Tolna Megyei Népújság, 1963. március (13. évfolyam, 50-76. szám)
1963-03-03 / 52. szám
4 frÖLNA MEGYEI NÉPŰJSAÖ 1963. március £ Mi mii Ind? Részeg, aki egy csepp szeszt sem ivott — Népdal, vagy glccs? — Cilinderes honvéd Bende tiszt elvtárs alakulatánál vagyunk. A művelődési otthon termében több száz fiatal honvéd gyűlt össze, hogy megnézze a nagy vetélkedőt. Ezúttal huszonötén vesznek részt, hogy eldöntsék: ki vehet részt a hadsereg-vetélkedőn. Elfoglalja helyét a zsűri, a játékvezető ismerteti a szabályokat: „Szabadon választott számokkal : lehet fellépni, s a zsűri dönt a továbbjutásról Ha a zöld lámpa gyullad ki, a pályázó továbbjuthat, reménykedhet, ha a piro6, akkor kap egy szelet csokoládét és nincs tovább esélye". A színpadon megjelenik az első pályázó. A játékvezető megkérdi: — Mit óhajt előadni? —. Egy verset. — Tessék. Mély lélegzetvétel, s aztán elkezdi: — Walesi bárdok. Irta ... . Nem rossz ötlet, remek vers a művészi előadáshoz. De aztán a zsűri rövid tanácskozása után kigyullad a piros lámpa. A pályázó azt hiszi, hogy tévedés, reklamál, hiszen 'ő megvolt győződve arról, hogy jól adta elő a verset. Igen ám, csakhogy a zsűri figyelme mindenre kiterjed, s természetesen észrevette azt a vaskos baklövést is, hogy a szavaló az egyik idegen szót rosszul ejtette ki, márpedig ez elemi hiba. Hegedűvel a hóna alatt jelenik meg a következő: — Egy hegedűszámot szeretnék előadni. Szépen szárnyal a dallam, s kigyullad a zöld fény. A következő honvéd népviseletben jelenik meg: népi táncot ad elő. Ezután egy táncdalénekes következik. Az ember néhány percre va- -Ismely-ik bárba képzeli magát. Annál is inkább, mert a számokat idegen nyelven adta elő, s ngpii tudtuk megállapítani, hogy milyen nyelven énekelt. Piros ... Ismét népviseletes honvéd jelenik meg: — Egy monológot szeretnék előadni. — Miért jött népviseletben?-—Nincs más. Gyorsan kellett készülni. A következő pillanatban egy részeg ember támolyog a színpadon. . — A nevem if-i-i-ifjú Részeg. Az apám Tök-tökrészeg. A mono- log tele van szellemességgel, megkacagtat mindenkit, s kitör » tapsvihar.- A valóságban is be szokott rúgni, hogy ilyen jól alakította a részeget? — Egyáltalában nem iszom. — Kigyullad a zöld lámpa. — Kérem, cseréljen helyet a szólótáncossal. A szólótáncos kap egy szelet csokoládét és lemegy a színpadról Zongorista és két énekes következik: Táncdalt adnak elő. Jól sikerült, maradnak. Ismét szólóénekes következik: — Kérem, én népdalt szeretnék előadni. — Tessék. — Kék nefelejcs ... A nézőtéren háhotóznak, fütyülnek: hamis a hang, ráadásul olyan, mintha az illető éppen akkor jött volna elő a borospincéből, ahol órákig „tréningezett”. Ráadásul nem is népdal, amit énekel, hanem egyszerűen giccs. Kigyullad a piros lámpa. Most egy cilinderes honvéd következik. Furcsa tárgyakat készített az asztalra. Magához kéri egyik barátját: — Kérlek, idd meg ezt a pohár bort a menyasszonyod egészségére. Tudom, szereted. A megszólított kapva kap a pohár után, s mire a szájához emeli, eltűnik belőle a bor. — Most pedig megtanítom önöket arra, hogyan lehet e2t a golyót eltüntetni: Figyeljenek csak! A golyó valóban eltűnik, de senki sem tudta, hova. — Mégegyszer! Lassabban! — hangzik a tömegbőL — Kérem ... Most egész lassan csinálja a mutatványt — Ez az, láttam, ott van a jobb kezében. Kinyitja a jobbkezét, üres. Ellenben felmutatja a balkezével. A mutatvány sikerült! Aztán poharat tesz egy hengerbe. Mindenki látja. Egy kis hó- kusz-pókusz következik, s eltűnik a pohár. Senki sem tudja, hova tűnt el, de aztán előkerül a zsebéből. Nagy taps, s kigyullad a zöld lámpa. A cilinderes honvéd — az ifjú bűvész — továbbjut. Kedves, kellemes estet rendeztek a honvédek. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy Szekszárd város közönségének minden valószínűség szerint nagy élményt jelentene, ha egy este végignézhetné ezt a műsort. Mert ezek a honvédek sok mindent tudnak, ügyesek. Boda Ferenc Több mint három vagon vadtakarmányt ettek meg ez ideig a csámpai fácánok, foglyok, nyulak és őzek Komoly gondot jelent a kemény tél a vadásztársaságoknak. A nagy gonddal felnevelt apróvad-állomány áttelelietéséről, megmentéséről van szó. A szekszárdi Béri Balogh Ádám vadásztársaság jól felkészült erre a fontos munkára. Több mint három va- gonnyi különböző magot, töreket, darát és lucernaszénát etettek fel ez ideig. Ennek, valamint Paczolai József vadőr kiváló munkájának köszönhető, hogy a vadállományban ez Ideig nem esett kár. F.mellet* folyik a tervszerű duvadírtás és a hurkozók, csap- dázók megfékezése. Számos kutya, macska szárnyas duvad került terítékre és hét hurkozó a bíróság elé. (A képen etetésre indul a megrakott szán.) ALEKSZANDR NASZIBOV: EJTEK HELY a<z -&Lbán Fordította: Szathmári Gábor Az öreg és a kertes házbői induló férfi egymás mellett álltak. Egyszer csak hirtelen a zsebéhez kapott az öreg, — Megloptak! — kiáltotta el magát kétségbeesetten. Nyomban valóságos riadalom keletkezett a kocsiban. Az öreg pedig idegesen tapogatta magát* a zsebeit kutatta. L Délelőtt tíz óra tájban villany- vonat futott be a helyiérdekű vasútállomásra. A vagonokból kiáramló tömeg egy idős embert sodort magával a peronra. Külseje semmi különöset nem árult el: rövidre vágott ősz bajusz, ugyanolyan szakáll, közönyös, inkább talán fáradtnak látszó sötét szemek, nem nagy, szabályos formájú orr. Olcsóbb- fajta gyapjúszövetből készült szilvakék öltönyt és lapostetejű kaukázusi báránybőr kucsmát viselt. Azerbajdzsán kis városkáiban, vagy falvaiban öltözködnek így általában a hajlottkorú, közepes jövedelmű emberek. Szikár, élénk mozgású volt az öreg. Gyors, energikus léptekkel haladt, miközben egyenesen, szinte peckesen kihúzta magát. Amikor kijutott' az állomás melletti térre, a tenger irányába vette útját. Durván faragott luka- csos kőből épült régi földszintes házak negyede volt ez a környék. A kucsmás ember kimért léptekkel, nem sietősen haladt el a házsorok előtt, gyakran nézett fel az épületek számtábláira. Majd egy ósdi, rozzant ház elé ért. Ablaka alatt kis virágos kert díszlett Az öreg kétszer is elment a házikó előtt mintha szemügyre akarná venni, aztán a közelben lévő élelmiszerüzlet felé Indult. Az üzlet ajtaja előtt a járdán jókora tömeg várakozott fegyelmezetten sorba állva. Az öreg is a végére állt. Eltelt egy óra. Már közvetlen az üzletajtóhoz jutott, amikor a kertes házból kilépett egy férfi. Amint megpillantotta, zavartan köhécselni kezdett az öreg. Nyugtalanul viselkedett hol egyik, hol másik lábára állt majd sietősen előszedte a zsebéből sárga irhabőrből készült levéltárcáját, s kinyitotta. Aztán a sorban mellette álló — a karján gyermeket tartó — éltes asszonyra nézett s bosszúsan csóválta a fejét — Mi történt? — kérdezte az asszony. Az öreg kesernyésen elmosolyodott — Tartoztam egy úttal az ördögnek — szólalt meg végre. — Nincs itt a jegyem. Otthon felejtettem. — Akkor szaladjon haza. de minél gyorsabban, Addig majd tartjuk a helyét. ■Az öreg hálásan bólogatott, s nyomban nekiiramodott a járdán. Vagy kétszáz lépésnyire ment előtte az a férfi, aki kijött a kertes házból. Magas, vékony dongájú volt az illető, bolyhos gyapjúszövetből készült rövid felsőkabátot, s a katonaságtól kimustrált fülvédős, lapostetejű kucsmát viselt. Hamarosan mindketten a villamosmegállóban voltak. Villamos — láthatóan — elég rég óta nem jött, sokan várakoztak már a járdaszigeten. Csak vagy jó húsz perc múlva jött az első kocsi. Tülekedve, egymást taposva igyekeztek feljutni rá az emberek. - - • ‘ Fülsiketítőén zörögve, s a kanyarokban éktelenül csikorogva rohant a villamos a- város központja felé. Minden megálló után egyre zsúfoltabb lett a kocsi. —■ Megloptak — ismételte. — Kivették a levéltárcámat. Benne voltak az élelmiszer jegyek is. Hirtelen elhallgatott, mintha eszébe jutott volna valami. Hátrafordult, s szeme a kertes házból kijött férfire villogott. — Te loptál meg, kutyafajzat! Hol a levéltárcám? Add elő, vagy rendőrt hívoki Menekülve az öreg elől, az ajtó felé hátrált a férfi, — Nézzék csak! — kiáltotta el magát ismét az öreg. — Nézzenek ide! Mindenki a földre nézett. A kocsi sáros, nedves padlóján ott sárgállott az irhabőrtárca. Az öreg előrefurakodott, s mellen ragadta a zseb metszőt,. A villamos közben a megállóba ért. Az öreg egy percre sem hagyta abba a lármázást. Az ajtó felé tuszkolta a zsebest. Végre mindketten leszálltak. S a járdán váratlan eset történt. Az eddig gyengének, félénknek tűnő tolvaj hirtelen kihúzta magát, egy rövid, jól irányzott ütéssel mellbe vágta az öreget, s futásnak eredt. Szélsebesen rohant a gyérforgalmú utcán. Fejét leszegte, mama elé tartott, ökölbeszorított kézzel vágott magának utat, ha emberekbe ütközött. Az volt a terve: fut még egy jó darabon, aztán befordul az első mellékutcába. Azon végigszalad, s éléri a széles, forgálmas sugárutat. Ott aztán kereshetik a hömpölygő embertömegben. " (Folytatjuk) Mi lesz Telünk ? Kiátkozok és kiátkozottak — Az eltűnt rokonok —■ A csorvásiak válasza I Elől ment az ember Fejét szigorú nekiakarással fúrta bele a szélkavarta hóviharba. Az asszony néhány méterrel mögötte lépdelt, mindig az ember bakancsának a nyomába. Lábán zsákbugyor, nem hiszem, hogy cipő lett volna a rongyok között. Baktattak, fáradtan, mintha ki tudja mióta rótták volna már az országutat Az ember előbb gyanakodva, majd fokozódó feloldódással bocsájtkozott bele az ismerkedésbe. — Csak cigarettám lenne — kotorászott a vásott, kopott téli kabát zsebében. S amikor már fújta a tőlem kapott cigaretta füstjét, égy jó mély szívás után kérdezés nélkül beszélt. — Tengelicről jövünk, rokonokat kerestünk... Bizonyára látta arcomon az érdeklődést, hiszen ilyenkor, télben furcsa, hogy nekiindulnak az útnak, gyalog, s hátra-hátra pillantva asszonyára, tétovázva folytatta. — A feleségem rokonai lennének, de nem tudjuk hova mentek. Mozog a világ, s nehéz megtalálni a mifélénket... Mi meg Csor- vástól Tengelicig kerestük őket. Egyre jobban érdekelt a sorsa, faggatni kezdtem. — Kitagadtak bennünket — vetette rám kesernyés mosolyú tekintetét. — Azt mondták: le is út, fel is út... Az asszony közbeszólt. — Én mondtam neked, mindjárt, ahogy haza jöttél... Nagyon megváltoztak az emberek mifelénk... *— Megváltoztak, megváltoztak csattant fel az ember hangja váratlanul — te csak mindig ezt hajtod. s. Az asszony elhallgatott, az ember felbátorodott. — Amikor megjöttem, elém állt az anyám. Azt mondta: no Sáfrány Gyurka, volt időd gondolkozni. Arra is, hogy megjöjjön végre az eszed ... Hallgattam csak, mert amikor először jöttem onnan haza, egy szót sem szóltak. És másodszorra sem... Most meg úgy nekem hörrent apám, anyám, hogy... | Csalódottan, lemondóan legyintett. Én még egy kicsit a helyébe próbáltam képzelni magam, a csorvási falu szélére, vagy a közepére? Nem kérdeztem meg, hol áll az anyja háza, de az szinte bizonyos, hogy nem a gödrök között, ’ a vályogvető árkok szélén. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy ott, a régi cigányputrik között arról- beszéljenek az öregek, hogy jó lenne ha már Sáfrány Györgynek is megjönne az esze. — Az egészben csak az fáj — kezdte egy kis hallgatás után —, hogy kiátkoztak, s nem tudom miért. A fene se sejti: mit tettem ellenük? Rosszat nem ... — Csák éppen haragszanak rád — válaszolt az asszony megcsappant bátorsággal — merthogy megint... . Nem fejezte be á mondatot, az ember egy szigorú pillantással hátrább parancsolta. Nehogy kimondja a tilos szót, aminek kimondását lehet, hogy már korábban megtiltotta neki Sáfrány György. A kiátkozás oka, azonban már kimondatlanul is előttem volt, szó nélkül is értettem. Később ő is elmondta, s ebből ez derült ki: Sáfrány György megint börtönben volt. Nem tudom miért csukták be, biztos, hogy nem indok nélkül. Nem mondta el, csak azt fájlalta, hogy a család már nem vette tudomásul úgy ezt a tényt, mint néhány évvel ezelőtt. S ennek is megvan a magyarázata. — Az öregek, meg a kisebb gyerekek is a gazdaságban dolgoznak. Szépen kerestek, s most sajnálták tőlem azt a kicsit, amivel a télen ki kellett volna segíteniük. | Vajon csak ennyi? Nem, sokkal többről van Itt már szó. Egy kicsit arról, hogy másként nézik már a világot a cigányok között is. Lassacskán nem az számít virtusnak, hogy ki miként tud pénzhez, kenyérhez jutni munka nélkül, hanem ennek éppen a fordítottja. És Sáfrány Györgynek is valahol itt kellene keresni a kiátkozás okát. Megfagyott köztünk a szó. Kö- lesd felé tért el az út, arra igyekeztek, s néhány lépés után fordult vissza az ember. Cigarettát kért, s miközben nagyokat szippantott belőle, halkan kérdezte meg: — Mi lesz velünk? Megvontam a vállam, mit lehet erre válaszolni. A választ különben már Csorváson megadták, csak érteni kell belőle ... Szolnoki István
