Tolna Megyei Népújság, 1964. február (14. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-02 / 27. szám

A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG K ULTURAL1S ME gyomormergezes Egyszerű Együtt végeztek huszonnyolc­ban; ő jelesen ért, Perkátay csak elégségesre. Sohasem tanult ren­desen; mindig másutt járt az esze. Hatodikban már a város­szél kocsmáiban kószált, végző­sökkel, s a kisvárosban ragadt ős jogászokkal. Ö meg csak ült, ült a könyvei mellett, rendszerint éjfélig. „Nem olyanok az idők — mondogatta —, nem lehet a fia­talságnak korhelykedni!” Ezt anyjától hallotta így, szegény, öreg anyjától, aid szinte a szájá­tól vonta meg a betevőt, hogy őt taníttathassa; ,,Nem olyan időket élünk;:. Vasszorgalom kell!” Hányszor, de hányszor kellett ezt elmondja magának a későbbi esztendők so­rán! Az egyetemre még ösztön­díjjal vették fel, de a következő tanévben — a huszonkilencről harmincra fordulóban — megvon­ták a támogatást, bár vizsgáit az első év végén jelesre rakta le. Gazdasági válság, szanálás, bélis­ta — erről beszélt mindenki. Is­tenem, „nem olyanok az idők!”..: A másodévet végigkoplaltaj napjában egyszer evett, szalonnán és kenyéren élt; Harmadévben végre munkát kapott a mentők­nél; havi negyven pengője volt, s Ids, sdmléderes, fekete sapkája. „Mentőorvos”. Milyen boldog volt vele, istenem! A gondjai meg­maradtak ugyan, de legalább a cipőjét megtalpaltathatta, ha él­vásott; nem kellett még arra is anyától kunyerálni. Perkátayt ezekben az években is gyakran látta, hisz évfolyam- társak voltak. Ö fokozódó rossz érzéssel tapasztalta, hogy a má­sik ide is hozta magával a sze­rencséjét Szolnokról. Most sem tanult különösebb szorgalommal; s aihogy a báli évad megkezdő­dött, mindegyre olvasni lehetett nevét a báli meghívókon. Egy­ezer a fényképét is látta, egy színházi lapban. Frakkja szabását külön is megdicsérte a riporter. Ö csak egyetlen alkalommal volt a Medikus-bálon, a harmad­év derekán, kölcsön szmoking­ban; tizenöt pengőért bérelte a Tcúchert és FiátóL De nem érezte jól magát, a szupécsárdás után haza is ment. Perkátay épp ak­kor kérte fed az egyik miniszter leányát. A düh elszorította a tor- kát, a ruhatárba sietett, és kiérte a kabátját; Egyszer, a negyedik év végén, egy vizsgacsoportba kerültek El­bert professzornál. Ö teljes hat hónapot fektetett a bakteriológiá­ba, s tökéletes nyugalommal ült le a prof elé. (Perkátay ideges volt, látta rajta.) Megkapta az első kérdést: csupán lapalji, apró­betűs jegyzet foglalkozott vele a tankönyvben. Elbert néha ilyes­mit is kérdezett, ha rossz kedvé­ben volt. Az izgalomtól össze­húzódott a gyomra, s valamit he­begett, de nyomban tudta, hogy ostobaságot mond. (Az istái ver­je meg pedig mennyit kínlódott azzal az átkozott bakteriológiá­val!) A prof a fejét rázta, s ment a kérdéssel tovább, a többi jelöl­tet is ezzel gyötörte. Végre Per- kátayhoz ért. „No, ő se! Most ő se!” — mondta magában, de téve­dett. Perkátay tudott felelni. „No istenem — vigasztalta ekkor ma­gát —, vak tyúk is talál szemet” E vizsga emléke aztán évekig gyötörte. Érthetetlen volt és meg­alázó: ő folyvást tanul, s elég­ségesekkel csúszik át — Perkátay meg beüe-beleszagol néha a könyvekbe, két bál közt, s min­dig jelest kap. Nem, nincs igaz­ság! Aztán lediplomáztak, s ő ál­lást keresett. Három teljes esz­tendő ezzel ment el. Közben be­járt az egyik kórházba, a bel- osztályon megtűrték, mint exter- mistát; Perkátay a diploma után — hja, neki nem halt meg az apja! — egy évet külföldön töl­tött, tanulmányúton”, mint az az ' öreg Perkátayné mesélte ott­hon anyának. Párizsban? Berlin­ben? Erre már nem is emlékszik. Amikor hazajött, odakerült ő is a kórházba, mindjárt segédorvos- nak. Akkor még valamennyire megvoltak egymással. Perkátay nem dolgozott éppen rcsszu» meg kell adni, és nem éreztette a kü­lönbséget a maga segédorvo-sága és az ő extemista volta közt. De nem sokáig tartott az együttmű­ködésük. A Kettes Belklinikán váratlanul megürült egy tanár- segódség; Perkátaynak épp akkor jelent meg egy dolgozata a toxi- kációs szájedékszükületról, és El­bert odavette magához. „Nagy te­hetség” — ez volt akkor az álta­lános vélemény róla. Nagy tehet­ség ... Nohisz! Mikor alig tanult! ö akkor mindjárt gyorsan meg­pályázta Perkátay megürült se- gédorvpsi helyét, de a városházá­ról elébe toltak valami protek­cióst, állítólag az egyik alpolgár­mester umokaöocsét; Nyelt egyet* s dolgozott tovább. Esztendő múltán Felsőszegen hirdettek körorvosi állásra pályá­zatot. Akkor még javában udva­rolt Grétinek; megpályázta az ál­lást; Mjegkaipta — összeházasod­tak, és már utaztak is; Tizenkét éve ment el Felsősze­gen, aszpirinrendeléssel, reumá­sokkal, gyermekágyas asszonyok­kal. Hát lehetett volna így komo­lyabban fejlődni? Ördögöt! Aztán végre bekerült ide, Mezőszegre. Harmincezer lakos, járási szék­hely; Gimnázium, tanárok, kór­ház, patikusok, kollégák, bíróság, bírák. Egyszóval város, mégis. Csak éppen ne volna kétszázhúsz kilométerre Pesttől! Perkátayról azóta csak a lapok­ban olvas. Negyvenhatban, hogy egészségügyi államtitkárságra je­lölték. Negyvennyolcban, hogy rendkívüli tanár lett. ötvenben tanszékvezető, mert állítólag fel­fedezett valami nyamvadt vírus­törzset. Az eset körül még a kül­földi szaksajtó is nagy zenebonát csapott. Na, istenem ... (Bezzeg, ha neki volna rá idje és meg­felelő laboratóriuma!...) ötven­egyben jött a Kossuth-díj. ötven­háromban: a tudományok dok­tora, ötvenhatban: levelező tag..; Hatvanban akadémikus. És köz­ben külföldi utak, kongresszusok, külföldi kitüntetések, ötvennégy óta Varsóban is akadémiai tiszte­leti tag, és díszdoktor a Humboldt Egyetemen. A szeme homályosul el néha, a szíve vadabbul ver, elszorul a melle, levegőt alig kap, ha egy- egy képét meglátja a lapokban. Vagy a rádió bemondja este, a hazai hírek közt: „Perkáta - Imre Kossuth-díjas akadémikus ma délben, nagyobb tudományos kül­döttség élén Belgiumba utazott..; „Nagy isten, már megint?! Es so- ( ha, soha nem jut eszébe, hogy megeresszen neki egy képesla­pot . ..? Hát miért ültek egymás mellett nyolc évig az iskolapad­ban?! És ő? Ö... Negyvenhatban, ami­kor végre hazavergődött a katona­ságtól, alig akarták igazolni, a há­zacskája miatt, amit összekuporga- tott Felsőszegen. Ördög bele, mu­száj volt, ha egyszer nem adtak szolgálati lakást! Negyvennyolc­ban jött Gréti betegsége, aztán Palika agyhártyagyulladása. (Amaz? Kossuth-díjas tanszékve­zető...) ötvenháromban rúgta össze a patkót Csebi Vargával, azzal a mokányberci tanácstitkárral. Fe­gyelmi, fél fizetés, dadogás a me­gyénél... Gréti újabb betegsége: nem bírja az izgalmakat. (Tudo­mányok doktora...) Hatvanban gyulladt ki a konyha, és szaladt árokba a vadonatúj Moszkviccsal, amire öt évig kuporgatták a pénzt. (Kossuth-díjas akadémikusunk a- Harvard Egyetem meghívására az Egyesült Államokba utazott.) Hát csoda, csoda hogy ha csak a nevét hallotta is, reszketés fog­ta el? Egy szót, egyetlen jó szót várt volna tőle — s nem kapta meg. Talán maga sem tudta, de gyűlölte ezt az embert. ;..S ekkor vetette a sors Mező­szegre Perkátayt. Ezúttal valami arab orvosküldöttséget kalauzolt, libanoni vagy Szíriái bakteriológu­sokat. A vadonatúj fogadóba száll­tak, s onnét jártak át naponta a szintúgy új közegészségügyi állo­másra. Perkátay a harmadik napon lett rosszul. Reggel hányingerrel éb­redt, s tizenegy felé harmincki­lenc fölé szökött a láza. Déltájban hozták be hozzá a kórházba; ak­kor már heves h°stóü féiHnlmai voltak, és néha félrebeszélt. Alig­hogy behozták, nyomban megvizs­gálta. Éppen a konzíliumot akarta összehívni — bár gyanította, hogy csupán egyszerű gyomormérgezés az egész, — amikor Pest kereste telefonon. Az Akadémia titkársá­ga: nagyon vigyázzon Perkátayra! Még ki sem hült a kagyló a keze melegétől, újabb hívás: az egye­tem. Dékáni hivatal: maga a dé­kán. Nagyon vigyázzon Perkátay­ra! Szükség esetén telefont kér, és maga is nyomban lejön konzilium- ra.­Szinte öklendezett a dühtől. Az ENSZ-től nem keresik? Vagy a Béke-világtanácstól? Vagy a Mars- i ról, hogy vigyázzon Perkátayra? ANTALFY ISTVÁN: A szabadságnál kezdődik... Visszavert fények zuhatagában oly prózai e mozdulat: Vacsorázom. Az anyag törvényei hatnak e percben is. Ennem kell, — hosszú volt a nap, és — mert vagyok. Törvény ez is. Azt mondod: törődjem magammal. Én — magammal! s hogy veled kevesebbel. s ki törődik a harmincmillió éhezővel? Igaz, próza az élet, próza, a lírikusnak is. de mégsem annyira* hogy a jó vacsoránál induljon és végződjön minden, hiszen nem az evésnél; _ a szabadságnál kezdődik az ember! Néhány napja mutatta be a Te­levízió Sarkadi Imre: Szeptem­ber című szín­művének tele­víziós változatát. A produkció két okból is figyelemre méltó. Az egyik ok valahogy így szól: Nagyon helyes kezdeményezés a Televízió részéről korunk magyar irodalmának népszerű­sítése. Én azonban mégis in­kább a másod k okra figyelmez- nék. Arra a vitára, amit a Szep­tember avatott és avatatlan né­zők körében egyaránt kiváltott. A dolog természetéből eredően többféle véleménnyel ismer­kedhettünk meg. Volt aki jó­nak tartotta, s elismerte eré­nyeit. „Kora van a darabnak...” „Jobb rendezéssel, többet ki le­hetett volna hozni belőle...” „Nem szól a ma emberéhez, elveszítette aktualitását, olyan problémákat boncolgat, amelye­ken a társadalom már túllépett... így a másik oldal véleménye. Ami a másik oldal megálla­pításaiból az első kettőt illeti, fogadjuk el, mert a darabnak valóban van kora. s a rende­zésre vonatkozó megjegyzés is többé-kevésbé helytálló. De vitatkozom a harmadik sum- mázással. és nem is Sarkadi Imre. vagy mások védelmére, hanem a nálunk oly divatos túlzások ellenében. Ha ugyan­is azt mondjuk, hogy a Szep­tember nem szól a ma embe­réhez, akkor azt is hozzá kell tennünk, ha következetesr.k alta­runk lenni, hogy ennélfogva el kell vetni, mert elveszítette társadalmi mondanivalóját, így mint önmagáért való művészi alkotás, életképtelen. Pedig a helyzet valójában nem így áll, s a fentebb idézett véleményt nem a reális felismerés, ha­nem egyféle elfogultság dik­tálta. Arra gondolok, hogy szokás nálunk különböző jel­zőkkel teleaggatni könyveket és drámákat, s így keresni oko­kat az egész elvetésére. Mi a Szeptember aktualitása? Az új és a régi harca egymás ellenében, s az új győzelmé­nek bekövetkezése a társada­lomban. és az egyes ember tu­datában. Az öreg Sipos konf­liktusa nem a föld várható „elvesztésében”, nem is a nagy­üzem körvonalainak kibonta­kozásában van. s nem is ab­ban, hogy gyermekei végered­ményben magára hagyják, ha­nem abban, hogy szinte aka­rata ellenére, de mégis tuda­tosan kénytelen térdet-fejei hajtani az új világ előtt. Ami­től már egyedül csak ö idegenke­dett abban a kis családi világban, amelyik különben az egész korabeli parasz­ti világot vetí­tette a néző elé. Aráikor két­ségtelenné és teljesen tuda­tossá válik előt­te az új világ közeledése, a darab végén azt mondja: Uj világot akarnak itt teremteni, csak sikerüljön ne­kik. S ez a megnyilatkozás nem a konfliktus mesterkélt feloldása, hanem olyan, ami eleve következik a nyitott szemmel, racionális gondolko­dásmóddal élő ember felfogá­sából, természetéből Ha a do­log másként lenne, akkor társa­dalmunk nem tartana ott, ahol éppen tart. Ugyancsak a közelmúltban a televízióban láthattuk Salac- rou: A Föld gömbölyű című drámáját. Sokan vitatkoztak róla, nem is értelmetlenül, mert valójában jó darab volt. Ke­rült azonban olyan néző, aki erőltetett anakronizmussal vá­dolta. Ha nem is ilyen erő­sen fogalmazva, de valami kis igazság volt ebben. Érdekes módon azonban az aktualitást senki sem vitatta el Salacrou drámájától. Sőt, elsősorban ezt hangsúlyozták. mondván: A fasizmus veszélye még nem múlt el az emberiség feje fö­lül. S abban is igazat adtak a szerzőnek, hogy a Föld való­ban gömbölyű, s a társadalmi haladás előbb-utóhb legyőzi a diktátorokat. De vajon az egyéni tudatban megrögzött szokás nem diktátor-e az egyén fölött? Ha nem lenne az, sok­kal könnyebb dolguk lett volna a történelem során a társada­lom felvilágosítóinak keve­sebb lett volna a kiközösített gondolkodó, vagy éppen az agyonkövezett mártír. Most már csak egy kérdés van hátra. Ha igaz az aktuali­tásra vonatkozó ítélet, Salac­rou drámájának e etében, miért nem igaz a Szeptemberre? A válasz egyszerűbb, mint hin­nánk, s veleje abban rejlik, hogy mi magunk is szokásaink alattvalói vagyunk. Megszoktuk egyebek között a magyar iro­dalom és művészet lekicsiny­lését. No, persze, a sematizmus időszakában erre volt reális alapunk. Ez azonban nem in­dokolja a lekicsinylést a Szep­temberrel kapcsolatban. Még akkor sem. ha a színmű olyan kérdéseket feszeget, amelyek nagyon is aktuálisak. csak éppen nehezen valljuk be, s inkább hivatkozunk arra, hogy nem szól a ma emberéhez. S tesszük mindezt a könnyebbség kedvéért... SZOLNOKI ISTVÁN Juszt se! És azért se! Ö orvos; tisz­tességgel ellátja minden betegét, erre esküt tett. De neki ne telefo- nozgassanak az Atyaúristen tit­kári hivatalából, mert attól meg­vadul. Nna! Ilyen cirkuszt, egy kis gyomormérgezésért! Valamennyire kifújta a dühét, elszítt egy cigarettát, kezet mo­sott — szokása volt, ha idegeske­dett —, és visszament a hármasba, Perkátayhoz. Viaszfehéren feküdt; nehezen lélegzett; — A pulzusa? — Hetvennyolc — emelkedett fel a kedvesnővér. — Köszönöm. Kérem, küldje be Wessetzky doktort. — Küldöm főorvos úr. — leány felállt, kiment Ök egyedül marad­tak. A fűtőtest kattogott csak né­ha, s Perkátay, a nagy Perkátay nyöszörgött. „Csikar neki — mondta magában — hát nyög. De mi a fenét ehetett a Koronában? Át is kell szólni a tisztiorvosiba, nézzenek utána a konyhájuknak!” A beteg nagyot sóhajtott, össze­húzódott kínjában, majd felnyi­totta szemét. — Hol vagyok? — kérdezte hal­kan; — A járási kórházban, Mező­szegen — felelte rekedten, s kö­szörült a torkán. — Isten hozott nálunk, professzor uram; Perkátay feléje fordult, tekinte­tük találkozott. — Ismerjük egymást? — kér­dezte, s megint lehunyta szemét* Ö, a gyalázatos! „Ismerjük egy* mást?” Te, te nyomorult szeren- csefi! — Ismerjük, professzor uránt; Baji Béla vagyok, Szolnokról. Perkátay szenvedő arcán mo­solyba rándultak a redők. — Bélám! Hát te itt vagy? — Megint görcs mart belé, megvo- naglott az arca. — De boldog va­gyok, hogy éppen hozzád kerül­tem! Fogalmam sincs, mi van ve­lem... Lehet, hogy ez a vég... — Kétségbeesve megragadta a kezét, megszorította. — Segíts rajtam, pajtikám! És pillája megint lezá­rult; talán az öntudatát is elvesz­tette. Ö csak állt, állt; boldog kis hul­lámok futkostak benne, a szíve tája is megmelegedett. Elégtételt érzett. Harminc esztendeje gyűlöli ezt az embert, szenvedi miatta az irigység és elnyomottság minden kínját — és miért? Hiszen ez egy egyszerű gyomormérgezést nem képes felismerni! Ez hát a világ­hírű professzor? Wessetzky lépett be, az ápoló­nővel. — Gyorsan, gyorsan! — kiáltot­ta, — azonnal a hordágyért! Gyo­mormosást csinálunk a professzor úrnak! — Rákacsintott az alorvos­ra. — Egyik legjobb barátom, kér­lek. Tizenkét évig együtt nyűttük az iskolapadot. Tudod, hogy van: az ilyesmi egy életre összeforraszt két embert! Bárány Tamás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom