Tolna Megyei Népújság, 1963. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)
1963-08-02 / 179. szám
2 TOLNA MEGYEI NÉPÜJSÁG 1963. augusztus ft Egy felvételiző szemével Hozzászólás a „Miért nem ezzel kezdtük?” című cikkhez Az Eötvös Lóránd Tudomány- egyetem bölcsészkarán felvételiztem, egyelőre még nem tudom milyen eredménnyel. A felvételi vizsgán tapasztaltakat az eredménytől függetlenül szeretném elmondani, mert bizonyára lesz valami foganatja az összegyűjtött észrevételeknek, és a most újrendszerű vizsgáztatás formájának végső kialakításában, gondolom, segít majd a sok vélemény. A felvétel új rendje, az, hogy a képzettség, tudás, rátermettség alapján szerezhetnek pontokat a jelentkezők, nagyon jó, alapjában igazságos. Én inkább ahhoz tűdnek hozzászólni, hogy ennek az elvnek a gyakorlatban mi a képe, mennyire nehéz azokat a pontokat összeszedni? Az írásbeli a nehezebb. Két órát kaptunk egy nyelvtani elemzésre, többszörösen összetett mondatot kellett részletesen megmagyarázni különféle szempontok alapján. Kidolgozásához 20— 30 perc szükséges, de azt hiszem, inkább az utóbbi meghatározás helytálló. Hozzá kell tennem, hogy féltem, ilyen rövid idő alatt nem készülök el az írásbelivel, amely az elemzésen kívül dolgozatból is állott. A dolgozat témáját három megadott tételből választhattuk, s ezeknek mindegyike alapos munkát igényel, kellő időt a becsületes kidolgozáshoz. Idézném is őket, bizonyságként: „Elemezzen egy mai magyar drámát”, „Elemezze Moliére egy vígjátékát”, „A tudományos ismeret- terjesztés fontosabb ' problémái”. Izgulni rossz politika, kétségtelen, de legtöbbünk azért csak nem mondhatta magát nyugodt! nak. Mindannyian dolgozók voltunk, ilyenkor már nagyobb felelősséggel ül az ember padba, az eredmény már kicsit önérzet kérdés is, számít az is, hogy többen már hosszabb ideje szerettek volna egyetemen tanulni, s csak épp most teremtődtek meg ennek feltételei. A téma kiválasztása is igényel néhány percet, s arra is kellene idő, hogy a vizsgázó összeszedhesse gondolatait, azt, hogy miről és mit fog írni. A harmadik témánkhoz pusztán ismeretek kellenek. Azonban a másik kettőhöz, hacsak valaki nem azt akarja leírni amit a tankönyv bői olvasott, biztonságos, egyéni látásmód és nagy tájékozottság szükséges, — amit a középiskola nem adhat meg. Márpedig, az ott szerzett tudás volna a mérce. Arra gondoltam, talán kevés a hely, azért magasabb a várhatónál a mérce, s a tű fokán túl azokat várják, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtanak. A szóbeli vizsga már sokkal’ nyugodtabb légkörben zajlott, a vizsgáztatók segítettek abban, hogy elmondhassuk, amit tudunk, az izgulás ellenére. De ilyenkor még az is rémíti az embert, ha Mikszáthról kérdezik, mert arra kell gondolni, hogy miért éppen őt választották, amikor róla egy általános iskolás is bőven tud beszélni. Végezetül annyit, hogy a pontszerzés nem könnyű. Nem is azt kérném, hogy potyakérdéseket kapjanak a felvételizők. Nem tudom mi lesz az általános tapasztalat. de azt hiszem, az írásbelik idejét fel kellene emelni. Egy felvételiző Ruházatra költöttünk a legtöbbet pőféleségekből az idényjellegű áruk éppen a szezonban kevésnek bizonyultak. Ebben az időszakban az OTP- hilelakció keretében nagy ob.) forgalmat bonyolított le a Népbolt, 10,5 millió forint értékű árut vásároltak a hitelleveleKre. Az iparcikkek forgalma is nőtt. A motorkerékpár-árcsökkenés fokozta az érdeklődést és ez megmutatkozik abban, hogy a vegyesipari cikkek jóval nagyobb mértékben találtak gazdára. Hatvanötmillió 783 ezer forint értékű vegyesipari cikket adtak el. A megyei Népbolt Vállalat félévi eredményeinek statisztikájából, kiderül, hogy a lakosság rűLá'ztdi c‘kitekből vásáiolt legtöbbet a I'épbolt Vállalat üzleteiben. Hec- venkétmillió 874 ezer forintnyi 1 iböuíéie ruhanemit adtak el. Élelmiszerre ennél kevesebbet, 43 411 000 forintot költött a közönség. A ruházati cikkek közül a konfekció-árukból lényegesen többet is eladhattak volna a boltok, ha főként női ruhákból divatosabb fazonokkal és nagyobb választékkal rendelkeznek. A félév kereskedelmére jellemző volt, hagy ciSÖR és CSALÁD Nem az én asztalom? Közfógalommá Vált a lelkiismeretlen pincér példája, aki türelmesen szemléli azokat a vendégeket, akik nem az ő asztalánál ülnek. Sokat cikkeztünk egy időben az ilyen vendéglátóipari dolgozókról, és keményen, egyöntetű határozottsággal elmarasztaltuk őket. Azt állítottuk teljes joggal, hogy az ilyen viselkedés ellenkezik a szocialista vendéglátás alapelveivel, így nem cselekedhet, ilyet még csak nem is mondhat egy öntudatos dolgozó. Azt állítottuk, — helyesen —, hogy a vendéglátóipari vállalat minden egyes dolgozójának köze van a vendéghez. Hiszen van valami kollektív felelősség is nálunk, és van olyan is, hogy a vendég nem egy-egy pincérről, hanem az egész vállalatról, a szocialista vendéglátásról vonja le a konzekvenciát, még akkor is, ha csak egyetlen dolgozó bánik vele udvariatlanul. A kollektív felelősség szocialista fejlődésünkkel párhuzamosan bontakozik ki egyre teljesebben. A régi világban, amikor az „aki bírja, marja” alapelv uralkodott, mindenkinek magának kellett megcsinálnia a szerencséjét. Az emberek nem törődtek egymással, mindenkinek volt éppen elég baja, mindenki örült, ha saját ügyeit sikerült elrendezni. Nálunk, a mi világunkban az egyén érdeke mind több szállal kötődik össze a társadalom érdekeivel. Nálunk a társadalom haszna az egyén haszna is, a társadalom kárából pedig mindenki károsodik. A kollektív felelősségérzetnek, az egyéni és társadalmi érdekazonosságnak első lépése az, ha az ember a közvetlen környezetével, munkahelyével azonosul. A második lépés pedig az, hogy az egész ország, majd a szocialista világrendszer, a nemzetközi munkásmozgalom érdekeivel vállal azonosságot, felismervén egyéni sorsának a nemzetközi munkás- mozgalom helyzetétől való függését. Mit várhatunk ma az emberektől? Mit várhatunk a Magyar Népköztársaság állampolgárától ma, amikor hazánk a szocializmus alapjainak lerakása után, a szocializmus teljes felépítésének korszakába lépett? A VIII. kongresz- szus határozatai adnak választ a kérdésre. Az a cikkely, amely kötelességévé teszi a kommunistáknak, hogy tanítsák meg az embereket szocialista módon élni, dolgozni, gondolkozni és tegyék általánossá az emberek közötti kapcsolatok új szabályait, a szocializmus erkölcsi normáit. A szocialista erkölcsi normák azt is jelentik, hogy az emberek egyéni érdekei nálunk azonosuljanak a társadalom érdekeivel. Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt jelenti, hogy nálunk senki sem lehet közömbös a közügyekkel szemben, senkinek sem lehet közömbös a társadalmat érő károsodás. Ebben a magatartásban a kommunistáknak élen kell jármok. A közelmúltban valaki egy vállalat hibáiról beszélt. A társaság egyik tagja, aki felelős beosztásban dolgozik, nem figyelt oda a2 érdekes, tanulságos témára, s nem kapcsolódott bele a beszélgetésbe. Amikor ezen elcsodálkoztunk, szenvtelenül mondta: „Nem érdekes, szerencsére nem a mi me- gyénkhez tartozik ez a vállalat.’’ Kollégám meséli, hogy egyik állami gazdaságunknak jelezte, hogy területén valamelyik járműről nagy mennyiségű búza szóródott az útra. Amikor a vezetők megtudták, hogy nem a gazdaság vontatója szórta el a búzát, megnyugodtak, semmi vész, nem a gazdaságot érte károsodás. Az ilyen szemlélet már nálunk nemcsak, hogy elavult, hanem egyenesen káros. Vezető embereknek tisztán kell látni, hogy nemcsak a mi megyénk, de nem is egy állami gazdaság kárától függ a szocialista fejlődés ügye Nem lehet tehát közömbös senkinek, akárhol, akár megyénkben, akár megyénkén kívül károsodik az ország. Tény és való, hogy mindenkinek elsősorban a saját munkaterületén kell egyéni érdekeit összehangolni a társadalmi érdekekkel. Mindenkinek elsősorban a saját munkahelyén kell türelmetlenül küzdeni a visszásságok ellen. Azonban tágítani kell a kört, egyre tovább kell néznünk, saját területünk határain túlra. Legyen egyre több közünk egymáshoz, a „más asztalához” is, mert ezt kívánja tőlünk egyre táguló életünk. Gy. J. 55 Vu Művész úr játsszék... 55 'issza kell képzelnünk magunkat abba az időbe, amikor két napig tartott az út Szekszárditól Iregszem- cséig, amikor fogattal utaztak, s Högyészen váltották a lovakat. A század elején az ireg- szemcsei polgárság még a kaszinóban töltötte idejét, be-be néztek Bandi Manó vendéglőjébe. Egymás mellett állt a két épület, a főtéren, ott, ahol ma a modern kultúrház működik. ötven éve, nyáron, nem mindennapi vendég ücsörgött Bandi Manó vendéglőjében. Vékony dongájú, fekete hajú, harminc N. J. ROSSZ, HANYAG MUNKÁS Cs.-pusztán dolgozik, már több mint öt éve. Nagy szó ez nála, hisz ennek előtte vándorolt az országban. Itt megállapodott. Nem azért mert tetszett számára a munka, hanem mert a család könnyebben megélt. Az illetményföld képezte a család fő megélhetési forrását. A családfői kereset nem jutott, vagy csak nagyon ritkán jutott el oda, ahol arra a legnagyobb szükség lett volna ... A kocsma, a puszta egyetlen pénzköltő helye nyelte el N. J. minden keresetét... 4/ A legutóbbi fizetéskor — néhány nappal azután, hogy a telepvezetőhöz négyszer is ment könyörögni, egy kis jobb munkáért, — már nem is ment dolgozni. Nem ment, üzenetet küldött, hogy nem ér rá. „Dolgom van — üzente, — el kell mennem rokoni látogatásra”. S hiába hívta a telepvezető, hogy elmondja neki, most ebben a dologidőben ráér az a rokon várni. N. J. elutazott. Pedig előtte már a család rettenetes nyomorúságos körülményeit figyelembe véve a gazdaság vezetője takarmánykaszásnak osztotta 1 _>gy ott többet tud keresni ... S, most, hogy a jobb munka után kapott egy kis több pénzt, hóna alá csapta az utibatyut, és elment rokont látogatni... EGY ASSZONY, NÉGY GYEREK — egyik kicsi, másik pici — maradt utána — pénz nélkül. Még tejre való sem maradt a családnak. A szomszédok, akik öt év óta nem únták meg a családot segíteni, hordták a tejet, ételmaradékot, s ha levetett valamelyik gyerek egy fakult ruhát, az is az N.-gyerekeknek jutott... Négy napig volt távol a családfő. Négy napig nélkülözött a család, s nélkülöz most is, mert a pénzt a hanyag ember mind egy fillérig elverte... Amikor megjött, nem ment a telepvezetőhöz, hogy jelentkezzen, hogy elnézést kérjen, amiért engedély nélkül elment. Megbánta már azt, látja miben hagyta a családot, kell a pénz, kell a kenyér, állítsák munkába... N. J. ilyet nem tesz. Úgy ment vissza a munkahelyére, mintha tegnap este műszak után ment volna el. Beállt a csalamádéba. vágta a marháknak az ennivalót... Akkor értem a pusztára, amikor a telep vezetője nagy gondban volt, hogyan, s mit tegyen ezzel az emberrel. Mert ha a munkatörvénykönyv paragrafusait alkalmazza, akkor ki kell adni munkakönyvét, ha mint ember kezeli az ügyet, s a családot nézi, el kell tekintenie ettől. Viszont, ha a munkások véleményére hallgat, akkor már rég elküldhette volna, de ha a puszta asszonyaira figyel, akkor tartani kell ezt a családjával nem törődő embert... VÉGÜL, KI TUDJA MÁR HÁNYADSZOR, úgy határozott a telep vezetője, hogy marad N. J. Nem küldi el még ez egyszer. S amikor izent érte, hogy jöjjön az irodára, beszélni akar vele, hogy számonkérje igazolatlan mulasztását, megmossa fejét a család elhanyagolásáért, a pénz elveréséért, az már természetesnek veendő, N. J. ismét nem jött. Ott ült a puszta egyetlen pénzköltő helyiségében a kocsmában. Amikor oda mentem, hogy megismerjem ezt az embert, akkor már a tizedik pohár sört itta. — Pj — körüli férfi foglalta el az egyik ásztalt, fonográfot fakóit maga mellé, kottákat nézegetett. Nem sokáig maradt egyedül. Vénasszonyok telepedtek mellé, hívta őket, beszélgetett velük, aztán áhitatosan hallgatta, mikor énekeltek. Nagyon dicsér- gette őket, egyre bíztatta a vendégeit, hogy ezt mégegy- szer, drága Mári néni, ez nagyon szép volt... Es akkor le- kottázta a dalokat, nótákat, vagy fonográfra vette. Az asztaltársaságnak volt is elég közönsége. Figyelgették, milyen ügyesen szedte ki az idegen a „vénasszonyokból” a régibbnél régibb nótákat. Kelemen doktor csak elment mellettük és odaszólt a vendégnek: — Nem érdemes azokkal a régi nótákkal vesződni, mindig mondom magának... V)e a vékony dongájú férfi nem adott a figyelmeztetésre. — Tetszik tudni, már akkor is látszott rajta, hogy nagy ember lesz belőle. Olyan fanatikusan dolgozott ott a vendéglőben, annyira hitt a magyar népdal és zene jövőjében — mondja /Ír. Kelemen Géza, a község nyugdíjas körzeti orvosa, csendes, lehúzott redőnyös szobájában. — Zenetanár volt. zenekutató, én meg az ilyeneket mind úgy hívtam: művész úr. De rá illett is. Olyan igazi sértődős, érzékeny művészember volt. Járt nálunk sokszor, mikor még bent laktunk az orvoslakásban. A feleségem nagyon szerette a zenét, eljöttek hozzánk a csehipusztai Huber kasznárékkal. Az anyósomnak rokona volt a kasznárné, az meg atyafiságos rokonságban volt Bartók Bélával. 1913—14 nyarán sokszor megfordult lregszemcsén. Aztán később nemigen láttuk... A zongora most is megvan. „Eder Antal Gyula Budapesten” — ez a cégjelzése, de Becsben készítették, az 1870-es években. Ezen játszott Bartók Béla lregszemcsén, a házi hölgyek kérésére. — Kihúzta a faltól, kinyitotta, komforttá tette magát, és akkor játszott... — meséli ár. Kelemen. — De, ha az asszonyok beszélgettek, akkor csak abbahagyta a játékot, belevágott a zongorába, s a „Goldstein Fáni hej azt mondta...” dallamát verte. Akkor aztán hiába kértük, hogy játsszék még valamit, kedve szerint, nem volt hajlandó. Megsértődött a figyelmetlenségen... — Nagyon szépen játszott — emlékezik az orvos. — Én nem voltam soha zeneértő, de ezt megérzi az ember. 7\7 incs benne utólagos 0I^ ’ fogultság a valóban nagy emberré lett Bartók Béla iránt. Nem tudták, kit is látnak vendégül, és most is csak ezt sajnálják. — A feleségem, szegény, azóta már meghalt, gyakran mondogatta később, hogy legalább megkértük volna Bartókot, írja bele nevét a zongoránkba... Dehát ki tudta, hogy csakugyan „művész úr” lesz abból az emberből? Mikor úgy tréfásan mondta neki akkoriban otthonukban, hogy „művész úr, játsszék valamit", az csak a szeretetre méltó atyafi ugratásos megszólítása volt... A zongorán nincsen jel, de valódi Bartók-emlék azért, amely a szóbeszéd révén egész Iregszemcse birtoka lett. A 70 iregi Bartók-dal pedig azt bizonyítja, hogy azok a régi, idős iregi asszonyok nem hiába produkálták magukat a vékony dongájú, fekete férfi fonográfja előtt... BENCZE KLARA
