Tolna Megyei Népújság, 1963. április (13. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-21 / 92. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG X ODALMI MELLÉKLETE Szélirány Csodálkozva néztem ismerő- sömre. Nem akartam hinni a fülemnek, hogy éppen ő fejtegeti nekem ezt a gondolatot. Éppen ő, P. Lajos bácsi, aki amolyan régimódi ember, ám igaz az is, hogy mérnöknek kiváló volt egész életében. Csak zárkózottsága volt érthetetlen. Ha az ember megpróbált közelebb férkőzni hozzá így szólt: én nem politizálok, én becsületesen, mindig a legjobb tudásom szerint dolgozom, ez nekem elég, Jöhetnek aztán akármivel! Igen, mindig hasonlóan beszélt. De azért szerettem, különösen azóta kerültünk „közelebb”, amióta megtanított brid- zselni. Azelőtt szinte gyűlöltem ezt a játékot. Arisztokratikusnak tartottam és Lajos bácsi unszolására azt mondtam, hogy grófoknak és lordoknak való ez a játék, nem pedig melósnak. Tévedtem. Végül mégiscsak megtanított. Azóta nagyon kedvelem ezt a különös kártyajátékot. Bár kártyalapokkal játsszák, mégis Ogy kicsit matematika is. Lajos bácsi pedig kiváló tanárnak bizonyult. Tehát és egy kicsit megváltoztam a kedves öreg irányába. Ö azonban semmit sem változott. Emiatt is szakadtak meg a havi bridzspartik. Az volt a véleménye, azért tanultam meg brid- zselni, hogy őt a politikával ma- ceráljam. Akkor különösen megsértettük egymást. Ennek már két éve. S a minap az utcán akadtam össze, a valaha szülőfalumba lakó kedves öregúdral. Beültünk egy kiskocsmába és a találkozás örömére Lajos bácsi rendelt egy litert. Haja még jobban megőszült, de megnyerő, meleg tekintete a régi volt. ötven és hatvan között járhatott, de az orra alatt a kis bajuszka mókásan állt. A szokásos udvarias kérdések után, amelyek ezúttal őszintéik voltak, majd az időjárás megbeszélésének végeztével, két pohár bor között esett ki a számomra nagyon meglepő.. . az öregúr szájából: — Az ember semmivel szemben nem lehet közömbös! Ez egyszerűen nem egyeztethető össze a becsülettel. Későn tanultam meg, de végérvényesen. Na, ne bámulj rám így, szervusz! — emelte a poharat. — Egészségére! — mondtam és éreztem, hogy nem változnak meg arcom vonásai. — Nagyon ..; nagyon örülök kedves Lajos bácsi, hogy ... Kicsit cinikus pofával meredhettem az öregre, mert szavamba vágott: — Ugyan, édes fiam! Ne blöffölj, engem akarsz te becsapni? — Dehogyis .. 4 — Ne füllents! — csapott rám a hangja, majd csendesebben folytatta. — Megértem, hogy csodálkozol. Valaha én is azt hittem, hogy az ilyen és hasonló „szólamokat” szavakat nem az én számhoz szabták. Már tudom, hogy nem így van. Nincsenek csak bizonyos fajta emberekre szabott gondolatok. Az igazság nemcsak egyesekre vonatkozik! És így is van ez jól. Nézhetsz, hogy mi ütött belém, de azt mondom, hogy a mindennel való törődés, a felelősségtudat napról napra többé; öntudatosabbá teszi az embert! És... és,.j. — hirtelen abbahagyta. — Folytassa, Lajos bácsi! — kértem, bár még mindig nem akartam elhinni, hogy ezek az ő szavai. Gondolom, éppen ezért is állt meg szavainak feltörő áradása. Arcomon észrevehette a hitetlenkedés rosszul titkolt jeleit. Ittunk. Nem szóltam, vártam, hogy folytassa. Kis idő múlva valóban el is kezdte. Most halkabban beszélt, mint aki szégyelli a dolgot, ám olyan hangszínnel, mint aki azért már határozottan túl van az egészen. £ lmondom, hogy elhidd, mi*— ért beszélek így. Akkoriban, tudod, amikor utoljára játszottunk — nézett rám és én bólintottam, hogy világosan emlékszem: két éve — egyszóval, akkoriban egy tervező intézetnél dolgoztam. Sokat, és azt hittem, hogy mindig becsületesen. Nem is kerestem rosszul és azon túl semmi sem érdekelt. Hiszen tudod ... — gyorsan bólintottam, vigyázva, nehogy ezzel a mozdulattal véletlenül megsértsem, inkább olyanformán, hogy hagyjuk ezt, ne is gondoljunk rá. Megtörölte a szemüvegét és folytatta — Mondom, akkoriban már több, mint egy fél éve dolgoztam egy új létesítmény ipari vágányának tervein. Szép, komoly munka volt. Egészen beletemetkeztem. Jóval a határidő előtt elkészültem vele, be is adtam. És egy napon ... — Szervusz! — koccintás — Mondom, egy napon szólnak, hogy a társalgóban röp- gyűlés lesz öt perc múlva. Tudhatod, mennyire utáltam az ilyesmit. Hát képzelheted, milyen képpel mentem a többiek után. Persze, szokásom szerint a hónam alá vágtam egy szalcfolyóiratot, hogy a drága időmet ne vesztegessem hiábavalóságokra. Mert azt sose szerettem. Ott volt mindenki a főnökségtől a hivatalsegédekig és még három ismeretlen ember. Ez azután néhány nappal volt, hogy veled összezördül tünk. — felnézett — De érdekel ez egyáltalán téged? KÄTAY ANTAL: Por avion Fiam! Ritkán jön tőled most levél. — An adat persze vigasztalgatom. Mióta elfutott a hó a tájról, Csak öt sort írtál, ezt olvasgatom. Rövid levél., s nem te élsz benne, Csak ólomnehéz szíved, bánatod. Kemény gyerek vagy. ne roppanj össze! — De mondd, a könnyet mert takargatod? Hogy fáj a vá á*? Tudom. — nagyon... Apád előtt ezt ej ne tagadd; Gyere haza! Már ébred a nyárfa, S a lombok alatt majd sírd ki magad. — Nagyon! Kérem, folytassa, Lajos bácsi. — Na, jó. Mondom, oda se figyeltem a dumára. Csak akkor kezdtem fülelni, amikor a nevemet hallottam, öregem, el se hiszed mi történt. A tervekért kitüntettek, adtak pénzjutalmat is. Abból vettem a tévét. Apropos! — emelte fel a kezét — Mikor jössz el tévézni? — Rövidesen, Lajos bácsi. De... de nem értem a dolgot. Hiszen nem az a jutalom, nem az a pénz... Klem hát! Utána fogadás volt, amolyan házi. Nahát! Az én tiszteletemre. Mondom, akkor történt, hogy a miniszterhelyettes mellém, ült és beszélgetni kezdtünk ... Akkor történt, hogy elszóltam magamat, méghozzá alaposan. Kínos volt, nagyon kínos! Olyan kutyául soha az életben nem éreztem magam. — Mi történt hát? — kérdezem. — Csak az, hogy én megcsináltam óriási megtakarítással stb, sít. a terveket, abban a hitben, hogy vegyikómbináthoz készülnek azok, itt derült ki, hogy erőműhöz készültek. — hadarni kezdett. — Persze, a tervek jók voltak! Megkaptam én minden adatot, mindent, ami a munkához kellett. Tulajdonképpen nem is volt fontos, hogy mihez készülnek, olyan volt a terep. De mégis, ezt nem tudni!? Talán megértesz, én, a becsületes ember, ezt nem tudtam! — Na és? Hiszen azt mondtad Lajos bácsi, hogy minden rendben volt. — Rendben hát, azóta fel is épült. Kiváló. Csakhogy engem aznap, a fogadás után majd megevett a fene. Nem vettem figyelembe a szélirányt! — A szélirányt?... — Igen. A kitüntetést követő éjszaka alig aludtam. Másnap rendkívüli szabadságot kértem és elutaztam oda, ahol az erőmű épült. Véletlenül nem volt semmi baj. — Nem értem... — szóltam közbe. — Mindjárt, mindjárt.. Mondom a vasúti rakodópályák, a rámpák nem estek a kéményekkel együtt a fő szélirányba. Ha odaestek volna, akkor a műszaki, lag egyébként kiváló munkahelyeken. ahol rakodni kell. esetleg a munkaidő nagy részében füstben dolgozhattak volna az emberek. Meg koromban. Ugye apróság? — Igen, igen, már értem, de... — Hát éppen ez a »de«. Nagyon jól tudom, hogy engem soha senki nem vonhatott volna felelősségre. Soha senki! Érted? Igenám. de miként számolhatok c-1 a saját lelkiismeretemmel? Az ember nem hazudhat magának, különösen az az ember, aki becsületesnek tartja magát... Csak egy kis füst... — eltűnődött — Na, szervusz. — Koccintottunk. Később megkérdeztem. — És most hol dolgozol? — A régi vállalatomnál vagyok osztályvezető. — Rágyújtott, mosolygott, — Na. megiszunk még egy litert? Nem szeretem különösebben a bort, mégis bólintottam. Kiss Dénes Azt panaszolja Uram, hogy tizenhat éves fia előtt teljesen elveszítette a tekintélyét. Pedig hajdan, amíg kisebb volt a gyerek, szinte minden szaván csüggött, s különösen erejét tisztelte, sőt, talán félte is egy kicsit. Kérdezi: mit tehet annak érdekében, hogy a csorba kiköszörülődjék és a másodikos gimnazista fiú, aki mihamarabb legénnyé serdül, ismét úgy tisztelje, mint a mindenben segítő, és tanácsot adó apát? Nagyon nehéz feladat elé állított, a válasz korántsem könnyű. Már . csak azért sem, mert nem ismerem a fiút. Háromszor, vagy négyszer találkoztam vele. Úgy láttam, találkozásainkkor, hogy szerény, csendes, de emellett igyekvő, törekvő fiú. Sokat olvas, korához képest meglepő biztonsággal igazodik el a felnőttek világában, s még olyan kérdések előtt sem áll tájékozatlanul, amelyeken mi, idősebbek is elgondolkozunk. Tehát szellemiekben korántsem szegény, inkább talán gazdagabb, mint vele egyívású társai. Ami azonban érdekesen érintett a felszínes ismeretségben: a fiúnak nem imponál a nyers erő, sokkal inkább tiszteli a tapasztalatot, a sokoldalú jártasságot. Szóval szereti, ha problémái, kérdései nem maradnak világos és logikus feleletek nélkül. Ám még ezeket a feleleteket is kritika alá veszi. És ami a fentiek ellenére megjegyzendő: a fiú nem csodagyerek, nem kivételes egyéniség, felnőttes gondjai között helyet kapnak egyebek is. így például a sport, a szórakozás és még a játék is. Tehát, kamaszkorba lépő fiú. Az ilyenek, még a mi időnkben félő tisztelettel figyeltek az apa szavaira, azok minden esetben irányadóak voltak számukra A latin lecke csak akkor volt jó, ha tetszett a szülőnek, és a helyesírás is csak akkor'volt biztos, ha otthon, az ellenőrzés titán kimondták rá a helyeslő bírálatot. Csakhát azóta némiképp,változott a helyzet. Ezt példázza az önök esete. Mi változott, mi alakult másmilyenné? Próbáljunk meg valamilyen sorrendet, rendszert kialakítani. Kezdjük azzal, hogy a mai gyerekek, így a fiú is, korábban válnak felnőttekké, mint magunk annak idején. Már egész kicsi korukban olyan közösségekbe kerültek, ahol a kollektíva ellenére is érvényesült valamiféle önkormányzat, önirányítás. Játék volt ez még ebben az időben, de képességeket, érzékeket alakító játék, amelyik elvetette a későbbi évek önállóságra törekvésének magvát. És természetesén az önálló gondolkozás csíráját is elplántálta a fogékony eszű és lelkű gyermekben. A következő nagy változás, a miénktől gyökeresen különböző hatás az iskolában érte. A közösség itt is megfelelőképpen alakította a gyermek gondolkozását, s olyan irányba terelte érdeklődését, amilyen felé mi csak később orientálódtunk. Kialakult benne egy sajátos kép a családról, az otthonról, a szülőkről, és egy sereg más kérdésről. Egyebek között arra is rájött, hogy az embernek nem elsődleges kincse a fizikai erő; érvényesülésének, élete alakulásának nem ez a legfontosabb feltétele. Ez így természetes is, abból a nevelési, oktatási rendr szerből származik, amit egyre inkább meghonosítunk iskoláinkban. De a változásokkal egyidö- ben törés is következett be a fiú életében. Azt látta, hogy formálódó, s lépten-nyomon kifejezésre jutó gondolataira nem kap már otthon kielégítő választ. Elment tehát a tanárához, vagy máshoz. S ezeket — amint ön mondta —, e pillanatban jobban tiszteli, mint az apját A kétséges „miért" nagyon jogos az ön részéről, mert azt hiszi —, s gyakran hisszük ezt mindannyian —, hogy ez egyben a szülő iránti szeretet végét is jelenti. Megítélésem szerint szó sincs erről. Mindössze talán annyiban lehet ezt ÍSV felvetni, hogy módosult a korábbi szeretet. Már nem az a gyerek áll az apa előtt, aki egy okos mondásért, egy jól megoldott házi feladatért kedveskedő dicséretet, vagy éppen csókot vár, hanem az, aki tárgyilagos, és minden részletre kiterjedő, alapos eligazítást kér. Aggodalmaira — amelyek a szülő részéről indokoltak — így válaszolnék: tartson lépést a fiával. Vegye tudomásul például, hogy a fiú tizenhat éves, önállóan próbál gondolkozni, s kialakítani valamilyen képet a világról. És azt, hogy ez a kép nem mindenben reális, sok buktató és kétkedés van benne. S ezekre a kétkedésekre és buktatókra az apának kell válaszolni. Nem általában, hanem nagyon is konkrétan. A gyermek csak akkor érezheti az apa szellemi fölényét, ha nem nélkülözi ezeket a konkrét válaszokat. E nélkül könnyen lehetséges, hogy elidegenedik öntől. Meghallgatja a szavait, megrostálja magában, de nem veszi tudomásul. Nem raktározza el fejében, mint kisebb korában az erős, gondos apa emlékét. SZOLNOKI ISTVÁN KONCZ ISTVÁN: Á Bakony földrajza Röghegy. Merev és mozdulatlan. Pusztuló massza ősi tömb. Faevlaió csúcs, fagy-őrző katlan. Lassan korhadó régi rönk. Viháneolhat a B.jlatonpart — irigyelt húga — odalent, a vén agglegény haragot tart; hallgat; nem szól; maga a csend, Beleborzong a déli dombok nanfényben fürdő válla mind. mikor a ködből az a homlok távoli-kéken letekint. Homloka kékül; köhögése végigsöpör a bokrokon. Húga utálva fordul félre — beleg az északi rokon. Akkor gyöngül el. mikor olvad. Minden tavasszal öregebb. Rüghegy, öreg hegy. Nem a hó, fagy — a sugárözön öli meg. Maradi vén. Konokul hallgat. de szemöldökén a mohát belepi olykor már a harmat: titokban — elsírja magát.
