Tolna Megyei Népújság, 1963. július (13. évfolyam, 152-177. szám)

1963-07-31 / 177. szám

2 TOLNA MEGYEI NEPT3JSÄG 1963. Július 31. Hová indultak, meddig jutottak az érettségiző fiatalok? Most érettségiztek. Ambícióval telve, nagy reményekkel hagyták el az iskolapadot. Sokban közü­lük már kialakult egy szakma iránti vonzalom, mások csak pil­lanatnyi szükségből jelentkeztek ide, vagy oda. RepliSöiiek jelentkeztem Magas, szőke fiú, Varga Ven­delnek hívják. Sugárzik róla az egészség. — Nem vettek fel — mondja. — Nem a felvételi vizsga, hanem a magas orvosi követelmények miatt. Azt mondják ideges va­gyok. Hát ideges embernek lát­szom én? Mások szerint kötél- idegzctű vagyok. És mégis .. Hiá­ba oda nagyon megválogatják az embereket. Először villamossági szakmára szeretett volna menni, de a vi­torlázórepülés annyira hatott rá, hogy el sem tudott képzelni mást, mint a felhők felett szállni. — Most már nem bánom, — folytatja — nagyon jó helyem van. Autó-villamossági szerelő le­szek. Szeretem ezt a munkát és a repülést sem kell abbahagynom. Továbbra is tagja maradok a vi­torlázórepülő-klubnak. így is olyan munkában dolgozom, amit szeretek. A repülés pedig szóra­kozást, kikapcsolódást jelent. Révbe jutottam — A nyomdában dolgozom — mondja Hermann Zoltán. — A bátyám is ott van. Én még egé­szen kisfiú voltam, amikor meg­bámultam a hatalmas gépeket és a bátyám munkáját. Azóta is cso­dálom ezt a szakmát. Nem vágy7 tam soha máshová: Most^írkézt' szedést gyakorolom, de ez is na­gyon érdekes munka. Az a leg­jobb érzés, amikor'az ember sa­ját keze nyomát látja a fehér papíron. Sikerült a tervem, örü­lök. Később majd a bátyámmal együtt fogunk dolgozni. Családon belül is vehetek különórákat. — Mehettem volna oda is, ahol többet fizetnek, de ehhez van kedvem. Más ha valamit kedvvel ha csupán a csinál az ember, s pénzért dolgozik. Mérnök leszek — Nem szeretném elkiabálni, mert ez még nem biztos — mond­ja Sípos Judit. — Nagyon, na­gyon boldog vagyok, hogy fel­vettek az egyetemre. Az egyetem nehéz lesz, de úgy érzem, meg fogom állni a helyem. Mindig érdekeltek a műszaki dolgok. Már a politechnikai gyakorlaton is szerettem, ha komolyabb munká­kat bíztak rám. Észreveszi hitetlen arcomat. — Azért mert lány vagyok? Manapság ez ma már nem ritka­ság. Különben is egyenjogúság van! Férjhez megyek Katz Mária fekete kislány. Kö­zepesen érett. — A Tejipari Vállalatnál dol­gozom, az üzemben. Nem fárasztó munka, szívesen csinálom. Nem ez volt a tervem, de nem baj. Itt sem rossz. Dolgozni minden­hol kell. Marikának vőlegénye van, nem tanul tovább. Az érettségi bizo­nyítványt megszerezte, akár szak­munkás lesz. akár irodába kerül megtalálja a számítását. A legtöbben megtalálták helyü­ket. Előttük az élet a maga örö­meivel, nehézségéivel és sok-sok lehetőséggel. Rajtuk múlik, hogy mire viszik. — kájé — Kik azok a kispolgárok? Nem azok, akiket néha ok nél­kül kispolgároknak nevezünk. Manapság ugyanis divattá válik, hogy ha valaki házat épít, autót vásárol, divatosan öltözködik, új bútort vesz, tvisztel, vagy gépesíti háztartását kikiáltjuk kispolgár­nak. Előfordul az is, hogy egyesek elméleteket gyártanak: látván a munkásosztály életszínvonalának, kultúrájának emelkedését, „meg­állapítják”: kispolgárosodnak a munkások. Hallottam, hogy egy kommunistát azért neveznek kis­polgárnak, mert párton kívüli ér­telmiségiek is a társaságához tar­toznak. Mást azért kiáltottak ki néhányan kispolgárnak, mert megnősülvén, abbahagyta koráb­bi bohém életét és rendezett, ki­egyensúlyozott a családi élete. Öntsünk tiszta vizet a pohárba Időnként nem árt elismételni az ismert igazságokat, még akkor sem, ha ezeket már több ízben, alapfokú politikai szemináriumo­kon elsajátítottuk. Öntsünk tehát tiszta vizet a pohárba és tisztáz­zuk a kispolgárság fogalmát. A kispolgárság a kapitalizmus­ban a polgárságnak az a rétege, amely kis magántulajdonnal ren­delkezik, általában és döntő mér­tékben saját munkájából és nem bérmunka kizsákmányolásából él. Ezenkívül a kispolgársághoz Fiatalok karneválja a lengyeli erdőben Augusztus 20~íúy. nagyszabású karnevál lesz a len gyei i erdőben. A majori és—a Lengyel községi ifjúsági szövetség hat község fia­taljainak részvételével rendez kirándulással egybekötött kar­nevált. A karnevál Majosról in­dul ós útközben csatlakoznak hozzájuk motorral, kerékpárral, lovas kocsikkal. Aparhant, Mucs- fa, Kisvejke, Nagyvejke, Závod és végül Lengyel község fiataljai. Az útvonalon tréfás vetélkedő, próbatétel áll majd a fiatalok előtt ezek legyőzése után folytathatják majd útjukat. A nagyszabású karnevál végleges programját még nem készítették el, de bizonyára a kát község ifjúsági vezetői — a karnevál rendezői — felejthetet­lenné teszik a fiatalok erdei kar­neválját. „Fűre lépni H a csak egyetlen hely len­ne széles e hazában, ahol az élet olyan formán megy, ahogy majd arról alább szó esik, akkor is szóvá kellene tenni. Mivel azonban több hely is akad, szerfölött ingerlők a példák, s arra ösztökélnek, hogy szóljunk róluk, mondjuk ki hí­ven egy közepesen sikerült filmvíg játék mondandójához hasonlóan, hogy: fűre lépni igenis szabad! Még tovább: nem csak szabad, hanem szükséges is letaposni azt a fűvel betele­pített részt, ami itt-ott; és amott elválaszt embereket, de különösképpen vezetőket egy­mástól. Miről van szó? Tulajdonkép­pen nem nagy dolog az egész, s ha úgy vesszük az élet enél- kül is elmegy a maga útján, a társadalom fejlődése sem reked meg, ámhogy nehezebben, gya­koribb döccenőkkel halad az szinte bizonyos. Mutatja ezt az alábbi példa, amit sok közül emeltünk ki, mint az ilyesmiket jellemző leghívebb precedenst. Bizottság járta a falut, arra akart választ kapni, miként zajlik ott a kulturális élet, a községben, a termelőszövetke­zetben, s egyáltalán van-e va­lami jele annak, amit hivata­los nyelven kulturális forrada­lomnak szokás nevezni. Az eredmény most lényegtelen. Er­ről majd máskor. Sokkal érde­kesebbek e pillanatban azok az akadályok, amelyekbe vizsgálat közben a bizottság tagjai üt­köztek. A tanácselnök körül­belül ezt mondta: mennek, me­néseinek nálunk a dolgok, de a részleteket inkább az iskola- igazgató ismeri. Az iskolaigaz­gató: Én csak azt tudom, ami a tantestületben, az iskolában és a művelődési otthonban tör­ténik, de hogy a termelőszövet­kezetben mi van, arról az ot­tani elnök tud bővebbet mon­dani. — Van nekem elég bajom — így a közös elnöke. Nyakunkon az aratás, a cséplés és még sok egyéb, s ezek éppen eléggé lekötik az energiámat, időmet... JT E s a bizottság: Ezeket a problémákat megbeszél­ték, vagy megbeszélik néha kö­zösen? Volt róla tanácsülés, ott a beszámoló meg a vita során alaposan megtárgyaltuk. Más­kor nem? A, felek kicsit csodál­kozva néztek egymásra: mikor és miért kellett volna még azon kívül a dolgokról beszélni? Vé­gül a tanácselnök kis tétovázás után, hogy partnerei érzékeny­ségét valamiképp meg ne sért­se, kibökte: — Nem jöttek hoz­zám, hogy tájékoztassanak ... Nem kárt tőlünk tájékoztatást — hangzott a válasz a másik oldalról majdnem egyszerre ... S itt tulajdonképpen elér­tünk ahhoz a képzeletbeli pá­zsithoz, amit nemcsak szabad, hanem szükséges is letaposni, ha azt akarjuk, hogy a dol­goknak ne külön-külön legye­nek gazdái, hanem egyszerre, s a maguk részterületéről lássák az egész komplexumot. Mert mi derült ki a végén? Az, ho<*v az iskol úga-'gatá a termelőszö- velkezet elnökével t"h\idónkén- pen most telrlkczoH harmad - szorra, s az ezt megelőző két találkozó pedagógus-föld ügyé­ben történt. M ondhatja valaki: miért akarom én most külön­böző érdeklődési körű, más szakmai elfoglaltságú emberek barátságát, barátkozását kierő­szakolni. Hiszen ez csak amo­lyan tessék-lássék valami lenne úgyis. Szemben ugyan barátok maradnának, de különben sem­mi sem változna. Az, hogy ki­kivel barátkozik, kinek-kinek a saját dolga. Ebben az esetben és az ehhez hasonlókban azon­ban többről van szó, mint em­berek egyszerű, nyájas, kedves érintkezéséről. Az a barátko- zás, amit a felhozott példa alapján sürgetünk, tulajdonkép­pen munkakapcsolat, olyan érintkezés, amelyik egymás se­gítését, a kollektív bölcsesség, a testületi vezetés kibontakozá­sát van hivatva elősegíteni. Az, hogy egységesebbek legye­nek az elgondolások és a ter­vek, összefogottabb a végrehaj­tás. Hogy abban a községben, ahonnan a példát vettük, ki kezdte ezt a furcsa különálős- dit nem kutattuk. Ezt firtatni nagyjából felesleges. Sokkal fontosabb, hogy a példával érintettek és mások is okulja­nak az esetből, lépjenek rá ar­ra a bizonyos fűre, ami most közöttük elterül, döntsék le a vélt, vagy valóság0« tekintély állította táblákat, közeledjenek egymáshoz. így könnyebb lesz az ő dol­guk is, mert é°rem érdk ma gukat egyedül Szolnoki István tartoznak az értelmiségnek, alkal­mazottaknak, szabad foglalkozá- súaknak és más társadalmi réte­geknek azok a tagjai, akik a kis magántulajdonosokhoz hasonló életkörülmények között élnek. Kispolgárok tehát a kapitalista társadalomban a kisbirtokos pa­rasztok, kisiparosok, — általában a kisárutermelők — a kiskereske­dők és az ezekhez hasonló társa­dalmi helyzetben élő emberek. A forradalmi harcban a mun­kásosztály mindent megtesz a kis­polgárság, főként legjelentősebb csoportjának, a dolgozó paraszt­ságnak a megnyeréséért. A pa­rasztsággal való szövetség kiépí­tése döntő jelentőségű a proleta­riátus forradalmának győzelme szempontjából. A munkásosztálynak ugyanak­kor számolnia kell a kispolgárság két arcával, ingatagságával. A kispolgár ugyanis, mint dolgozó a munkásosztályhoz, mint tulaj­donos a tőkéshez húz. A kispol­gárt a kapitalizmusban állandóan fenyegeti a proletarizálódás ve­szélye, s csak halványan bízik a meggazdagodás szerencséjében. Mindezeket figyelembevéve a munkásosztálynak a kispolgárság érdekeivel találkozó politikát kell kidolgoznia forradalmi harcai­ban. A marxizmus—leninizmus elméletében nagy szerepet játszik a munkásosztály és a kispolgár­ság, főként a dolgozó parasztság viszonyának kérdése. A marxiz­mus előtt már a Francia Enciklo­pédia szerzői is helyesen vetik fel a kispolgárság politikai szerepét: „A rendszerek romlottságával szemben politikai közösségének állásfoglalását fogja — amennyi­ben ez egyhangú — vallani, s ha megoszlás lesz úrrá,fáz államon, azokhoz csatlakozik majd, akik valamennyiünk egyenlőségének és szabadságának lesznek hívei...” Eszméi túlélik a kispolgárságot A kispolgárokat nem sajátítja ki a munkásosztály. A forradalom győzelme után a kispolgárság megmarad, majd a velük szem­ben folytatott helyes politika kö­vetkezményeként eljut a szocia­lizmus igenléséig, szövetkezeti út­ra tér, szocialista termelési viszo­nyokat alakít kisbirtokából. Ek­kor tulajdonképpen a volt kistu­lajdonos, a most már szövetkezeti ember megszűnik a szó társadal­mi és gazdasági értelmében kis­polgár lenni. Vajon a szocialista termelési vi­szonyok győzelmével a kispolgár­ság gazdasági, társadalmi viszo­nyainak megváltozásával meg­szűnik minden, ami a kispolgár­ságot jelenti, ami a kispolgárság­gal kapcsolatos? Korántsem ez a helyzet. A marxizmus egyik igazsága: a lét határozza meg a tudatot, de a tudat fejlődése mindig elmarad a lét fejlődése mögött. így vagyunk a kispolgári eszmékkel is. Nem kétséges, mindenki által ismert, hogy a kispolgári léttel, mint alappal együttjár a kispol­gári lét jellemzőit tükröző tudat is. Nincs abban szégyellni való — mondjuk ki nyíltan, mert senki sem tehet erről —, hogy a kispol­gári tudat objektíve: ingadozó, kétszínű életszemlélet és maga­tartás, nagyzoló, de kicsinyes élet­mód, s a mindehhez tartozó, fél­műveltséget tükröző ízlés, szoká­sok, korlátolt gondolkodás, szűk látókörű véleményalkotás. Ezek kifejezésre jutnak a politikai ese­mények megítélésében, az életfor­mában, lakásberendezésben, öl­tözködésben, stb... A kispolgári jellemvonások bi­zony élnek a mi társadalmunk­ban, megtalálhatók a társadalom nem kispolgári osztályaiban, ré­tegeiben egyaránt. Kispolgári csö­kevényeknek szoktuk ezeket ne­vezni. A kispolgári szemlélet to­vább él az ideológiában is. Kis­polgári talajon virágzik a re­formizmus, a revizionizmus, a szektás, dogmatikus nézetek, a túlzott baloldaliság, az invidualiz- mus, nacionalizmus, anarchizmus, stb... Kispolgári talaja van a sze­mélyi kultusznak és a vele járó összes elhajlásnak. No, de maradjunk a kispolgári csökevények hétköznapi jelensé­geinél, s néhány gyakorlati pél­dán világítsuk meg ezek lényegét. A jólét nem kispolgári csőkévé ny Onnét indultunk el, hogy kis­polgároknak neveznek olyanokat, akiknek az életszínvonala ma el­éri a régi, módosabb kispolgáro­két. Mi lesz, ha tovább emelkedik az életszínvonal? Hát nem az a célja társadalmi rendszerünknek, hogy általánossá tegye a jólétet, s emelje állandóan az egész nép életszínvonalát? A jólét nem kispolgári csöke- vény. A jólét a szocializmus sajá­tos velejárója. Csak akkor válik kispolgárivá az anyagi helyzet magas foka, ha az önelégültséget, tespedtséget szül, vagy ha az má­sok rovására, ha nem is bűnös, de nem is erkölcsös eszközökkel — például spekulációval, kapzsiság­gal, anyagiassággal — jön létre. Nem az a kispolgári, aki a tár­sadalomnak hasznos munkájával anyagi jólétre tesz szert, hanem az a kispolgári, aki egyéni érde­keit a társadalom érdekei elé he­lyezi önző módon. És az a kispol­gár, aki a jogosan szerzett anyagi javakat irigyli. Kispolgári a képmutató, Janus- arcú ember. Az olyan, áld látvá­nyos társadalmi névadót rendez, gyermekének — ezzel mintegy hí­zelegve a hatalomnak —, s köz­ben, hogy a „másik oldalról” is bebiztosítsa magát, titokban meg­keresztelted gyermekét. Vagy aki KISZ-esküvőt rendez, majd el­utazik nászúira, és biztos ami biz­tos, titokban templomban is meg­esküszik. Kispolgári a gyáva ember, aki a világért se avatkozna bele a vi­tákba, „jobb kívülállónak, pártat­lannak lenni” jelszóval. Mi ez, ha nem a régi kispolgár vagyont, eg­zisztenciát féltő nyavalygásának új vetülete? Kispolgári a fásult, közömbös ember, aki olyan jelszót tűz ma­ga elé: „Minek a világot megvál­tani, úgysem hagyja magát!” S nem hisz a társadalmi mozgal­makban, beletörődik a meglévő valóságba, s azt akarja valahogy konzerválni. „Majd csak lesz va­lahogy, csak engem hagyjanak békén” — mondja a kispolgári mentalitású ember. Kispolgári a másokat utánzó, a gíccset kedvelő, a csak anyagia­kat hajhászó, a vélt sérelmeken rágódó, a magasabb beosztásúak- nak nyaló, a régi tekintélyek előtt hajbókoló, a kisebbségi érzések­kel terhelt, az érzelgős, a nagyké­pű, a másokat lenéző, a hátrafe­lé kacsingató, kispolgári a mind­ezekhez hasonló ember... Kispol­gári, mert ezek a tulajdonságok a kapitalizmusbeli kispolgárságra voltak a leginkább jellemzők. Lehet kispolgári a munkás is, ha ilyen nézeteket vall, ha ilyen a gondolkodása, jelleme, életfel­fogása, de semmi esetre sem, ha autót vesz, divatosan öltözik, tvisztel, gépesíti háztartását, vagy kiegyensúlyozott családi életet él. Szerencsére eljutottunk odáig, hogy az emberek szégyellik, ha lpspolgári jelzővel illetjük őket. Jó ez így... De valóban a kispol­gári csökevényekért ostorozzuk azokat, akik Ilyeneket hordanak magukban, s ne oda csapkodjunk ahol virág nyílik. Gyenis János

Next

/
Oldalképek
Tartalom