Tolna Megyei Népújság, 1964. január (14. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-05 / 3. szám
Egy Goethe-vers nyomában oethe 1783. szeptember 7-én nek, „mindig szívesen voltam itt, A sor értelme most talán ez:- ■ az Ilmenau melletti Gic- ma is szívesen jövök, s azt hiszem, várj, nemsokára majd te is meg- kelhahft erdei házában egy ver- az a harmónia magyarázza ezt, nyugszol, ahogy megnyugszik a set írt, melyet ceruzával lemásolt amit mindenben megtalálok'’. természet is. az ablakpárkány fájára is. Mindig Akinek szeme a pannon dóm- A szavak elaltathatják a bána- tudatosan törekedett arra, hogy bök költészettel teli szelídségéhez tot, de a szerelmet nem; Steinné nyomot hagyjon maga után, meg- szokott, nehezen leli meg ezt a 1801 januárjában, mikor hírét ve- könnyítse a jövő kutatóinak mun- harmóniát; magas hegyek, mere- szi Goethe betegségének, ezt írja kájat; a dornburgi reneszánsz dek, sziklás partok között visz az fiának: „Nem tudtam, hogy hajút, s a thüringiai erdő susogásá- dani barátunk, Goethe, még most ban is inkább az Erlkönig lovasa kastély ablakpárkányára is felrótta, hogy mikor tartózkodott Ott, s előrelátásának köszönhetjük, hogy ma mór csaknem minden napját rekonstruálni tudjuk. Az ilmenaui vers egy újabb áttöltésben így hangzik; Mily mély a csend a fák felett, még a sóhaját sem lehet érezni már, az erdei madár is hallgat, várj csak, nyugalmat lelsz te is már. Goethe 34 éves volt ekkor, s nyolcadik éve lakott Weimarban. nak vágtatását halljuk, mint a lírát. Talán sohasem nyugodt ez az óriási erdőség, s csak a költői képzelet érezhette a végtelen csendet, a tiszta nyugalmat az erdei ház ablakában. A lírai igazság persze nem azonos a köznapi realitással, még az epikai hitellel sem. Petőfi boldog ifjú, s néhány napos házas, amikor egy kicsit nagyképűen azt írja, „de íme, sötét hajam őszbe vegyült már”, s a kortársak talán meg is ütköztek ezen a túlzáson. Nem hisszük el neki, de nem is törődünk vele, mert a vers belső igazsága, meggyőző ereje messze is oly drága nekem, hogy nehéz betegsége ilyen mélyen megindítson.” S a verssor talán Goethének is eszébe jutott, amikor 1827-ben hírül vette a kedves asszony halálát, mert sírva kiáltott fel: „Mégis csak cudar dolog tőlem, nyolcvanéves öreg legénytől, hogy jajveszékelek, mint egy véh- asszony! De egy ilyen barátnőt elveszíteni nehéz próbatétel.’’ S talán megvigasztalta a verssor, amelynek szerepe még ekkor sem fejeződött be, az utolsó, legmegdöbbentőbb jelenet ezután következett, csaknem fél évszázaddal a vers születése után. Utolsó születésnapját a szeretett Tulajdonképpen mindent elért, túlmutat ezen a jelentéktelensé- ximenauban tölté melyről, az env ami egy ereje és tehetsége teljé- gén. Goethe versének utolsó sora ben lévő férfi előtt nyitva állt: a azonban más okból lep meg: Bald weimari nagyherceg bizalmas ba- ruhest du auch — mert ez a só- rátja, s már 1776-tól titkos taná- várgó-jövendölő verssor, amely esős 1200 tallér fizetéssel, óriási egybeolvad a természet nyugal- hatalom összpontosul a kezében, s mával, mór nemcsak a csendet elnyerte a tiszteletre méltó Frau von Stein szerelmét is. Hangsúlyoznunk kell: tudatosan készített elő mindent, s idejéből és erejéből mindenre futja ezekben az években. Amikor 1775-ben megérkezett Weimarba, szegénységet, falusi állapotokat talált, s nemcsak a nagyhercegség anyagi ügyeit kellett rendbehoznia, hanem arra is törekedett, hogy Weimar Németország szellemi központjává váljék. Wieland már itt élt, s Goethe kívánságára Her- dert weimari szuperintendessé nevelték ki, majd Schiller is előbb Jénába, később Weimarba költözhetett. A költőről mindenki a legnagyobb elragadtatás hangján szól, ekkor is, később is. Wieland ezt írja róla: Lelkem Goethével van tele, mint harmatcsepp a reggeli napfénnyel. Goethe maga is megjegyzi: Az újjászületés változatlapul tovább tart. Magam se gondoltam, hogy ennyi mindent kell megtanulnom és elsajátítanom ... Mindent tud, s ami ugyanilyen fontos, mindent tudatosan csinál. Még arra is van gondja, hogy Steinné fiát, Fritzet házába vegye, s így ő irányíthassa nevelését. A cél persze távolabbi; „tudod, hogy benne is mennyire szeretlek — írja az asszonynak 1783. május 25-én —, s mennyire örülök, hogy ilyen zálogot kaptam tőled”. Ennek az évnek szeptemberében indul második útjára a Harz hegységbe, s magával viszi Fritzet is. hogy ismerkedjék a német földdel. De előbb Ilmenauba utazik. ahol már korábban is többször megfordult. A thüringiai erdőség hat ország példázza, hanem az elmúlást is. Beteg, halálra készülő költők sóhajtanak így, akik maguk mögött tudnak mindent, életet, munkát és eredményt. Goethe azonban 34 éves, napja most delel — s még milyen sokáig áll a delelőn! — közéleti, költői, szerelmi siker teszi teljessé életét. Egészséges is, s tudatosan készül a hosszú életre. Utálja, ártalmasnak tartja a dohányt, nem iszik kávét, mértékletes ételben, italban, sőt a szeretett Steinnét is figyelmezteti, hogy legyen óvatosabb a kávéval, mert rongálja a szívét. Bald ruhest du auch — de mire vonatkozik akkor ez a sor? Alisha nyugodhatunk lék örömével dicsekedve, mondta Eckermannak: „Fiatal éveimben mennyi mindenben volt részem ott túl, az ilmenaui hegyekben!” Tudjuk, hogy mennyi mindenben; a thüringiai hegyek között egyaránt élhetett kutató szenvedélyének, költői munkájának, s a szerelerri sem volt hűtlen hozzá. Ilmenau az ifjúságot jelentette, a munkát és a tettet, s a költő, aki már a Faust utolsó sorait rótta, tudta, hogy búcsúznia kell mindentől. Zelterhez írott levelében megelégedéssel idézi a mondást: Ohne Rast, doch ohne Hast, s valóban, ez jellemezte életét, mert soha nem kapkodott, de nem is tétlenkedett soha. S a kivételesen gazdag pálya végén felvite+í gát a Gickelnahn házikójába, hogy újra olvassa a férfikor napsugarában írott verset. Warte nur, balda ruhest du auch — s a vers. között oszlott meg ebben az idő- Goethével. A fiatal Vulpius lett a ben, s az ilmenaui rész, valamint Clärchenje. s gyakran hívatja mabele, hogy „költői fogás”, s egyet- ameiy 0iy fontos szerepet játszott len funkciója, hogy teljesse tegye a verset, melyről tudjuk, s nyil- vám Goethe is tudta, hogy tökéletes, mostermű. Ha végignézzük Goethe következő éveit, azok sem adnak magyarázatot. Mert alighogy a gic- kelhahni ház ablakfájára leírta versét, útra kel Fritz von Stein- nel, s szeptember 11-én mór Blan- lienburgból írja Steinnének: „Fáradtságom ellenére is írnom kell neked ma este, mert tudom, hogy minden vágyad velem volt ma...” Végigutazzák a Harz hegységet, s három évvel később, 1786 szeptemberében elindul első olaszországi útjára, mely 1788-ig tart. Az olasz út. mindenképpen sorsdöntő; „második születésemnek, igazi újjászületésemnek érzem azt a napot, amikor Rómába érkeztem” — írja Herdernek, s midőn visszatér, valóban sok minden módosul életében. Magánélete is, Herder felesége 1788 tavaszán azt írja férjének, „magától Steinnétől tudtam meg a titkot, hogy miért nincs többé jóba életében, jóllehet akkor írta, ami kor még nem is gondolt jelentőségére, most személyes élményévé válik. „Goethe elolvasta a verset, s látszott, hogy nagyon megrendült — írja Joh. Christ. Mahr bányafelügyelő. — Hosszú, sötétbarna posztókabátjából nagyon lassan kivette fehér zsebkendőjét, letörölte könnyeit, s lassan elismételte: Igen, várj csak, nemsokára megnyugszol te is. Egy ideig hallgatott, s a déli ablakból még egyszer végignézett a Slützerbach felé nyúló szép hegyi tájon, majd e szavakkal fordult hozzám: Most már mehetünk.” A versnek, megírása pillanatában, nem volt személyes jelentősége, váratott magára, míg eljön az ideje, hogy vigasztalás legyen és búcsúzás, s aztán élje tovább a mesterművek biztos életét. Goethe számára ekkor, majd fél évszázaddal keletkezése után, végérvényes búcsú volt. Soha többé nem látta a kedves Ilmenau tájékát. Csányi László TÉNAGY SÁNDOR: Öna r c k e p EJeven, v^d voltam, pajkos és szabálytalan, egyszerű sorokkal szóltam szeretőmhöz, része lettem a külvárosi tájnak, ismertek a közértes lányok Is, sugdostak rólam, hogy: ni, az a bajuszos fiatalember verseket ír; elhagytak sorban kamaszos tulajdonságaim, a fekete lány, a szőke lány, meg a színtelen lány is, szálegyenesen járok az emberek között, komolyan, vagy ha megfeledkezem magamról: meggörbülök, szinte megbotlok önmagámban. Hol van az eleven, vad, szabálytalan természetesség? Már előre rettegek az öregedő költők savanyú hóbortjaitól, kik megszállottan keresgélik esetlen cselekedeteikben ifjúságuk sokatjelentő tükörképét. SÍK MIHÁLY: Csonttollú madár • 4 A téli erdőn látom, amint röppen. Fenyőről a japánakácra száll. A száraz ág alatta szélütötten mozdul. Hintázó nyugalmat talál a ringatásban, mint anyai ölben a nyűgös gyermek. Szárnyain a nyár színeit őrzi. Fütyörész fölöttem. Aztán rámnéz a csonttollú madár. Mozdulok. Surran. Eltűnik a ködben. Láttam, s nem látom. Éppoly érthetetlen, mint az élet, melyet magába zár az ember, míg eszmélettől gyötörten bolyongván a csodák titkára döbben: hogy nincs teljes, csak részleges halál. Lunacsarszkij emléke „Rendkívül friss és nagy koncentráló képességű elme. Hihetetlen szomjúság él benne, hogy mindenről tudjon, ami a világon történik. Nem hisz semmiféle szép frázisban. A marxizmus megtanította, hogy a felületnél mindig mélyebbre hatoljon ...” Ezek a szavak, amelyeket Anatolij Lunacsarszkij mondott Romain Hollandról, minden betűjében illenek magára Lunacsarszkijra is. A pol- tavai hivatalnok fia már a múlt század kilencvenes éveinek elején kijevi szociáldemokrata munkások neveltje és nevelője. A „rebellis gimnazistá”-t a cári hatóságok üldözik, s ezért külföldre kell szöknie. De hamarosan — illegálisan — Moszkvába megy és nemsokára Lenin harcol. Sajnos, Lunacsarszkij — magát „a gyertya két végén égető” élete miatt — nem ülhetett le, hogy megírja emlékezéseinek összefüggő, rendszeres gyűjteményét. De több, magyarul is napvilágot látott emlékiratból és regényből is előttünk áll e nagyszerű bolsevik értelmiséginek, a szovjet művelődéspolitika egyik megalapozójának emberi portréja. Tudjuk — ő maga sem tagadta —, hogy az 1905-ös orosz forradalmi kísérlet bukását követő években Lunacsarszkij komoly hibákat is elkövetett; életműve egészét azonban nem ezek jellemzik. Eisenach és a Wartburg a weimari nagyhercegséghez tartozott. 1776-tól Goethe sűrűn megfordult itt, s gyakran időzött az Ilmenaugához”. Több is történt, mert a Vidám, de jelentéktelen Christiane még ebben az évben beköltözik a Frauenplánon lévő házba, s tói néhány kilométerre fekvő haláláig Goethével marad. Goethe Stützerbachban, ahol ásványtani előbb szelíden védekezik Steinné vizsgálódásokat végzett, tanulmá- előtt: „Milyen viszony is ez? Ki nyozta a bányászatot, az üveggyár rövidül meg miatta? Ki tart igényt és a papírmalom munkáját, s a az olyan érzelmekre, amiket én tudományos érdeklődés mellett az nem sajnálok ettől a szegény te- is foglalkoztatta — fennmaradt remtéstől?” A megbántott aszjelentések bizonyítják —, hogyan tehetné jövedelmezőbbé ezeket az ipari üzemeket. Költői munkássága sem szünetelt ezekben az években — jegyzi fel valamennyi német irodalom- történet. Valóban, példátlan szorgalommal és rendszerrel dolgozott, a siker sem tudta megszédíteni. S míg az üveggyári munkások panaszát hallgatta (tizenhatan voltak mindössze), s keserűen írta Steinnének, hogy milyen rossz körülmények között élnek, a természet szavára is figyelt. Lenyűgözte a táj, melyről azt írta Schillerszony azonban nem megy bele ebbe a kettős játékba, s nagyon jól tudja, hogy milyenek ezek az érzelmek, s immár Goethe egészségügyi tanácsaival sem törődik, amelyeket csak az udvariasság és a zavar diktál. Ügy tűnik, a költői képzelet néha „előre dolgozik”. Mintha az Ilmenau feletti vadászházban írt Vers utolsó sora most. öt esztendő múltán kapna először értelmet. Akkor még minden gondolata Steinnénél volt, de már előre megírta ezt a szelíd és bölcs vigasztalást is: Bald ruhest du auch. fy-•& ;|L. i'. ' í / . V _ V: ... ■ III jf r sí m Szabó Dezső: Téli táj. Négy éve jelent meg az „Aurora” sorozatban Lunacsarszkij tanulmányainak egy magyar nyelvű válogatása. Csak kis részét tartalmazza ez a kötet a sokoldalú Lunacsarszkij irodalomkritikai és irodalomelméleti műveinek. Reméljük, hogy könyvkiadásunk — a Szovjetunióban megjelent gyűjtemények anyagából — előbb- utóbb gazdagabb ízelítőt is ad majd a tévedhetetlenségre igényt nem tartó, nem egyszer tévedő, de soha nem vulgáris marxista kritikus munkáiból. De az említett „Aurora”-kötet is igen érdekes, hiszen benne van Gorkij „Klim Szamgin” című trilógiájának 1932- ben írott, tömörségében is gondolatgazdag elemzése. Kevesen fo- követőjeként galmazták meg oly szemléletesen és mégis szabatosan a szocialista realista típusalkotás valódi feladatát, mint — Gorkij e művéről és magáról a gorkiji életműről szólva — Lunacsarszkij. „Semmiképpen sem szabad azt gondolnunk — írta többek kozott —, hpgy az egy osztályt képviselő irodalmi típusok az illető osztályt csak annak egészében képviselhetik.” És mintha csak mai irodalmi vitákhoz szólna hozzá a „sokszólamú” Dosztojevszkijt elemző tanulmány is, amely gondosan elválasztja mindazt, ami Dosztojevszkij művében elavult, attól, ami ma is aktuális, felrázó és elgondolkoztató az ellentmondásaival együtt is nagyjelentőségű, orosz író művében. Több más izgalmasan érdekes írás például Biokról, a költőről szóló esszé mellett e kötetben olvasható az a bevezető is, amit Lunacsarszkij 1925-ben írt saját orosz Peíőfi- fqrdításai elé. Lunacsarszkij sajnálta, hogy Petőfi költeményei „csak megtörve” — német fordítások közvetítésével — juthattak el hozzá, de tanulmányából kiderül: pontosan felismerte nagy költőnk világirodalmi helyét és azt is, hogy Horthy Magyarországában miképpen „lúgozták ki” a plebejus forradalmár Petőfit. Hatvanéves sem volt, amikor a szuggesztív ember, a sokoldalú pártfunkcionárius, a klasszikus műveltségű marxista propagandista, Anatolij Lunacsarszkij t régi szívbaja megölte. Soha nem kímélte a szívét, amely harci dalt dobogott, ha küzdeni kellett a jó ügyért , A. G. •C
