Tolna Megyei Népújság, 1963. május (13. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-12 / 109. szám
4 ÍOLNA MEGYEI NEPÜJSÄÖ 1963. május 12. Oszlopos ház az Előhegyen... Ahol Liszt Ferenc pihent, — Pollack építette? NYOLCÁN LAKJAK a tanyát, és közülük öt gyerek. Ugyancsak sietniük kell a tanulással, ha még napvilágnál be akarják fejezni a leckét. Mert aztán petróleum- lámpát kell gyújtani. Villany ugyanis nincsen a hegyen. A tanyához vezető út, a Klapka György utca majdnem végig új házakból áll, külsejük sejteti a komfortot, az ágasbogas huzalok a tetőkön, pedig azt bizonyítják, hogy errefelé izzólámpával világítanak. De arra feljebb, ahol az oszlopos, fehérre meszelt tanya áll, még nem jutottak el a DÉDÁSZ szerelői. A szekszárdiak Bottyán-hegy- nek ismerik ezt a részt. És, ha másként nem, — látásból ismerik az oszlopos tanyát. Messzire ellátszik, ott terül el Szekszárd alatta. Most a Nedelkovics család lakja. — Nem mondom, előfordult a télen, hogy reggel héttől, délig lapátoltam a havat, hogy szabad legyen az út lefelé, mehessek szolgálatba, — mondja Nedelkovics Antal gyógyszerész, — de azért szeretünk itt lakni. Nem mond mást a háziasszony sem. A vizet a kútról hordják, mosáshoz is, de a kényelmetlenség ellenére szeretik a kies lakóhelyet. A ház pedig műemlék számba megy. Nem hirdeti ezt tábla. A tornácra is ráférne egy kis tatarozás, leesett a vakolat, kilátszik a nádfödém, az oszlopok téglabordázata is. Vagyis nem éppen műemlékként kezelik. A család azt mondja, a napokban járt náluk egy mérnök, az Építésügyi Minisztériumtól aki alaposan megnézte az épületet, a padlástól a pincéig, az udvar kőkockáit sem hagyta vizsgálat nélkül, — és végül kijelentette, hogy meggyőződése szerint az egykori présház Pollack Mihály tervei szerint készült, és egyidős lehet a régi szekszárdi megyeházával. Azt mondta, műemlékké fogják nyilvánítani. A további beszélgetésből kiderül, hogy az épület más érdekességet is hordoz. Nedelkovicsék előtt sok gazdája, lakója volt. — Mi Salamonéktól vettük át a házat, — mondja Nedelkovics Antal. — Ma már állami tulajdon. Érdekelt engem a ház története, és 1896-ig visszavezettem tulajdonosait. A történészeknek az a felfogása, hogy itt egykor Liszt Ferenc is megfordult, itt pihent .... Dr. Hadnagy Albert, a Levéltár vezetője hosszú ideje kutatja a szekszárdi Liszt-emlékeket. Az ő véleménye is a mai lakókét támogatja: — Valamikor Augusz-birtok volt az oszlopos tanya. Augusz Antal jó barátja volt Liszt Ferencnek, tudjuk, hogy többször vendégül látta a világhírű zongoraművészt. A családnak volt is annyi vagyona, hogy Pollackkal építtethetett présházat... Sajnos, csak feltételes módban beszélhet ő is. Mi is utána néztünk a telekkönyvi adatoknak, de 1896 előttről nem találtunk adatot a birtok tulajdonosairól. Akkor pedig már a Fejős családé volt a présház és a körötte elterülő szőlő. Viszont az oszlopos épület szomszédságában Augusz- birtokok voltak. A FELTEVÉSEK hivatalos megerősítésre várnak. Szekszárd levéltári anyagából, régi telekkönyvi irataiból nagyon sok veszett el a második világháborúban. Nem könnyű a hiánvzó adatokat felkutatni. De érdemes. Mert minden valószínűség szerint megerősítené a feltételezéseket. A Pollack stílusban épült ház nemcsak alkotója, hanem világhírű vendége révén is emelné a város nevezetességeinek számát. Még valami kívánkozik ide. Az oszlopos tanya lakói, igaz, szeretnek odafönt lakni. Hanem azért szavaikból az is kiderül, hogy lakásnak nem nagyon alkalmas az épület. Hideg, nehezen fűthető. A ház alkalmasabb volna műemléknek, Liszt-múzeumnak. A levéltárban tudnának ehhez anyagot adni, hiszen több mint 60 eredeti Liszt-levél hever a raktárban ... ( — bencze — Rövid beszélgetés Jehova tanújával Feláll a guggolásból, a földön hagyja a harapófogót és a kald- pácsot, mellyel a veteményeskert kerítését javítgatta. A hangja olyan, akár egy megszállotté. — Nem tudom megmondani órára, percre pontosan, de azt tudom, hogy rövidesen eljön a világ vége. Megérett a világ a pusztulásra. Nézem a tisztességben megőszült Gulyás Pált. Sajnálom, mert tévhit áldozata. — Maga szerint mindenki elpusztul? — Csak Jehova tanúi élnek tovább. Most már értem. Akik a vakhitet a fejébe lopták, először ráijesztettek, majd megvigasztalták, az ár, amit a meneküléshez fizetni kell: csatlakozás a szektához. — Sokan vannak itt Pálfán? — Most már nem — válaszol bánatosan. — Az emberek le vannak kötve. Futnak a megélhetés után. Nem érnek rá bibliázni. — Hányán vannak? Legyint. — Tizenhármán. Ezek nagyrésze olyan langymeleg. Tudja mit értek ezalatt? Hiányzik belőlük a szív. — A szövetkezettel hogy van megelégedve? — Nincs rá panaszom. Ez egy jó szövetkezet Kevés a gyűlölködés, most sokkal kevesebb, mint régen volt. Közelebb kerültek egymáshoz az emberek. — Mit dolgozik a szövetkezetben? — Semmit. Nyugdíjas vagyok. — Sapkája alól kilátszó fehér hajára mutat. — Ha belepi az ember fejét a hó, akkor már olyan, akár a kisgyermek. — Mit szól a mai fiatalokhoz? — Tudnak. Okosak. Ezt elismerem! Csak túlságosan szabadon nevelik őket. — Hogy érti ezt? — Most a tanító egy kisújjal sem mer a gyermekhez nyúlni. Bezzeg a mi időnkben... sokat kaptam én is a körmömre. — De hisz a maguk hite sem akarja azt. hogy az egyik ember verje a másikat. Bólogat. — Ez igaz. Csakhogy akit nem vernek, az nem fél... Nem ismeri a félelmet. A Jehova iránti félelem is hiányzik belőle. — Mi azt akarjuk, hogy az emberek ne ismerjék a félelmet. Hümmöget. Nem válaszol semmit. Búcsúzáskor meghagyja. — Nehogy azt írja, hogy amerikai ügynök vagyok! Valaki egyszer azt mondta rám és nagyon rosszul esett. Semmi közöm az amerikaiakhoz. H. T. ALEKSZANDR NASZIBOV: EJTEK HELY xíLbán Fordította: Szathmári Gábor 56. — Bocsásson meg, — mondta, miközben apró fekete bajuszát simogatta, — azt hiszem, elkéstem ... I Krebs a fejét rázta, — Nem, pem, a világéit sem. Ahogy mondani szokás, maga ért előbb a vályúhoz, egy teljes szarvhosszal megelőzött. Ezért csak üljön le. No üljön le már, ne vesztegesse az időt! A kopasz folytatta a szabad- kozást. — Az asztal mindenképpen a magáé — mondta Krebsnek. — Mindjárt széjjel nézek, hol lehetne egy szabad helyet találni... Az ördögbe is... Egy tenyérnyi hely sincs. Krebs ekkor kompromisszumos megoldást javasolt: üljenek le mind a ketten ehhez az asztalhoz, megférnek ők jól egymás mellett. A kopasz nem tiltakozott. Leültek, s mind a ketten sört rendeltek. — Olyan ismerősnek tűnik a maga arca nekem — szólalt meg az öreg, hosszasan vizsgálgatva asztaltársát. — Érdekes, hol láttam én magát? Az illető vállat vont. — Bocsásson meg, milyen névvel tisztelhetem? — tudakolta Krebs. — Heinrich Gube. — Várjon csak, várjon csak! Sofőr? — Igen. — Én balga! — Krebs a homlokára csapott. — Hiszen maga a Khümetz igazgató sofőrje, ugye? — Igen, az ő gépkocsivezetője vagyok. — Nahát, ez jó! — kiáltott fel a raktáros. — Kiderült, hogy egy és ugyanabban a gyárban dolgozunk... Aha, itt a sör. A legfőbb ideje, hogy kiigyuk az áldomást az ismeretségünkre. — Tréfán kívül mondja, hogy szintén a Gans-Behmer gyárban dolgozik? — Ott én, már több, mint húsz esztendeje, az áldóját! — Akkor valóban jól összehozta a véletlen ezt a találkozást. — Aszker felemelte a korsót. — Egészségére, barátom. De bocsásson meg, kire iszom a sörömet? — Erich Krebsre. Raktáros Vagyok. Az én gondjaimra bízták az anyagokat, meg a tartalék alkatrészeket. — Áhá! Tehát kétszeresen kellemes az ismeretségünk. Kiitták a korsóikat. Aszker cigarettával kínálta asztaltársát. Egész idő alatt nevetett, tréfálkozott az öreggel. Krebs hasonló szellemességekkel válaszolt, s elmesélt újdonsült ismerősének néhány érdekes, mulatságos történetet. — Egészen elvágyók ragadtatva magától, barátom! — lelkendezett Aszker. — És ha bármikor szüksége lenne a Buickomra ... — Én nem tudom a kedvességét hasonlóval viszonozni, — felelte Krebs. — Nekem nincs kocsim. A raktár pedig olyan, mint a többi hasonló intézmény: a küszöbét élő lélek át nem lépheti. Kivéve természetesen engemet. Éh éjjel nappal ott vagyok. — Úgy beszél, mintha ott is éjszakázna abban a raktárszentélyben, — nevette el magát Aszker. — Ha ott nem is éjszakázom, de mindenesetre a közelében tartózkodom. Hiszen én a gyárban lakom. — A gyárban lakik? Hogyan értelmezzem ezt? — Szószerint, úgy ahogy mondom, — gesztikulált a kezével Krebs. — így alakult. A múlt évben lebombázták a házamat. Még az a szerencsém hogy egy- szál egyedül élek, és nem kell siratnom a családomat, amely bizonyosan ott pusztult volna. Hogv fedél nélkül maradtam, sokáig keresgéltem lakást. De mindegyik vagy túlságosan drága volt, vagy az isten háta mögött, messze a gyártól. Nekem pedig elég körülményes kilométereken át utazni. — Természetesen, — felelte Aszker. — Már éppen készülődtem, hogy átmegyek a másik gyárhoz dolgozni, mert ott megígérték, hogy lakáshoz segítenek. De Khümetz igazgató közben intézkedett, hogy ürítsék ki nekem azt a kis kamrát, amelyik közvetlenül a raktár épülete mellett van. — És most abban lakik? — Mi mást tehetnék? Igaz, kicsi a szobácska, de hát nem is kell a magamfajta agglegénynek valami díszes, nagy kastély. — Még eggyel, — intett Aszker a pincérnek, majd odament a wurlitzerhez és egy pénzdarabot dobott be. A régi tiroli wurlitzer hangjai töltötték be a mulató termét. Krebs énekelni kezdett, s utána Aszker is. — Gondolom, a különböző szerszámok és anyagok egész ármádiája van abban a maga raktárában. — szólalt meg Aszker, amikor lejárt a wurlitzer. — Képzelem, mi minden lehet ott elraktározva. — Vétkeznék ha panaszkodnék. — Krebs ravaszkásan elmosolyodott. — Takarékos vagyok és zsugori, mint Gobseck. Ezért aztán minden van, ami csak kell. — Hohó, maga dicsekszik, barátom! Lefogadom, hogy minden azért nincs. — Ám legyen! Lássuk! Mondjon valamit és én hármat teszek egy ellen, hogy melléfog. Három korsó sör egy ellen, hogy feltétlenül elveszíti a fogadást! — Állom! — Aszker gondolkozott egy kis ideig, aztán megszólalt: — Az én Buickomhoz való akkumulátorok valószínűleg nincsenek. Krebs felnevetett. — Három is van! A jó ég tudja, hogyan is tettem rájuk szert. De ez már más kérdés. Most pedig hozathatja azt a söröcskét! — De én még nem akarom abbahagyni. Hiszen a vesztesnek joga van a revansra. — Legyen igaza! Jogos a re- vans. De bármit mond, azt is elveszti. Gyerünk a kérdéssel! — Meggyőződésem, hogy hegesztőpisztoly nincs a raktárában. Krebs abbahagyta a nevetést. Csodálkozva húzta el a száját. — Ördöge van! — mormolta. — Eltalálta, barátom. Ami igaz, az igaz. Hegesztőpisztolyom nincs. Visszanyertem a sört! — kiáltott fel Aszker önfeledten. — De. hogyan lehet meg egy raktár hegesztőpisztoly nélkül? — Volt az! Több mint egy évig hányódott ott kettő is. A kutya se használta őket, és én rengeteg idő vesztegettem rá, hogy megóvjam a szennyeződéstől, tisztán tartsam, gondozzam a kaucsuk- kábelét. — Mi lett velük? Krebs vállat rántott, s a söröskorsóért nyúlt. — Elvitték tőlem Gube. Ha akarja még azt is megmondhatom, ki. Valami katonaemberek. Éjszaka jöttek a főmérnök papírját mutogatták. Még most is nálam van az írás. Odaadtam nekik mind a két hegesztőpisztolyt, az apparátokkal együtt. Elvitték és vissza se hozták. (Folytatjuk) Az aranyérmes csizmadia 1 A kapuja fölött ^ügyészvonzott, hogy közelebbről is megismerjem Prantner Imre bácsit. Cégtábláján neve alatt ugyanis ez a felirat áll: aranyéremmel kitüntetett csizmadiamester. Szekszárd nem nagy város ahhoz, hogy az ember megállapítsa, nincs még egy csizmadia, aki hasonló kitüntetéssel dicsekedhet. Ahhoz azonban már nagy, hogy számon- tartsa a régi hírességeket, még ha az valamikor a város hírnevének öregbítésével is járt. 1933-ban pedig igen-igen örvendtek, különösen a mesteremberek körében, hogy az országos jellegű kiállításon az aranyéremmel járó első díjat Szekszárd város köztiszteletben álló polgára hozta el, a sok vetélkedő orra elől. Prantner Imre a keményszárú magyartiszti, a félnapoleo- nos gallérú orosztiszti és a lengyel úri csizmákkal aratott nagy sikert. A három pár csizma, három nemzet viseletét mutatta be. A bíráló bizottság nem talált azokban egy fikarcnyi hibát sem. Faggatták is az akkor még ifjú mestert: honnan ez a nagy ismeret? — Hát csak úgy, érdeklődésből — válaszolta a sok kíváncsiskodónak. I Az alapos szakmai isme1---------------------------------retnek, mondhatni történelmi múltja van, azzal már csak a felszabadulás után hozakodott elő. Merthogy azután adódott lehetőség az őszinte elbeszélésre. — Úgy volt szokás akkor, hogy a csizmadia a felsőrészt mással készíttette, így tettem én is, amíg alkalom nem adódott, hogy a felsőrészkészítésbe is belegyakoroljam magam — mondja, hogy kezdetét vegye az aranyérem történetének. S ezt az alkalmat az első világháború hozta... Megjárta már Bukovinát, Galíciát, amikor fogságba esett. Tizenötezer társával Szibériába, Irkutszkba került. Ez a város akkor még gyakorta cserélt gazdát. Kolcsak bandája rémisztgette a várost. S hogy ennek mi köze Prantner bácsi történetéhez? A magyar hadifoglyok is segítettek, hogy véglegesen helyreálljon a rend. Hat évet töltött a szibériai városban, s ez az idő éppen elegendő volt, hogy szakmájában tökéletesítse magát. Mert ottléte alatt dolgozott szüntelenül, saját gyönyörűségére és mások kényelmére gyártotta a szebbnél szebb csizmákat. Kitanították, s ő kamatoztatta tudását. Itthon is, amikor hazatért. — így történt aztán, hogy amikor meghirdették a kiállítást, én is beneveztem. Gondoltam, csak nem vallók szégyent — mondja, hogy az aranyérem megszerzésének történetét lezárja. | Nem is a kitüntetés, mint inkább a kedves emlékek felidézése végett akasztotta műhelyének falára a díjjal járó oklevelet. Mert az Irkutszkban eltöltött évek emléke végigkísérte életét és kíséri még ma is. Nem egyedül jött haza, feleséget is hozott magával, s ez valamennyire indokolttá tette az akkori „rend” éber őrei előtt, hogy időnként levelet váltsanak az irkutszki barátokkal. A legutóbbi levelet Vlagyivosztokban adták postára. Egészsége felől érdeklődnek, no és persze arról, hogy felhagyott-e már a csizmadiasággal? — Ha ritkábban is, de azért egy-egy párat elkészítek még. Ne foghassák rám az emberek, hogy megöregedtem, s ne hiába álljon az a tábla ott. a kapu fölött — mondja. ' Hiába az új divat, a tűsarkú topánka és az angolszabású férficipő, ha valaki kényelmes csizmát akar, megtalálja az utat Prantner Imre bácsi műhelyéhez.
