: vezető szakkáderré ké­pezze magát. SZOLNOKI ISTVÁN Zavartan hallgatott. Elpirult, de bizalom és barátság égett a szemében, mintha azt mondaná: férfiak és barátok vagyunk, nem igaz? — Mikor a srácok megtudták, hogy maminak kisbabája lesz, csúfolódni, meg hülyéskedni kezdtek, olyan undorítók voltak, leginkább Véber Pista, kinek be* le is másztam a képébe egy jobb­egyenessel, mire olyan verekedés kerekedett, hogy az osztályfőnök egész litániát írt az ellenőrző­könyvünkbe. Végére akartam jár­ni a dolognak. Gondoltam, a lexi­konban minden benne van, s amikor egyedül voltam otthon, el­olvastam. Később megmutattam Véber Pistának is, hadd lássa, milyen egyszerű, természetes do­log az. Két sejt találkozik. Egé­szen más, mint az a zavaros ti­tokzatosság, amelyről ők beszél­nek. Meg aztán megsajnáltam Pistát: szegény, még azt sem tudja, hogy született. Azóta a legjobb barátom. Már nem hü­lyéskedik. Nagyon rendes fiú. Mintha Laci megnőtt volna' hirtelen, úgy láttam, egyformák vagyunk, mintha feje egyvonalba kerülne az enyémmel. El is hatá­roztam, hogy ezentúl többet be­szélgetek vele; talán többet, mint» az apjával. KÜRÜSSÉNYI JÁNOS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom