Tolna Megyei Népújság, 1963. július (13. évfolyam, 152-177. szám)

1963-07-14 / 163. szám

▼

/

WILLY FRANK:

Családias hivatal

\

Alighogy elfoglaltam új munkahelyemét, egy pokolian csinos leányzó • könyökölt íróasztalomra. Kábítóan illatos szőke haja végigsimította arcomat.

— Jenőkém — suttogta bizalmasan —, három nap múlva lesz Bandi születésnapja. Remélem, hozzájárulsz az ajándékhoz?

— Ki az a Bandi? — kérdeztem gyámoltalanul mosolyogva.

— Ö, egy nagyon aranyos kolléga — csicseregte és nyomban orrom alá tette a gyűjtőívet, amelyre már körülbelül hatvan kartárs jegyezte fel hozzájárulását. Némi lelkitusa után öt forintot adományoztam a vadidegen Bandi születésnapi ajándékára. A szöszke hálásan megpaskolta orcámat.

— Juci vagyok! — mutatkozott be.

Az esetről már teljesen megfeledkeztem, de három nap múlva ismét megjelent Juci.

— Bandi hálás köszönetét és ezt a csekélységet küldi — tril- lázta, s közben lerakott íróasztalomra egy dupla feketét, egy oroszkrémtortát, és három mandulás csókot, ördög és pokol, gondoltam, ez aztán kifizetődött — öt forintért!

A második héten felkeresett egy kis kövér kartárs, akit még sohasem láttam. Bambán, bánatos szemmel nézett rám.

— Szegény kis Gizellánk válik

— szólalt meg tompa, gyászos hangon.

— Az ördögbe is, ki az a kis Gizella? — robbant ki belőlem szívtelenül.

— Hát csak ismered Gizellát!

— kiáltotta szemrehányóan a kis kövér. — Nem emlékszel a három hónappal ezelőtti pompás esküvőre? A gyönyörű ajándékunkra, a rengeteg tojáslikőrre, amivel kínálgattak?

— Nem, valóban nem — ráztam a fejem.

— Persze — kapott észbe a kis kövér —, te még akkor nem voltál nálunk. De azért adhatsz valamit. — S máris nyújtotta a gyűjtőívet

— Nálatok a válást is megün- neplik? — kérdeztem nyilvánvaló ingerültséggel.

— Ne légy már ilyen cinikus — könyörgött a kis kövér. — Szegény Gizellának annyi kiadása van a válással, meg költözéssel, igazán segítenünk kell rajta.

Kicsit húzódoztam, de végül mégis megpuhultam, és a szegény kis Gizellára is áldoztam öt forintot. Mérgelődtem is miatta, míg csak haza nem indultam.

Mikor ki akartam lépni a kapun, egyszerre csak észrevettem, hogy egy csomó kartárs ácso- rog ott. Hirtelen felcsattant a kis kövér hangja:

— Jenő, te is hozzánk tartozol, el ne menj! A kedves kis Gizella nem akar hálátlan lenni és meghívott minket egy rundóra!

Hetvenen vonultunk le a legközelebbi eszpresszóba, ahol Gizella fejenként hat pohárka konyakot fizetett. Valóban, megint kifizetődött — öt forintért!

Ezek a rejtélyes esetek elgondolkoztattak. Itt valami nincs rendben. Valahol, valami bökkenő van, "de egyelőre még nem jöttem rá, hogy mi. S így ment ez folyton: születésnap, névnap, eljegyzés, lakodalom, ezüstlakodalom, jubileum, s mit tudom én, még mi minden. Fizettem az öt forintos normámat, ahogy azt elvárták tőlem, és rendszeresen visszakaptam befektetésem két—háromszorosát. Amikor azután Károly ünnepelte a születésnapját, akkor végre bepillanthattam a kulisszák mögé. Károllyal ugyanis egy szobában ültem, asztalunk egymás mellett állt. Most nekem kellett gyűjtenem. Naphosszat' vándoroltam a gyűjtőívvel egyik osztályról a másikra, míg nyolcvankét kartárstól összegyűli négyszáz forint. A befolyt összegből vásároltam Károlynak egy virágcsokrot és egy csodálatos bólé-szervizt. Ezután Károly revansálta magát. A legközelebbi cukrászdából hozatott a nyolcvankét kartárs részére egy- egy dupla feketét, orosz krémtortát, meg három—három mandulás-csókot. Az egész kis móka belekerült neki summa summárum ezerkettőszáznegyvenhat forintba. Károly kénytelen volt előleget felvenni. Hidegvérűen, de kissé sá- padozva viselte el sorsát, majd hazavitte a bólé-szervizt, hogy odaállíthassa a meglévő hat bólészervize mellé.

Végre világosság gyúlt az agyamban, s ugyanakkor jeges félelem szorította össze a szívemet. A saját születésnapomra gondoltam! Titokban más állás után néztem, s amikor már vészesen közeledett a rettegett nap, sietve fel- mondtam.

— Nem érzed jól magad a mi kis kollektívánkban? — kérdezte fájdalommal teli hangon az osztályvezetőm.

— De, de igen! Sőt, nagyon is... családias! De tudod, bizonyos személyi körülmények... — dadogtam.

— Kár, nagy kár — sajnálkozott az osztályvezetőm. — Ugye, neked nemsokára lesz a születésnapod? Ó, milyen jó lett volna, ha együtt ünnepelhetjük és milyen szívesen megleptünk volna valamivel. — Egy darabig rámszegezte tekintetét, majd hirtelen felkiáltott: — Tudod mit, Jenő? Kapsz egy kis emléket tőlünk és tartunk egy jó búcsúösszejövetelt.

Megtörtén vonszoltam ki magam a szobájából. Elvesztem! De egy jóságos véletlen a segítségemre sietett. Másnapra megbetegedtem. Orvosilag igazolt influenzával feküdtem az ágyamban, elrejtve. Gondtalanul és békésen teltek felmondási időm napjai, míg távol hivatalom veszélyeitől, kúráltam magamat. De egy napon óh, jaj, kinyílt a betegszobám ajtaja és besétált a hivatal küldöttsége: a támogatásommal elvált kis Gizella, akinek második esküvőjére röviddel azután ismét gyűjtöttek, a pokolian csinos Juci, és az osztályvezető.

— Jenőke, te szegény! — zo- kagta Juci és aranyhaja arcomra borult.

— Hatvannyolc kartárs kíván jobbulást — zengte mély bariton hangján ünnepélyesen az osztály- vezetőm.

Gizella virágot és csomagocskákat rakott a takarómra, miközben negédesen felkiáltott:

— És ha felépülsz, megünnepeljük gyógyulásodat! Meggyőződésünk, hogy kiteszel magadért!

Este felkeresett a kezelőorvosom. Egyszerűen nem tudta megérteni, mi okozhatta visszaesésemet.

Hollósi Tibor fordítása

KÓPIÁS SÁNpOB:

Nyári éjszaka

Erdők fekete tengere zúg: éberen figyelnek a tavak, mint óriásira tágult pupillák.

Villámlás készül valahol.

A vasúti vágányok

a végtelenség magasfeszültségű vezetékei.

A kanyarban a villózás hajlik, mint az acél.

Megállók,

s hallgatom a csend zakatolását.

Feszesre felfújt léggömb ez az éj, minden pillanatban várom a pukkanást. Forró a sötétség, forró az ég.

Fehéren izzanak a jól kikalapált csillagok.

A falvak

most fordulnak másik oldalukra.

... A kutyaházakba szimatolva bújik be a Hold.

Egy szerelmespár

elkíséri az utcát az utolsó házig.

De ott sem állnak meg, tovább mennek,

hogy kiszakadjanak az ablakok s a pletykák mágneses erőteréből.

... A sötétség

kávézaccként leüllepszik lassan.

A Nap még túl van

a fények lőtávqlságán,

de a kakasok álma már keskenyedik.

LADÁNYI MIHÁLY:

Varázslat

Nem láttad-e a bűvölő manót?

Síró szeme, nevető szája volt.

Azt mondta: nézd, fiú, ott az a nő, legyen szívednek nehéz, mint a kő.

Ében szeme erdőtüzébe less, elszenesedj és elkopj és eless.

Kiss melle holdját nézd, hogy száll tova és halj meg érte minden éjszaka.

Lám gyönyörű állat a szerelem, hószínű mén, legel égő gyepen, de amikorra kengyelébe lépsz, akkorra rég elégsz már, rég elégsz.

— Szóval az úgy volt — szívesen elmondom, ha idefigyel —, hogy én dugdostam százhúsz forintot az asszony elől. Nem otthon. Bent tartottam az üzemben a szekrényemben, tudja, az ember megkapja a gubát, leemel belőle ennyit és ennyit, bevágja a többi közé, jobb így, nem esik kísértésbe, hogy esetleg hozzányúl valamiért. Ismeri ezt, emberek vagyunk. Hát szóval akkor kereken százhúsz forint volt. Gyűjtögettem. Mi az ilyesmiben versengünk az asszonnyal. Jó, mi? De ezt majd máskor mondom el, most a százhúszat, vagyis a lopást szeretném végigdumálni magának.

— Mit mondjak? Hatvan szekrény van az öltözőben. Egyszer jön az egyik beállító, hogy valaki elemeit tőle tíz forintot. Gondolhatja. Ilyenkor persze mindenki gyanús, az természetes. Nyitva hagyta a szekrényét a pacák. Aztán alig telt el egy hét, megint elveszett valami. Istenemre mondom, az egész társaság fente rá a fogát. Képzelje el ennyi rendes ember között akad valaki, aki hozzányúl a máséhoz. No persze figyelni kezdték a dolgot. Gondolhatja, hogy egy darabig semmi se történt. Akkor megint elveszett pár forint és egy óra. Hát szóval így álltunk. De én akkor még mindig nem gondoltam arra, hogy kivegyem

Nevelés

TÉNAGY SÁNDOR:

LASSANKÉNT

Lassanként én is hibátlanul szemlélgetem a hasznos célszerűt; bajom van elég — mi gondom velük! a fő, hogy dicsér és nem szapul

a Hivatal és annak bölcs feje, mert — ugyebár — kell az egyetértés; akad persze tisztázandó kérdés, például: a vallása? s neme?

s ki most a kartárs tisztelt sógora? s van-e még — hehe — egy kevés jó bora? s arcán mint húzódik a mosoly?

mert — kérem tisztelettel — fontos ám, hogy látható legyen a hapsikán a szocialista jómodor.

a pénzemet a szekrényből, de eszembe jutott valami: el kell csípni az ipsét, s fölírtam magamnak a pénzeket. Elég hülye voltam, vagyis nem egészen, mert ebből lett aztán a balhé, amit el akarok mondani.

— Szóval megyek én egyszer délben az öltözőbe, feltűnik, hogy valahogyan másképpen van a lakatom. Kinyitom. Első persze, hogy megnézem a pénzt. Mit mondjak, elöntött engemet a víz: egy vas se volt. Hat darab huszas! Futottam rögtön az irodára, megfogom Lakatos. Janit, a titkárt és elmesélem, mi történt. Persze azonnal összekapták a vezetőséget. kikérdeztek engemet és elhatározták, hogy egy szót sem az egészről, menjen a munka szépen, de leiépé skor, amikor bent van mindenki az öltözőben, jön a motozás. Nekem kiadták, hogy hallgassak a dologról.

— Most gondolja el, milyen érzés volt az nekem! De hallgattam. Persze elég rosszul ment a munka. Akárhová nyúltam, mindenütt a hatvan ember arcát láttam! Ki lehetett közülük. Néhányat meg is gyanúsítottam magamban. Iszákos, kártyás pali, csak egy ilyen lehet, gondoltam.

— Na jó, nem húzom az időt. Eljött a négy óra. Bemegyek az öltözőbe. Persze irtó módon izgulok. Ott van a titkár, egy művezető és még néhány a vezetőségből. Mondják mindenkinek, hogy tessék csak öltözni és hagy- - juk nyitva a szekrényeket. Gondolhatja, mi volt ott! Irgalmatlanul dühös volt a nép, hogy egy miatt így meghurcolják. Mi veszett el megint, mit keresnek, kérdezgették és sértődötten álltak oda a fnotozás elé.

— Akkor már persze Lakatos Jani megmondta, hogy mit keresnek, hogy tőlem, vagyis Makkor Imrétől ellopott valaki százhúsz forintot, hat darab húszast, a számok föl vannak írva, okosabb lenne, ha az illető előadná,

nem gyanúsítgatnánk itt annyi embert. Mit mondjak, olyan hangulat volt abban az öltözőben, mintha halottat ravataloztak volna fel a szekrények között. Az a sok rendes, becsületes ember pirult egy miatt. Majdnem elsüllyedtem. De persze gondolhatja, hogy az illető nem jelentkezett.

— Kutatták a zsebeket, a szekrényeket, negyed öt után öt perccel már legalább harminc ember túl volt rajta. De gondolja el, valaki azt mondta: szaktársak, ne mozduljunk innen addig, amíg meg nem találjuk! És együtt maradt a nép. Arra gondoltam, ha ezek most megtudják, ki volt, jaj a pacáknak. Akinél húszasok voltak, azt megnézték, izzadni kezdtem, az enyéim még mindig nem voltak közöttük.

— Na jó, képzelje el, egyszer- csak odaáll Lakatos Jani elé egy X. Y. nevű pali, a nevét nem mondom meg; amolyan negyven éves, görhes kis alak, rossz családi életet él, iszik, kimaradozik, sok mindent megpróbáltunk már vele, hiába. Feltartja a kezeit, Jani belenyúl sorba a zsebeibe, zsebkendő, bicska, cigaretta, öngyújtó, de más semmi. Akkor rákiált Somogyi Feri, hogy nyissa ki a jobbkezét, mit tartogat benne?

— Hát szóval... — képzelje, olt volt a pénzem, egészen összegyűrve. Gondolhatja, mi lett ott egyszerre! Ha nem vagyunk néhányon higgadtabbak, kitiporják a beleit. De leintettük a mérgeseket. És elhúzódtunk a pofától. Képzelje, ott állt az öltöző közepén, leégve, mellette a titkár és még három vezető.

— Kérdezhettek attól akármit, a száját se nyitotta ki.

Akkor kilépett a brigád vezető, jó kemény ember, mondhatom patyolat munkás.

— Kijelentem — mondta —, hogy X. Y-t azonnali hatállyal a

brigádból kidobjuk, egy percig se vagyunk hajlandók együtt dolgozni vele.

— Ezt persze mindenki helyeselte. Menjen a fenébe innen az ilyen csirkefogó. A vezetőség is elfogadta ezt és nehogy nagyon elhúzzuk az időt, bevitték magukkal az üzemirodába, nekem visszaadták a pénzt és szétment a nép. Gondolhatja, mit érez, mi mindenre gondol ilyenkor az ember. Sajnálja is, dühös is rá. És persze kívánja, hogy megszabaduljon tőle. Ez érthető. Majdnem egy óráig dumáltunk erről a gyár előtt és hazafelé menet.

— Na most jön aztán az érdekes dolog, ezt figyelje meg. Másnap kisütik az üzemirodán, hogy legjobb lesz, ha ő kéri a kilépését. Akkor hozzájárulással elengedik, menjen a fenébe, mi elfelejtjük az egészet. No de mi lesz vele másutt? Ha ott is megcsinálja és mi ezt nem mondjuk meg? Tetszik érteni a szituációt?

— Törtük a fejünket a vezetőséggel együtt. Gondolhatja. A pali persze nem ellenkezett, azt mondta, kéri a hozzájárulást, belátja, hogy piszkos alak volt, ezen nem is akar senkivel vitatkozni.

— Na, de mi történt deltáiban, ezt adja össze! Jön a brigádvezetője, aki tegnap annyira verte a huppot, azt monoja, ö meggondolta a dolgot, nem lenne helyes, ha ez a muki most elmenne innen, elfelejtené az egészet. Legjobban azt tennénk, ha itt tartanánk alacsonyabb munkakörben, egy évi prémiummegvonással, tegye jóvá itt a bűnét, ahol elkövette.

— Mit szól hozzá? Szerintem nem volt hülyeség, hogy belementünk. Azóta három hónap telt el, az ipse alig iszik, dolgozik, ha társadalmi mun’ia van. ő az első, örül, ha szóba állunk vele. Persze, ha most csinálna valamit, azonnal jönne a rendőrség, de nem hiszem, belátok én abba az emberbe, az most már alig várja, hogy tisztára mossa a szennyesét. Ha akarja, írásban adom, hogy ez történt...

ORMOS GERO