Tolna Megyei Népújság, 1963. április (13. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-21 / 92. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPŰ.TS/ÍG 1963. április 2Í. Reflektorfényben A mi szín és se in k Az Állami Déryné Színház Csárdáskirálynő-t játszó együttese már második alkalommal látogatott el megyénkbe. A nagysikerű előadásokról számos község, és a megyeszékhely színházlátogató közönsége is tanúskodhat. A sok tehetséges művész közül most Szántó Margitot és Ligeti Máriát mutatjuk be olvasóinknak. Szántó Margit a „néhai” csárdáskirálynőt, Cecilia szerepét ját- sza a darabban. Régi ismerőse ő a megye közönségének, hiszen alapító tagja a színháznak. Megyénkben láttuk már a János vitéz boszorkányának szerepében, a Tavaszi keringő Flórájában, a Vándordiák Borcsa figurájában. A művésznő sokoldalúságáról ugyancsak nemrég tett bizonyságot, amikor az Antigonéban, a királynő nehéz szerepében láttuk a színpadon. l.t'i'lUlt'l', ■■'u-iVi’i I Hét éve lépett először színpadra a most huszonhárom éves színésznőnk, Ligeti Mária. Öt elsősorban a Csárdáskirálynő Stázi szerepében láthatta a megye közönsége, de sokan ismerik már a korábbi Nászutazás című darab Mütyürke alakításából. A tehetséges, kedves megjelenésű művésznőt megyénk közönsége ugyancsak szívébe zárta. •'»•ÍW ? 41. Pontosan odasujtott: a nyakára. Azzal a rövid, erős ütéssel, amelyet olyan hosszú ideig gyakorolt, de végül hibátlanul elsajátított. Mielőtt Torp elesett volna, Asz- ker megragadta, a falhoz szorította, s ismét rásujtott. Ezúttal azonban az állára. Aztán leengedte a földre a férfi összecsukló testét. ALEKSZANDR NASZIBOV: EJTEK HELY a<z €Lbán Fordította: Szathmári Gábor Aszker egy mély lélegzetet vett és kijött a kapualjból. Feltűnés nélkül, nem sietősen folytatta útját. Gépiesen zsebébe dugta a kezét. Ujjai a pisztoly recés markolatához értek. Ismét visszaállította rajta a biztosító zárat. Amikor Torp kinyitotta a szemét, bolthajtásos mennyezetet látott maga felett, s ő a földön hevert, még mindig a kapu alatt. Iszonyúan fájt a feje. Nagy nehezen hasra fordult, feltápószko- dott, s a falba kapaszkodva kifelé indult. Odaszaladt egy járókelő. Valami baj van? Oh, véres? — Az illető felmutatott Torp arc- csontjára, amelyből nagy sötét cseppakben folyt a Vér. — Hívjon rendőrt, — nyögte ki nagy nehezen a Sturmführer. Az idegen elszaladt a sarokra, s hamarosan egy rendőrrel jött vissza. Torp körül bámészkodók kezdtek gyülekezni. A rendőr szétzavarta őket, megállított egy arra haladó autót, s beültette Torpot. Torp Sturmführer félóra múlva — az erős fejfájástól a homlokát összehúzva — ült hivatali szobájában. A felcser bekötötte az állát és a nyakát. Nemsokára megjelent nála Becker is. Apró szemei megvetően szikráztak. Torp megpróbált felállni. Becker bosszúsan nyomta vissza a székbe — Üljön, csak üljön, — dörögte gúnyosan. — Felugorhat, ha bejön a felettese, összecsaphatja a bokáját, kifeszítheti a mellét, nézhet a főnökére olyan hűségesen és szolgálatkészen, mint egy nyomorult kutya, akkor is sült bolond marad. Idióta! A felcser sietősen befejezte a munkáját, s távozott. Igen, igen — folytatta a háborgást Becker — maga kész idióta, Torp. Idióta és ostoba, üresfejű. Mit csinált maga, szerencsétlen? Mi volt az utasítás?... Feleljen, ha kérdezi a parancsnoka! Torp alig érthetően dünnyögte, hogy a parancs úgy szól: — másik két felderítő kíséretében menjen el és figyelje Herbert Lange házat. — Tehát hárman? — Igen, Sturmbannführer úr! — És maga? Mit csinált maga ehelyett? Elindult egyedül, és majmot csináltatott magából. Ér-- ti? Majmot! Ök szálltak le az ejtőernyővel. — Végre, hogy gondolkozik, Torp! A Sturmführer felszisszent. — Mi az? Fáj .nagyon? — kérdezte Becker. — Pedig éppen ideje, hogy elmenjünk ahhoz a hisztérikához. t— Az imént idiótának nevezett, most meg együtt érez velem. Pedig sokkal nagyobb barom vagyok és reménytelenebb, mintsem megérdemeljem az együttérzést. Becker leült és rágyújtott. — Igaz, ami igaz, Torp, — mondta Becker — saját kezével dobta el magától a „Vaskereszt”-et az obersturmführeri rangot, és könnyen lehetséges, hogy még más egyéb ráadást is. Torp bánatosain lehajtotta a fejét. — El kell fogni azt az ejtőernyőst, — csapott az öklével az asztalra Becker. — Bármibe kerül is ez nekünk! Torp felemelté a kezét, mintha esküt fogadna. — Esküszöm, nem szabadul meg a kezem közűi! — Azt hiszem, — szólt hűvösen Becker — hogy a „Zöldre” kell tennünk a legfőbb tétet. A főnök emellett van, és gondolom, nem téved. Szóval: minden figyelmet a „Zöldre” kell fordítani. Ejtőernyősünk minden körülmények között kénytelen kapcsolatot keresni vele. • Staleckerék este nyolc óra körül értek haza. Aszker az ablakból látta, amint lassan közeledtek az utcán; Otto jobbjával gyöngéden karonfogta az asszonyt a bál kezében pedig Bertha táskáját hozita. Aszker nem várta meg, míg csengetnek. Előre ajtót nyitott. Stalecker, amint beért, alig észrevehetően biccentett a fejével Aszker ra. Az ebédnél — amelyből már vacsora lett — nem beszélgettek. Frau Bertha később kiment a szobából, s a férfiak egyedül maradtak. Stalecker felállt, kinyitotta a díványon lévő táskát, s elővette belőle a rádióadót. — Köszönöm! — Aszker megszorította Otto kezét. Stalecker kivitte a rádióadót a szobából. — Minden eshetőségre számítván, ne felejtse el: a szeneskamránál dugtam el a leadót, — mondta Aszkemak, amikor néhány perc múlva visszajött. — Ott, a szeneskamra mellett áll a kutyaól. Abba tettem be, a szalma alá. — És van ott kutya? — Igen. Méghozzá félelmetesen hamis. — No csak — Aszker elmosolyodott. — Ezt ügyesen kigondolta. — De mit kell tennünk a továbbiakban? — kérdezte Otto. — Mik a tervei? Aszker nem válaszolt. Kissé halkabbra fogva a hangját, elmondta, mi történt vele az utcán. Stalecker elgondolkozott. — Nagyon nehéz a helyzete. — Ilyen körülmények közt általában nem könnyű ... — Mindenesetre — mondta határozottan Stalecker — valahol, biztos helyen ki kellene várnia most egy kis időt, Mondjuk egy hetet. — Ez valóban jó lenne. De hol? — Maga, ahogy sejtem, teljesen egyedül van, ugye? Aszker nem felelt — Egyedül, — ismételte magát Stalecker. — Ilyen körülmények között egyetlen megoldás látszik lehetségesnek. Itt kell maradnia. — Vállalkozik egy ilyen kockázatra? — kérdezte halkan Aszker. — De hiszen nincs más kiút a maga számára! Aszker ismét hallgatott. Gondolkozott. — Maradjon itt, — folytatta Otto, — aztán pedig majd meglátjuk, hogyan legyünk tovább. — Nem lehet, Stalecker elvtárs. Túlságosan veszélyes, különösen magára és feleségére. Természetesen már most talpon van az egész kémelhárító szolgálat, hogy felkutassanak engem és elfogjanak. Nézzük csak meg az egészet a Gestapo és az Abwehr szemével. Mindenekelőtt azt mondják: az a másik illető Herbert Langeval jött együtt, nála pakolt le. Miért? Bizonyosan azért, mert Ostburgban nincs lakása, (Folytatjuk) —De ki gondolta volna? — mondta Torp dühösen hadarva. — Megláttam és azonnal, az első ránézésére gyanúsnak találtam. Utána indultam. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy észrevette volna a követést. Nyugodt voltam, minden simán ment: gondoltam, elkísérem a búvóhelyig, és akkor már a markunkban van a fickó. í— A markunkban! — ismételte gúnyosan Becker. — Pontosan fordítva, Sturmführer úr! Maga az ő markába Torp. Alaposan feliborítva az egész megbízatást. — De nem fejeztem be ... Szóval követtem. Jól tudtam, hogy nem messze egy átjáróház van. Felkészültem. Kiderült, hogy ő is tudott erről az épületről. Nem tudom, ön mit tett volna, ha az én helyzetemben van. A kapuig már csak néhány lépés, s ő besiet rajta. Ha besurrant, átszalad az udvaron és máris a főutcán van. Ott aztán keresheti az ember. ön mit tett volna? ügy éljek én, hogy ment volna utána. Ezt tettem én is. S ő éppen erre pályázott Arra, hogy utána eredek, s beszaladok a kapu alá. És ott megvárt... — Adolf Torp elhallgatott Szomorúan leszegte a fejét — Tudja-e azt, Torp, hogy Langet, akinél idegen névre szóló iratok voltak, ás azt a másikat az oroszok küldték? !— Igen, — suttogta Torp. — A legdrágább folyadék Mit láttunk a kiállításon ? A szekszárdi vármegyeháza most kiállítási terem. Fiatal, csinos lány ül az ajtónál a vendégkönyv mellett. Barátságosan fogadja a látogatókat: — Arra tessék menni, ott kezdődik a kiállítás. Idős emberrel szemléljük végig a kiállítás anyagát. Amiről itt kap ismertetőt a látogató, nem készíthető gyárban, bányászattal sem lehet hozzájutni, s mindenkinek van belőle, sőt, ez az éltetője. Sok ember azonban hiányában van e folyadéknak, s az élete függ attól, hogy kap-e belőle. „Államunk a vért minden rászorulónak ingyen biztosítja” — tájékoztat az egyik felirat. Közkincs ez a szó teljes értelmében, bár mindannyiónk ereiben külön folydogál. Mert innen gyűjtik össze, s az életmentő kincsből aztán alkalomadtán juttatnak a rászorulóknak. Mi is az a vér? Az egyik ábra a vér alkotórészeit illusztrálja. Egy ember vörös vértestecsíiéinek felülete éppen beborítaná egy futballpálya felét, egymás után rakva őket pedig hatszor körülérnék a Földet. Ezeknek a felülete nagyszerűen alkalmas az élethez szükséges oxigén megkötésére és szállítására. Minden hatszáz vörös vértes- tecskére egy fehér vérsejt esik. Ezeknek a szervezet védelménél van nagy szerepük: megtámadják és „felfalják” a szervezetbe került káros anyagot. A vérlemezkék a véralvadást segítik elő. Ha szülésnél az anya sok vért veszít — vérátömlesztést kap. Ha a baleset során valaki elveszti vérkészletének egy részét, rendszerint még megmenthető — vérátömlesztéssel. Ezen felül hazánkban harmincféle gyógyszert készítenek belőle. Ebből a folyékony közkincsből évente 100 000 literre van szükség. Hogy kik adják? Az egészséges emberek tízezrei — katonák, ácsok, bányászok, hivatalnokok. Mert nem tudni, hogy az ajtónál ülő kislánynak, vagy a kiállítást néző öregembernek mikor lesz szüksége erre az életmentőre. Befejezésképpen baráti találkozót lát a néző: azok találkoznak, akik adtak, s akiknek az életét mentette meg. B.
