Tolna Megyei Népújság, 1964. január (14. évfolyam, 1-25. szám)

1964-01-19 / 15. szám

KISS DÉNES:

A műemlék és a repülőgép

Gondolatok a korszerű olvasói igényről

M

indig .öröm nekünk, ha egy új vers, elbeszélés, vagy regény valami újat „fedez fel" a magvar táj otthonos szépségéből. Hiába oly gazdag költészetünk és szépprózánk, klasz- szikusnak számító tájleírásokban, ez még mind nem elégséges számunkra. Kíváncsiak vagyunk a felszabadult, s a honi tájat, a büszke birtokos tekintetével végigpásztázó mai költők és írók tanúságtételére is.

Igen, a hazaszeretethez hozzátartozik nemcsak a közösség- vállalás a haza lényeget alkotó néppel, hanem a szerelmes, érdeklődés minden iránt, ami változik, s az iránt is, ami tegnap is így volt. és holnap is így lesz — az országban. Az új házak, gyárak és a málasztó múlandóságtól gondosan védett műemlék, az ú.i országutak és a Balaton „kéklő álma” egyaránt kedvesek szívünknek. Ki mondja azt, hogy únt konvenció Petőfi költeménye — vagy egy mai magyar poéta tájleíró verse — fölött elmerengni az alföldi puszta, a kanyargós Tisza, a délibáb sajátos vonzásán? Akinek nincs szeme a Badacsony el nem múló roman ikájához. a Karancs, a ■Dobogókő hangulatához, a Dunakanyar fényeihez, az szánandóan szegényfti magát és még az is kétséges, van-e benne egyáltalán elég kíváncsiság és nemes hevület.

Mit szóljunk azonban arról, aki a tájban csak azt látja, ami mozdulatlan, ami emlék és műemlék? Egyfajta — tudatos — rövidlátás ez is, amely szegényíti azt a szemet és szívet, amely csak a múltban, csak „örök” hegyormokban és „időfölötti” hangulatokban véli felfedezhetni a boldogság, s a haza romantikáját.

Vannak még ilyen olvasók, és vannak ma is irodalmárok, akik ezeket az olvasókat szolgálják ki. A kérdést bonyolítja, hogy a személyi kultusz időszakában nem kevés új szépirodalmi munka sematikussá szürkítette. sablonossá egyszerűsítette az építés, az alkotás, a társadalmi fejlődés bonyolultan korszerű pátoszát. S hogy az elmúlt évek minden eredménye mellett még mindig csak bontakozóban van az a mindannyiunkhoz szóló_(és mindannyiunkból táplálkozó) irodalom. amely legmélyebb tartalmaikhoz híven képes felmutatni korunk szárnyaltat adó lehetőségeit.

Mire nyújt lehetőséget — többek között — korunk, a mi népünk fiainak és leányainak is? Például arra, hogy ne ócska határon haladjunk, hanem repülőgépen. a szellem repülőgépén is. Ám arra is, hogy tanuljunk meg mind ábrándozni és — sétálni is. Unt példa már, hogy a Balaton mellett lakó parasztemberek a múltban nemigen fürödtek a Balatonban (fogva tartotta őket a robot és hamis elképzelések bilincse is), nemhogy bányászok

— gyönyörű tájak környékén lakók — még szabadnapjukon sem mentek el kirándulni. Unt példák ezek. nyomokban ám még ma is fellelhetők. Nagy szolgálatot tesz hát az olyan szép- irodalmi alkotás, amely a táj, a £éta, a természet éltető nedveit a múlt gyökéraetóből is szívó magyar világ szépségeire figyelmezteti olvasóit. De a magyar világ s a „magyar hangulat” semmiképn sem szabhat gátat az öt világrészre kíváncsi érdeklődésnek. Az üdítő gyalogsétát — hogy előbbi képünkkel éljünk — nem lehet és nem szabad szembeállítani a repülőgéppel és a modem közlekedés egyéb vívmányaival. Hiszen múlt és jelen, haza és nagyvilág, a nemes és maradandó érzelmek, a kor tudományával, technikájából, társadalmi fejlődésével légést tartó, mélyen megértett ismeretek romantikája dialektikus egységet alkotnak.

C okrétű és nehéz a feladat.

” ami az új magyar szép- irodalomra hárul: úgy mélyíteni el a hon és benne a táj szere- tetét, hogy abból éppenúgy ne legven elavult giccs. mint a fejlődés új és új vívmányainak ábrázolásából. Mit ér az olyan kozmopolita szellemű írás — olvastunk már ilyet —. amely úgy állítja szembe a növekvő városokat az apadó falvakkal, hogy eltagad (és lomtárba utal) minden, ma is éltető magyar hagyományt? De hazaszeretet-e vajon

— s nem inkább rövidlátó, a fejlődésnek hasztalan „megállj”-! parancsoló nacionalizmus — az, amely jó tradíciókkal egyetemben a rosszakat, régen elavultakat is megőrizné? És amely — mondjuk — a nagyvárosi neonfényben va'ami ördögit, megvetni

valót lát és láttat?

Ne áltassuk magunkat: mind társadalmunkban, mind irodalmunkban élnek még a normális látásnak és a reális életérzésnek ellentmondó, azokat alcadályoizó kozmopolitízmus és nacionalizmus maradványai. Legújabbkori történelmünk túlságosan is bonyolult és drámai volt ahhoz, hogy keddről szerdára eltűnhetett volna az említett hamis nézetek „termőtalaja”, persze, adminisztratív intézkedésekkel, rendeletekkel nem is lehet eltüntetni. Ehhez az írók. a kritikusok — és az olvasók műveltségének és fele’ősségérzetének további gazdagodására van szükség. Ezt a gazdagodást pedig a vonzó, nagy művészettel megalkotott szocialista-realista szellemű irodalmi alkotások inspirálják. Egymást tápláló kölcsönhatás ez, összetett folyamat. amelynek igen biztatóak a kilátásai.

IConsztantyin Fegyin finom- mívű regények alkotója, a szovjet írószövetség főtitkára állapította meg Alekszej Tolsztojjal kapcsolatban, hogy talán senki nem írta le annyiszor az „orosz hon”, az „orosz nép”, az „orosz világ” kifejezéseket, mint a „Golgota” és a „Nagy Péter” szerzője. Ugyanakkor azonban — ahogy Fegyin írta —, „Alekszej Tolsztoj jellegzetesen orosz emberei soha nem jelentenek zárt világot: ábrázolásukba belefér az egész horizont”.

N

| emigen lehet tömörebben megfogalmazni, miről is van szó. A probléma ma is él, nálunk is aktuális. Az új magyar irodalom egyik igen fontos, már megkezdett, de távolról sem beveszett — és talán be sem végezhető — szolgálata, hogy magyar emberek arcát, magyar tájak sajátos bűvöletét villantsa fel, az egyre táguló világ-horizont fényében.

ANTAL GÁBOR

Boldogság, félelem

Úgy gondozol akár a gyermeket s én tűröm tehetetlen, állva, hogy belegombolsz a ruhámba, sapkámat igazítod fejemen.-— Megint hogy áll a hajad! — neveted.

— így nem megyek veled utcára! mondod s hajam simítod hátra.

Érzem, hogy milyen forró a kezed.

És csak nézlek mogorván, félszegeu. Megtudod-e, hogy ni ennyit érsz nekem? Nem, nem tudod meg s nem is magyarázom.

Csak félek, elmúlik ez az álom s mint azelőtt: süvöltő éjjelek hideg magányában felrettenek.

FAZEKAS LAJOS:

Téli pillanatok

Jégcsap-csőrű, fehér madár a tél, ide nyakamra száll, hull, hull. szállong könnyű tolla - mintha az ég tollászkodna.

Dunna-bögyű felhők alatt a torony a legmagasabb, utca vége a messzeség, síma folyón síkos a jég.

Készül nőném harangszóra, készül a lány gyors szánkóra, por-hó röpül, szélbe harap a ló — szalad, szalad, szaiad.

CSERHÁT JÓZSEF:

Ágak és rózsák

Százak arcán pirkad a nyugtalanság, bent a színpad árnyai hajnalodnak, nemsokára gördül a függöny, aztán napba tekintünk.

Iskolások lépnek a színre, lázas készülődés közben a széksorokból sürgető taps támad; a zord, a vén is hallja: valóság.

Végre kezdik! Ez ma a megvalósult álom; ez, hogy'ennyien itt rajongunk: pendülő húr porszeme száll, a forró nagy tavaszokról

Zeng a kórus, zeng ez a rózsafánál szebb együttes: föl-föl, a szárnyalásban törhetetlen ágak a kisfiúk, mert

lányok a rózsák.

A pesti látnivalókból

Humortalan történet humoristáról

Budai városrész

(Szlovák György rajza)

Bátor Gábor, a VIL- EXPORT bérszámfejtője néhány esztendő alatt jónevű humoristává küzdötte fel magát, és a szatirikus lap, hol művei napvilágot láttak, már-már úgy határozott, hogy kiemeli hivatalnoki munkaköréből és meghívja az újsághoz, hivatásos szatirikusnak. Ugyanis Bátor — mint gondolták —, új színt, konkrét kritikai szellemet vihet a szerkesztőség munkájába, hiszen nem is annyira humorával, mint inkább mai életünket, illetőleg annak emberi fogyatékosságait igen jól meglátó szatirikus szemléletével és merész stílusával tűnt ki.

Megindultak a tárgyalások; Bátor boldog, és büszke volt. Min- amellett úgy döntött, hogy marad a VID- EXPORT-nál, mert éppen ez időben a nyugdíjba menő igazgató helyébe — isten tudja, hogyan, de valószínű; hogy szorgalmas munkájáért és hozzáértéséért, őt nevezték ki. Az igazgatói beosztást Bátor Gábor elfogadni jónak látta, elvégre azért továbbra is írhatja a szatirikus újságnak az emberek gyengéit, hiúságát, hízelgését, stré- berségét velejéig kipellengérező humoreszkjeit. A szatirikus lap főszerkesztője is helyesnek vélte, s anyagilag, és még inkább erkölcsileg kifizetődőbbnek, hogy valaki inkább legyen kezdő igazgató, mint kezdő humorista.

Bátor Gábor átvette' az igazgatói széket, szobát, és a vele járó hivatali tekintélyt, stb. stb. S a tőle megszokott szatirikus éleselméjűséggel gondolt arra, hogy lám, azok az emberek, kikből irodalmi képessége ki- virágzott, mostantól ' kezdve nem felettesei, hanem beosztottai. így a kis Kárász, aki örökké a főnök szobájában smúzolt — hányszor megénekelte a kis hitvány talpnyalót; Dom- baja főkalkulátort, aki oly mesés ügyességgel tudott nyilvános értekezleteken a főnökkel egyetérteni; Kardost, a bérszámfejtő osztály vezetőjét, egykori főnökét, aki már-már a zseni színvonalán tudta az igazgatót úgy bírálni, hogy az tulajdonképpen lelkendező dicséret volt, s akinek jelleméről éppen ezért országos visszhangot keltőd . sikeres szatírákban számolt be az utókornak. Na, most legalább jobban foglak benneteket látni, gondolta a humorista. Még jobban megismerem satnya jellemeteket, még alaposabban, mén árnyalatosakban feltárom

majd a régi világból ittmaradt kispolgári cső- kevényeiteket...

Még írt egy humoreszket a szatirikus lapnak Kardosról,' egykori, közvetlen főnökéről, nevét finoman „Törös”- nek írva, ahogy az bírálja az igazgatót: „Nem tűrhetjük tovább, mondja Bátor szatírájában Kardos, amit az igazgató elvtárs csinál. Mégis csak tűrhetetlen, hogy gyakran munkaidő titán bent marad, rongálja értékes egészségét. Konkrét bírálatomban felhívom az elvtárs figyelmét, hogy állj, ne tovább!” A humoreszket az újság közölte, és a főszerkesztő biztatta: csak ezentúl is így Bú- torkúm, csak bátran előre, a hiányosságok maró leleplezéséért!

Aztán, hogy, hogy nem, megállt a tudomány: sehogysem jött tollára mondanivaló. Órákig ült a kávéházban, régi, kedves törzshelyén, de a maga elé helyezett papírlapok üresen maradtak.

Felismerte ugyanis, hogy a Kis Kárász, aki nála is minden nap órákig ücsörög, nem smú- zoló. Ó, dehogy is! Inkább egy lelkes, lelki* ismeretes emberke, aki saját munkakörén túl együttérez az egész VILEXPORT problémáival. Figyeli a kollégáit,

azokról igen jó meglá tásai vannak, és bizony bizony, nagyon meg könnyíti az ő felelői ségteljes irányító mun Icáját. Aztán itt va Dombaja, főkálkulátoi Kiderült, egyáltalába \nem arról van szó, hog csak azért ért. vele egye az értekezleteken, mer gyenge jellem, haner egyszerűen azért, mei egy igen világos fej ember. Jól látja a f problémákat, helyese ítéli meg a tennivaló kát, hát most ellent /mondjon neki, csa azért, hogy ellentmond jón ? Micsoda ostobasá lenne! Igen is, okos em bér, gyorsan felismer hogy vezetőjének igaz van. Mit lehet itt tenni

S végül Kardos, a bél számfejtő osztályvezeti Dicséri öt, rendben var dicséri őt. Na de, miér dicséri? Azért dicséri mert ő humánus irántc mert meghallgatja prob lémáit, és a lehetősége ken belül segíti. Há akkor miért ne dicsérj őt. Mi okból szidná Mert kapott egy igazsá gos igazgatót?

Bátor Gábor csak üli ült a • fehér papírlapot fölé hajolva, és nem tu dott miről írni. A VIL EXPORT kapott eg. csalhatatlan igazgatói viszont az irodalom szá mára — sajnos — meg halt egy humorista, ORDAS NÁNDOR