Tolna Megyei Népújság, 1963. április (13. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-21 / 92. szám
Banai választása Banai a tegnap kapott levelet már legalább tízszer elolvasta, de még mindig nem tudott betelni vele. íme most hirtelen abbahagyta a borotva- fenést, kiment a konyhába, ahol a felesége éppen moslékot kavart a malacoknak. — Nem is mondod, hogy mit szólsz a meghívóhoz — dugta orra alá sugárzó ábrázattal a levelet. Majd ezt követően fennhangon olvasni kezdte: „Banai Mihály sertésgondozónak, Helyben. A Búzakalász Tsz vezetősége meghívja önt a folyó hó 20-án, délelőtt 9 órakor tartandó közgyűlésre, melynek napirendjén — egyebek között — az új sertéspásztor megválasztása is szerepel. Vezetőség.” — Tudod mit jelent ez asszony? — nézett önérzetesen feleségére. — Azt, hogy nem vagyok többé csürhés, mint eddig, hanem sertéspásztor! A Búzakalász sertéspásztora! A kis töpörödött sovány asz- szony —, aki kilenc gyereke mellett még amolyan bojtárféle is volt a férje oldalán — nem tartozott a könnyen lelkesedők közé, ezért közönyös hangon így szólt: — Hát aztán? Nem mindegy az: csürhés, vagy sertéspásztor? Akárhogy titulálnak, csak a disznókat őrződ. Inkább borotválkozz gyorsan, mert elkésel a saját megválasztásodról. Banai — ekkora érzéketlenség láttán — sértődötten fordult be. a szobába, s a fiókos tükör előtt szappanozni kezdte borostás * arcát. De eközben is minduntalan az őt ért nagy megtiszteltetés járt a fejében. Mert immár harminc esztendeje, hogy községi csürhés, de ezalatt még egyetlen alkalommal se választották, csak fogadták, ahogy a cselédet szokás, így tavasz küszöbén a kézbesítő mindig hozta az idézést, amivel felment a legeltetési társulat elnökéhez, aki rendszerint ezekkel a szavakkal fogadta: „Na, Miska, — mert őt mindenki csak így szólította a faluban — akarsz-e újból csürhés lenni”. Mire ő ezt felelte: „Hát ha nincs kifogásuk ellenem .. És így telt el harminc esztendő. Már azt hitte, haláláig Miskának, meg csürhésnek marad, amikor a minap a tsz-elnöke megszólította az utcán: „Álljon már meg, Mihály bátyám! Azt akarom kérdezni, hogy elvállalná-e nálunk a sertésgondozást? Ha igen, akkor legközelebb közgyűlés elé visszük a dolgot, hogy a tagok is jóváhagyják.” Ahogy a borotválkozással, meg a mosakodással végzett, felöltözött és kilépett az utcára. — Hű, de nyalka máma ez a Miska! — néztek utána csodálkozva a járókelők, ami igaz is volt, mert amióta a meghívót kézhez kapta, még a járása is megváltozott: nem olyan tutyi- mutyi, mint eddig, hanem peckes és határozott. A szövetkezeti kocsma elé érkezve megtorpant egy pillanatra. — Felhajtok egy féldeci kisüstit — gondolta — eny- nyit már csak megérdemlek ezen a sorsdöntő napon. — Azzal benyitott és rendelt — Ejnye, de jólesett! — törülte kétoldalra tenyerével a bajúszát. — Töltsön még egy kupicával! Elvégre nem mindennap megy az ember a saját megválasztására. Aztán a harmadikkal is ivott. A negyedik után már előhúzta zsebéből a meghívót, s mindenkinek mutogatta, milyen megtiszteltetés érte. * — Bizony — ereszkedett le az egyik asztal melletti székre, — mától kezdve ne merjen engem senki csürhés Miskának szólítani, mert van nekem rendes, tisztességes rangom, meg nevem. Ehun-e, itt a bizonyíték! — lobogtatta meg a levelet. — Az áll rajta, hogy Banai Mihály, sertéspásztor. De nem ám akárhogyan, hanem csupa nyomtatott betűvel! Még beszélt és hadonászott egy ideig, majd ismét pálinkát rendelt, de azt már nem itta meg, mert az asztalra borulva elaludt. Hiába rázogatták a jelenlévők, mondván, hogy „Ébredj, Miska, elkésel a közgyűlésről” — nem boldogultak vele. ) — Szegény Banai — mondogatták részvéttel — sose szokott ez inni, oszt azért ártott meg neki ilyen hamar. Délre járt, mire ébredni kezdett. Ahogy körülnézett, és valamennyire tájékozódott, az elnököt látta maga előtt. — Jónapot, Mihály bátyám! — hunyorított rá barátságosan. — Kár, hogy nem jött el a közgyűlésre, mert igen sok szépet mondtak magáról az emberek. Banai csak most ébredt teljesen tudatára, hogy mi történt véle. Szó nélkül .visszaborult az asztalra. A körülötte állók azt hitték, újra elaludt. Csak akkor látták, hogy ébren van, amikor egy kövér könnycsepp gurult végig a kezefején... ARI KÁLMÁN iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiimi Vendéglőben CSÁNVI LÄSZLÖ: Carmen lugubre Annak a sovány, púpos lánynak a sorsa! Pedig mennyi év állt közénk, de a konok bánat hozza szívemhez közelébb, Letört virág volt, fáradt arca s görbedt teste az eleven kín, melyen félénken suhant a szegényes mosoly. Jeltelen évek közt élt, az ártatlanság rút testével szövetkezett. Ki érti meg? Úgy hordta sorsát, mint égő szégyen-bélyeget. A halált hordta kínzóit teste, mely vasszegekkel veretett, s hazug hóhér mondott felette immár örök ítéletet. Aki elment, nem várja senki, s a hívó szóra nem felel, a föld, a fű, a fa felejti és a semmivel vegyül el, s ha most belépne a szobámba. alig ismernék rá talán, mert a halál burkába zárva már valaki más nézne rám, mert eggyévált ő és a sorsa a gyilkos nászban. Ó, szegény, jeltelen emlékedre hullva kinek bocsáthatnára meg én? Mindig ugyanaz Aliig bundákba burkolóztunk télen, s vártuk a könnyű, víg tavaszt, mennyi munka állt tervként, félig készen, — no, majd ha fölenged a fagy! De az is eljött és a tétlenségen mint a reménység, csillogott a Nap, ám nem csappant a szándék és remény sem, ősszel! — mondtuk a tikkadt fák alatt, s tél jött, bundákba burkolóztunk állig, s álmélkodtunk, hogy mennyi munka vár itt. s reménykedünk a tavaszig, a nyárig, halálig. A „magyar” Shakespeare Köpcös, tar koponyájú, élte- sebb férfi — rövid, görbe lábakon — kacsázik az asztalok között. Mögötte — lesütött szemmel — rövid hajú, szőkére festett, fiatal lány. Üres hely nincs, csak a • terem túlsó sarkában. A gömbölyű úr félhangosan morog, a lány a haja tövéig elpirul. — Jenő, inkább máshova... — kezdi zavartan, s apró ujjaival megfogja a férfi karját. A háj tömeg nagyot szuszog, malac-szemeivel a lányra néz. Giziké ijedten elkapja a kezét, és a zsebkendőjét gyűrögeti. — Jenő, csak kérdeztem... — mentegetőzik, s gyorsan eldugja az illatos kendőt. Kínálást se vár, leül az első üres székre. Jenő körülnéz, hanyagul int -egy pincérnek. Párolgó tálak, ínycsiklandó illat, — a pincér a lány elé rakja az egy személynek rendelt vacsorát. Villan a malacszem, félhangos morgás, a vacsora — sűrű bocsánatkérés közepette — átkerül a férfi elé. Giziké is segít, c.sak a szemét süti le a pincér előtt. Akkor mosolyodik el, amikor illedelmesen jó étvágyat kíván. Jenő bólint, szusszant egy mélyet, kivörösödik tőle a homloka. Mire az italt odahozzák, rendre eltakarítja a harmadik fogást is. A vörösborból ő nyakai, Giziké elé konyak kerül. A lány szereplése tulajdonképpen most kezdődik: hirtelen a negyedik kispohár ürül ki előtte. A férfi szájában vastag szivar, kidülledt szemmel rábámul. Gizikének ég a füle, uj- jai a nyakláncával babrálnak, szája sarka idegesen ráng. De nem utasítja vissza a habzóbort se. Ketten isznak belőle —■ egy pohárból. Mert tulajdonképpen ai, neki rendelték. Jenő elővigyázatos, valamennyi poharat megízleli. A lány azt hajtja fel, amit a férfi meghagy. Néha üres marad a pohár, olyankor neki nem kell fáradnia. A székek lassan közelebb csúsznak egymáshoz. Jenő szőrös mancsa a lány ölében, a szivar bű# dös füstje a mennyezetre száll. Giziké tűri a bizalmas símoga- tást, csak a halántéka tüzel egyre. A kis incidens a záróra perceiben születik. A pincér közel kettőszázat számol a fogyasztásért. Jenőnek éppen egy tízessel mutat rövidebbet a pénztárcája. — Mi ez, kérem? Disznóság! — méltatlankodik, és egyre sebesebben szedi a levegőt. Tizedszer vizsgálja át a szolgálatkészen eléje tett számlát. A lány szőke haja majd lángot kap a fejébe szálló vértől, ideges ujjai elszakítják a nyakláncot. De a jegyzék pontos. A pincér — sűrűn kér bocsánatot — kitűnően számolt. Hájas izzad, egérfogaival a száját rágja. Színt vált a pincér arca is, s gúny ül a száján, apró termete fölmagasodik, mikor ítéletet hirdet: — Nem tesz semmit, kedves vendég. Itt van a különbözet! — csúsztat megalázó mozdulattal egy tízest a számla mellé, majd az egész összeget gondosan belesepri a tárcájába. Hájas hebeg, tiltakozni próbál, aztán szó nélkül feláll. Csak kifelé — az ajtó mögött — vágja ki foghegyről, tettetett méltósággal: — Ordenáré... Ordenáré, amit ma egy pincér megenged magának! — és könnyedre méretezett mozdulattal hátranyúl. De tátva marad a szája, szőrös kezével apró malac-szeméhez kap: Giziké nincs sehol! Illetve — talán nem jól lát?! — most ad át a pincérnek egy tízest. Kezet is nyújt neki, és elindul. De — csodálatos — nem erre jön, ide se néz, a másik kijáraton távozik. Az ajtó — elismerő, cinkos csapódással — most vágódik be utána. PESTI JÁNOS Q lvastuk, hogy S. C. Trewin, ^ neves angol színházi kritikus valósággal az elragadtatás hangján számolt be mindarról, amit a magyar színházakban látott és hallott. Többek között a legnagyobb elismeréssel szólt a magyar Shakespeare-kultuszról is. A budapesti Madách Színház »Hamleti-előadását és a Vígszínház »Rómeó és Júliá«-ját úgy tartja számon, mint a leglendületesebb Shakespeare-előadásokat, amiket életében valaha is látott. Nem meglepetés, hogy külföldiek — köztük angol művészek és kritikusok — a legnagyobb tisztelettel emlegetik a magyarországi Shakespeare-kul- tuszt. Amióta Kelemen Lászlóék — majd százhetven esztendeje, Kazinczy Ferenc fordításában — előadták a »Hamlet«-ot, a világ Shakespeare-szakemberei szerint a magyar színházi élet bámulatos eredmény-eket ért el a »brit óriás« tragédiáival és komédiáival. »A magyar színészet hőskora, a magyar nemzeti nyelv megmaradásáért küzdő XIX. század eleji vándorszínészet szorosan összefügg Shakespera-rel. »Nem magyar' tudós állapította meg ezt. hanem egy angol színháztörténész, S. H. Thompson. S a »magyar Shakespeare később is szerves része lett a leghaladóbb magyar “színháznak. Paulay Ede és Hevesi Sándor Nemzeti Színházának ugyanúgy, mint az elmúlt világban oly sok akadállyal küzdő vidéki színházak legjobbjainak. T egutoljára — S. C. Trewin előtt-— egy Cushing nevű angol színházi rendező állapította meg, hogy a magyarországi Shakespeare-előadásokban a »Globe Theatre« levegőjét érzi. Cushing nyilván azért célzott arra az egykori londoni színházra, ahol »William Shakespeare mester« műveit először bemutatta, hogy a magyar előadások realista szellemét, a hamisítatlanságra való törekvést érzékeltesse. Illik azonban ez a célzás arra is, hogy miként a régi Globe Theatre- ban, ahol a legegyszerűbb embe. rek tapsoltak a karzaton az »Othello«-nak, a »Hamlet«-nek, a Windsori víg asszonyokénak — a magyar színházakban az egyszerű emberek tíz- és százezrei élvezik — kiváló művészek tolmácsolása segítségével — az »Avoni hattyú« halhatatlan üzenetét. S a »Globe«-ról, azaz a »Világ«-ról elnevezett kis színház közönségéhez szóló üzenet ma már — többek között — az egész magyar világhoz jutott el. Tudjuk, Angliában — néhány nagy művész és haladó körök minden erőfeszítése ellenére — néha esztendőkig nem játszanak Shakespearet. S ha játszanak is, az alig megfizethető helyárak és más (mélyebben - rejlő, politikai és pszichológiai) tényezők távoltartják az előadásoktól a nagy tömegeket. Büszkék lehetünk rá, hogy — legjobb hagyományainkat kitelj esítve — Shakespeare egész népünk közös kincsévé lett. Jóleső — mert reális —. Mr. Trewin és mások elismerése, ám első. sorban nem az elismerés, hanem népünk tudatának Shakespeare műveivel, s e művek mély megértésével történt gazdagodása az, ami a magyar Shakespeare- kultusz értékét fémjelzi. A. G. ▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼YTYTTTYTTTfTTTTTTTTTTTTYTTTYYYTTTT (Színál(ipái Eddig abban a meggyőződésben éltem, hogy a falusi dolgozók közül csak a középparasztok az ingadozók. Milyen nagy volt a meglepetésem, amikor minap a szülőfalumban járva, egy ingadozó tsz- tagot pillantottam meg. Méghozzá egy régi ismerősöm, Kis- nagy Gergely személyében. Közelebb érve, az orrom révén rájöttem, hogy az ingadozásnak nem politikai okai vannak. Olyan erős pálinkaszag terjengett körülötte, hogy az futballra átszámítva megfelelt volna 20 gólnak. A legérdekesebb az volt, amikor beszélni kezdett. Tudniillik a pálinkaszag ellenére is borízű volt a hangja. —r Szervusz, egyko- mám... hukk... csodálkozol, hogy így támogatom ezt a villanyoszlopot, de mindjár... hukk... elmagyarázom. Bána- tomban rúgtam be. Mindennek a brigádvezető az oka. Az egész tagság előtt' kritizált, le, egészen a sárga földig, pár nyaláb széna miatt, amit hukk... a közösből vittem haza egyik éjjel. Kérdezem én azt, hogy károsodott-e valaki ezzel, hiszen ez a széna a dolgozó parasztságon belül maradt. A bri- gadéros kijelentette, hogy ha még egyszer ilyesmi előfordul, a csoport után még az ágyamból is kizavar. — Hogy-hogy kizavar? Mi köze az ágyadhoz az öreg Bicegő Lukácsnak? — Őneki semmi, j mert már nyugdíjba ment. De már egy hónapja a feleségem a brigádvezető! Kovács Sándor
