Tolna Megyei Népújság, 1963. március (13. évfolyam, 50-76. szám)
1963-03-10 / 58. szám
TAVASZI TÁNC... Az esztendők lassan, lassan meggörbítették az öregember derekát, s kinyújtották meggyfa botjának a nyakát; kicsi haj- lása van már csak. arra támaszkodik, ha nem bírja odabent a dohos szobában. Nyerít kívül a tavaszi szél, tiszta sugárzást ont a nap, a fiatalok kijárnak dolgozni, az öregember nem tud megmaradni az ágyban. Szűk ereiben erőlködik az élet, nagyot hall, rosszul lát, de magára szedi a ruháját, fogja a botját, s kibotorkál a tavasz hívására. Emlékezetében foszlányosan jelennek meg a régi képek: egyenes, erős teste, a vastag derekú asszony mellette, a kisarjadt határ, a párálló" lovak az eke előtt, s vagdaló madarak a szikrázó magasságban. Megy az udvaron, aprókat léptet maga előtt a bottal, nehezen rakja a lábát, roggyant a térde, remeg a feje. De azt jól érzi, hogy tavasz van. Elmentek a fiatalok dolgozni. Mondják, hogy igen nagy földdarabok vannak egybe, azokon töméntelen ember; de jó lenne meglátni őket egyszer, hogyan festenek akkora csoportban! A kutya féltőn kíséri ki a kerten, hol előtte ugrál, hol a háta mögött szaglássza a nyomát, vakkánt olykor egyet, hogy üresen maradt elöl a ház: ha itt vigyáz az öregre, benyithat valaki, ha visszafut ajtót őrizni, az öreget érheti baj. De semmit se lát meg nyugtalanságából az öreg, csak araszol a bottal, húzza valami kifelé, a jószagú fák alá. A patakparton fiatal libák csevegnek magas hangon, megáll az öregember, érzi a futó víz illatát, meregeti a szemét: mi leltét most odaát a túlsó parton? Asszonyok, lányok dolgoznak szíhes csapatban, most rakják a paradicsomot, paprikát végtelen hosszú ágyásókba, nem látja pontosan, mit csinálnak, csak a guggoló, aztán lebbenő szoknyák kékjét, pirosát sejti. Táncolnak a fehérnépek a napban, gondolja, és előretapo— Bele ne essen. Jani bácsi! — csendül egy fiatal hang a csapatban, s az öreg megtorpan. Nyálazza repedezett száját, lendíti a botot feléjük, s megkérdi hangosan, élesen: — Táncoltok, hé? Fölnevetnek néhányan, Páli •Boris derekán lendül a szoknya, fehér lába csintalanul köröz egyet, s átszól a vízen. — Táncolunk, Jani bácsi! Más dolgunk sincs most minekünk! — No, jó, csak táncoljatok! — nevetgél recsegőn. — Riszáljá- tok énnekem. Tavasz van, az köll most az ember fiának. Megint nevetnek és fúrják a palántázófát a fekete szántásba, a földes ujjak belenyomogatják a nedves gyökérzetet. — Csak táncoljatok! — mondogatja az öreg. — Látom, sokan vagytok hozzá, talán százan is, azért olyan szép. hogy táncoltok! Harangban állnak a szoknyák a kuporgó asszonyok, lányok meleg lába körül, mondanak egyet-mást az öregre, hogy ez mindig bolondja volt a szoknyának, hetven esztendős korában megfogdosta még özvegy Ku- ruczné derekát, s amit elért. Egyikük szidja is; hogy ilyen öreg kutya, aztán még mindig a táncolásért eszi a fene, foga nincs már, de harapni szeretne. Ó. hogy az isten tegye akárhová az ilyen vén szamarat! Mindebből semmit se hall az öregember. Roskadtan áll, nem tudja nyugodtan megtartani maga előtt a botot, más-más helyre szúrja le, s egyre biztatja a fehérnépet. — Csak táncoljatok! Közelébb is jöhetnétek, hogy jobban lássam. Mert, tudjátok, volt idő, amikor én igen sokat táncoltam véletek, ákiket elértem; valamennyivel. Volt hozzá vérem, de volt ám, elhihetitek! No, hát csak tánóoljatok! — Milyen táncot lát most maga Jani bácsi? — kiált át a fiatal Bakóné a vízen. — Szép táncot! — felel nevetgélve. — Igen szép táncot! Hajlik a derekatok! A lábatok meg járja! Csak járja is! Az köll tavasszal. — Palántázáshoz, igaz-e? — nevet Bakóné és föláll, kinyújtja a derekát. — Ahhoz is! — felel az öregember. — Meg mindenhez! Mindenben tánc van, ami élet! Az ám!. Tánc van mindenben. Olyikban szilaj, a másikban meg lankadó, szomorú, melyikmilyen! Az van a levegőben is! Még a halálba is avval mén az ember lelke. No, hát akkor, ha már tavasz van, táncoljatok! Megy a munka, mindenki teszi a dolgát, az öregember megint nyálazgatja a száját, aztán a szemét kell megtörölni, mert előhúzza könnyét a napfény. Mind táncolnak, gondolja, s boldog, hogy ilyen szépet művelnek a kedvéért. Olyasfélét érez, hogy végtelenül széles most a kétméteres patak, nem is látja tisztán a túlsó partját, csak ködös szürkeség támad előtte, s abban, igfen messze, kék, fehér, és piros szoknyák harangoznak a fehér lábak fölött. — Csak táncoljatok — mondja még legalább tízszer, zúgó fülében régi asszonyi nevetések emléke csendül, hajladozó testek röpködnek előtte ütemes libegőssel. — Táncoljatok. Ez az élet! így viszen a vér örökkön örökkétig...! S mintha most körülfogná, fojtogatná a táncos, tavaszi lo- bogás, nagyot nevet a tiszta fényekben és megfordul, hajtja valami visszafelé a házba. Délben kint ül a küszöbön a kutya, ijedt szűköléssel fogadja az öregember lányát. Odabent az ágyon ruhástól fekszik az öreg, szürke arcán a patakparti tánc szépségét merevítette meg a halál. ORMOS GERÖ KÓPIÁS SÁNDOR: Túl vagyunk..; Túl vagyunk a könnyelmű lázadozás iqcrcdek lépcsőjű fokozatain; megtanultuk, hogy a látszat szerint felfelé vezető utak zuhanásba torkollnak sokszor. Ez a felismerés keményebbre döngölte hitünket; leváltak rólunk a felelőtlen szavak partot mímelő jégperemei, s feltörhetetlen dióvá vált akaratunk. A világban szerteágaznak tetteink, oly tudatosan és makacsul, ahogy a sziklákat repesztő növények mindenre elszánt gyökerei behatolnak a tömör anyagba. Nem vergődünk többé fennakadt legyekként a dogmák fényszálú pókhálóiban, s nem mutatunk be élő áldozatot hazugság-gyertyás oltárok előtt. MI így mondjuk ki gondolatainkat, ilyen őszintén, csiszolatlanul, ahogyan az ősember is csiszolatlan haltával védte életét. Nem süvíthetnek körülöttünk eltévedt szavak, rágalmak, puskagolyók, sem jól célzott, cinkos kacagások, s lábunk alatt a szilárd1 talajt nem ingathatják meg időzített földrengések és szónoklatok. Nyújtották lelkünket; mint a gumit. s el is engedték, váratlanul, hogy önmagunkat is vágjuk pofon. ültünk a bizonytalanság hullámvasútján, voltunk rikkancsok, bábuk, céltáblák, vásári kikiáltók. A maga nemében ez is történelem, tanulságokkal, amelyek könnyebben pontokba foglalhatók, mint küzdelmeink, sorsunk, életünk. % --------------- T---------------P ÁLOS ROZITA: ] ó s I a h Milyen angyali táncot járnak a lepkék mimóza erdő lombjai között! Szárnyukon pihen az elhangzott harang utáni csend, mely beburkolja reményed villám fényeit. Alkonyodik. Barackízű árnyak a növekedés rejtelmeit magyarázzák halványodó sugaraknak. Szegénykéin, mire vársz még, ha tudod, mit sohase mondok el neked. Kivirágzott jelele közé zuhansz, hol meztelen szívedre száll az éj s halott leszel. Jobban mindenkinél. Nem marad nyomodba más, mint a bűvölet néhány égszínkék szilánkja. gat a bottal, mennyivel mehetne közelebb hozzájuk. KONCZ ISTVÁN: Vélemény Nem szabad önként összehúzódni — hisz partnélküti a világ — a nyugalom pár négyzetméterére. Életünket szerelem szövi át, túlmutatva az egyszeri valón: megsokszorozódni I — ez az ölelés mélye, amelyet nem mér mór az ón. Ezért a esők, ezért a gyermek, és ugyanezért rengeteg a dolgom. Sokszorozódni akarnak agyamban a sejtek, s mikor a szomjamat oltom, sós óceán partjára hasalok, le, hogy sohase legyen elég. Asszonyom is szalad, ég, izgul, minden pici órát percre kicentiz. Negyvenhét, gyerek ír, olvas, számol, ahol ö van, itthon háromra mos, vasal, de szól: — Megvárlak én, ha nem üzensz is, hogy később jössz haza. Méltatianul minden arányhoz ember vagyok. Kicsinyek, ám serények testvéreim. Nevetséges talán, hogy szívünk a mindenségtől izzik átT — Szépek' volnának tán, de kinek kellenének a kristállyá dermedt galaktikák?I . . . Sokat dolgoztam, sokszorosan éltem, így is haljak meg: tetten-érten, legszebb munkámat hagyva félben én, a tevékeny, értelmes anyag. S ha nem is vittem soha sokra, százezer fokos csillagokba vágyom haza, hogy beolvasszanak. Móré tanár büszke volt .a maganevelte fács'kára. Most már kezdett a kis jelleme is lombot hajtani. Móré tanárnak kedvére való lombocskát. A kislány egyáltalán nem hasonlított a mai ifjoncokra, kis kortársaira, az apró huligánokra. Nemhiába, Móré tanár hermetikusan elzárta őt a korszellemtől, melytől mint két- ségbeaj tőtől, valósággal reszketett. Be nem engedett házába semmi olyat, amin csak a szaga is érzett a mai hóbortoknak. Félt tőle, mint ördög a szentelt víztől. Ártatlan semmiségnek látszó dolgok nyomában — akár egy divatos szájbiggyesztés, nem is szólva holmi köszöntés-formulákról — a romlás egész felhpi tódulhatnak be a ház résein es lyukain. Halásznadrág és hugi frizura — huh! Ezek még az ész ágába se tehet» ték be a lábukat, A kis Emőke, a hatodik általános színjeles és példás magaviseletű tanulója rakottszoknyácskát és tisztességes nyakig érő hajat hordott, csattal. Lám — mondta magában Móré tanár elégedetten —, most, mutatkozik meg pedagógiai módszerem helyessége. Itt van ez a leány. Példás jellem, kötelesség- tudó, szorgalmas, jómagaviseletű, csendes gyerek. S az erkölcseivel se lesz baj, rá se néz a fiúkra. Mindez pedig — folytatta a gondolatot — annak az eredménye, hogy a holmi „ártatlan apróságokban’ sem engedtem a hetvennyolcból! Hogy az én házamban se szia, se csau nem megy, de még a hula-hula se. Való igaz, Emőke még barátnőkhöz se járt. Ha leckéjét elvégezte, kézimunkázott, komoly könyveket olvasott, vagy . édesanyja körül sürgőit: eltörölgétte a konyhaedényeket, a szobában letörölte a port. zongorázott. A tanárnő, ki tanította, házhoz járt. A kis Emőkének csak két útja vezetett a házon kívül: egyik az iskolába, másik a templomba, hol egyszeri szülők, kiket a példabeszédből ismerünk, és akik a jóslattól rettegvén, hogy lányukat virágjában magához veszi az Ür, vasajtó mögött vasházban őrizték, melynek még ablaka sem volt. Emőkének se nyílott ablaka a külvilágra, annyira nem nyílott, tagja volt a kórusnak. D$ egyik útja után se maradt el soha. A fiúkat szinte hideglelősen zavarta el magától, s csak a felnőttek társaságát kedvelte. így nevelték Emőkét négy tömör fal között, légmentesen elzárva a külvilágtól, mint. ama hogy már maga se igényelte, eszébe se jutott a vaspántos ajtót feszegetni, de az is lehet, hogy egyszerűen csak apja természetét •örökölte. Történt azonban, hogy az iskolában, hová Emőke járt, és ahol apja is tanított, farsangi bált rendeztek. Ez alól pedig nem volt kibúvó. Móré tanár ké- zenfogta bát Emőke lányát, s kivezette a négy. fal közül — a bálba. Hanem még ilyen lányt ki látott? Ez ■ bizony nem táncolt az égadta világon senkivel. Csak ült az apja nadrágja mellett feszesen a rakottszoknyácskában, és csattal a nyakig érő hajában. Igaz, a fiúk se igen mertek ' odajönni, hogy felkérjék. Már maga a tanárpapa is riasztóan hatott, mintha madárijesztőnek szúrták volna a féltett kukoricacső mellé, mely aranysárgán virít rá a szemtelen madarakra. Egy csönadrágos emberke mégis kísérletet tett. Amolyan rocki- san odacsellengett, s a lány felé hajította a kezét. — Csau! — vihogott: az egészséges fogazatát, melynek sűrű bokrában úgylehet még tejfogak is kerülköztek, mind kiterítette a leányra. S Emőke — apja nagy rőkö- nyödtére — amolyan bugi-vugis közönnyel végigmérte a legénykét, mutatóujjával blúzocskája anyagát vakargatva a válla táján, mint ki azt a portól tisztogatja, ekként szólt cseresznyfeszájának csücskéből: — Kopj le. Majd. hogy a. legényke tétovázott a vigyori fogazatával, tett egy elbocsátó legyintést is e szó kíséretében: — Olaj. A fiú távozott, s -az apa ott ült, mint egy összeszaladt harmonika. Szeberényi Lehel / T
