Tolna Megyei Népújság, 1963. március (13. évfolyam, 50-76. szám)
1963-03-03 / 52. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG J« ODALMI MELLÉKLETE — Figyeljen ide, kedves barátom, elmesélek magának egy cs ő - dálatos esetet, amely nemrég történt meg velem — mondotta orvosom, miközben a hónom alá dugta a lázmérőt, hogy meggyőződjék, felgyógyultam-e. — Ilyen eset még nem fordult elő a prakszisomban. Nemrégiben felkeresett egy csöppet sem feltűnő, átlagos kinézésű férfi. Amikor panasza felől érdeklődtem, a szemére mutatott. „ Segítenie kell, doktor úr”, mondta sóhajtva és könyörögve nézett rám. Megvizsgáltam tehát a szemét- semmi. Teljesen egészséges, normális szem volt. „Ezzel a szemmel száz évig is elélhet”, nyugtatgatom, ,;teljesen egészséges”. — „De nem, doktor úr” mormolta, s hirtelen a mellemre vetette magát és még fel sem ocsúdhattam meglepetésemből, már nedvesre bőgte a nyakkendőmet. ..Nyugalom, nyugalom” csitítgat- tam, „minden rendbe jön”. — „Doktor úr”, vinnyogta, és az asztalon lévő vattával végigtörölte arcát. A képére ragadt vattafoszlányoktól úgy nézett ki, mint valami nagyon öreg ősember. „Doktor úr... rángatózik a bal szemem! Mentsen meg!” — „Ember!” kiáltottam most már dühösen, „ilyen csekélységet ennyire komolyan vesz? De jó, én mégegyszer megvizsgálom. Ez biztos csak idegesség. Valami atropia. Nyilván, ha nagyon felindul, akkor rángatózik, ugye? Mi a foglalkozása?” — „A hivatali felügyeletet koordináló egyesülés másodtitkára vagyok. Miért lennének ott izgalmak?” — „Nőügyeik?” kérdeztem. Egy pillanatig gondolkozott, tétovázott, majd így szólt: „Tulajdonképpen nincsenek. Mint másod- titkárnak ...” — „Tehát ez sincs”, mondottam i(akkor pedig miért zavarja olyan nagyon, hogy rángatózik a szempillája?” — „Pontosan elmesélem magának doktor úr”. Mondotta, és olyan kimerültén támaszkodott íróasztalomra, hogy széket tettem alája. „Képzelje el, meglátogatom az egyik hivatalt, bejelentem valamelyik osztályvezetőnek, hogy munkát jöttem ellenőrizni, és ekkor...” még a nyelés is nehezére esik páciensemnek, „ekkor, doktor úr, el kezd rángatózni a szempillám. Ugyanez történt már lent a portásnál. Hogy vagyunk, hogy vagyunk, szoktam kérdezni tőle. éberségben nincs hiány? És akár akartam, akár nem, pislog- '/i TÉNAGY SÁNDOR: Véroníó, lassú kábulöl (Első könyvem címlapjára, mintha önmagámnak dedikálnám.) Ha megvert életem dalba kezd, rettegnek bénaszájúak; gyötrő virtus ez, büszke játék, vérontó, lassú kábulat. Nem vagyok fanyar, sem hiszékeny, élek, míg dolgom éíni hagy, komor kényszertől tiltom magam, 3 így a silányság megtagad. Magányos vitéz, játékbaba sosem leszek, mert megkívánt a küzdelem engem és mutat lázadásomnak szép irányt. Csörtető, cicomás kiskutya sem leszek, korholna vérem; bátor, ki elindul kalandra és van hova visszatérjen. GÜNTHER KUNÉRT: A SZEM ni kezdtem. Erre a fickó visszapislogott, és közben úgy vigyorgott, hogy meg tudtam volna fojtani. Azután ott ülök szemben az osztályvezetővel, felteszem neki az első kérdést, amit általában szoktam: Mondja, kedves kolléga, dívik maguknál a sógorság-koma- ság? És már megint pislognom kell, mire vizavim visszapislog, .benyúl az íróasztalába, elővesz egy üveg pálinkát és így felel: Csak a nagybátyám dolgozik nálunk és a feleségem, mint előadó, no meg a kutyánk, tudja olyan házőrzőként tevékenykedik itt...' — No, de ez nem megy! Dör- mögöm és puff neki, már megint pislogok, a másik meg vissza. Ezekután már igazán nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármiféle lépést tehessek a só- gorság-komaság rendszer ellen. Vagy gondolja csak el, kedves doktor úr, utazom a szolgálati kocsival, szólok a gépkocsivezetőnek, hogy még lenne egy nagyon fontos elintéznivalóm, s ebben a pillanatban megint pislognom kell. A gépkocsivezetőm erre kijelenti, hogy tökéletesen érti a dolgot, és megáll valamelyik vendéglő előtt. Akkor is így csinál, amikor nekem ilyesmi eszembe se jutott. Vagy képzelje el, kedves doktorom, amikor valakivel beszélnem kell, hogy elkészíthessem a minősítését, és így szólok hozzá: Kedves Klesturm kartársnő, én mint öreg szocialista — s máris pislogok — azt javaslom önnek, hogy tanulmányozza a marxizmust — pislogás —, mindig tanuljon, tanuljon és megint csak tanuljon — pislogás —, ekkor Klesturm. kartársnő rámnevet, visszapislog és negédes hangon kijelenti: természetesen, kollégám! Ettől kell engem megmenteni, doktor úr! Haladó ember létemre — na tessék, már megint! — egyszerűen nem bírom már ki. Doktor úr, hiszen mi mind a ketten mégis csak a jövőért dolgozunk — ime, újra —, de így olyan szomorúnak és sivárnak tűnik a jövő. És ami a legrosz- szabb, hogy mái- egyáltalán nem tudom, vajon idegességből pislo- gok-e, vagy szándékosan, amikor azt akarom bizonyítani, hogy milyen öntudatos vagyok ... tessék, már megint! Drága doktorom, segítsen rajtam!” Az orvos kivette hónom alól a lázmérőt, fejcsóválva nézegette, mintha életében először látna ilyesmit és egyáltalán nem tudná, mire is lehet használni, majd egyszerűen zsebrevágta. — És mi lett azzal az emberrel? — kérdeztem izgatottan. — Segített rajta, doktor? — Természetesen — jegyezte meg kézmosás közben — hiszen egész könnyű eset volt. Semmi mást nem kellett tennie, csak mindennek az ellenkezőjét1 mondania, mert ha valami negatív dolgot mondott, akkor a pislogás azt jelentette, hogy ő tulajdonképpen pozitívan gondolja azt. Sajnos azóta egyáltalán nem pislog... — Bolond história — mondtam —, ezt, ugyan jól mégcsínálta, doktorkám. — Hát igen — válaszolta, míg felvette a kabátját —, haladó tudós létemre... Puff neki! Hirtelen hevesen megrándult a doktor szeme, és úgy elkezdett pislogni, hogy gyorsan megfordult és kisietett a szobából. Fordította: Hollősi Tibor Az érvényesülésről vitatkoznak. egyik lapunkban a fiatalok és idősebbek. Nézetek, el- képzelések csap- nak össze váltakozó élességgel. A szembefeszülő mondatok mögött azonban kimondatlanul is ott található egy újszerű és a hasonló kérdésről folyó disputában eddig ismeretlen momentum: a polemizálok abból indulnak ki, ■hogy mindennek alapjatársadal- munkban a munka. Hozzászólt a vitához egy Romániában élő újságolvasó is. Rövid cikkében arra figyelmezteti az érvényesüléssel kapcsolatos kérdést felvető fiatalembert, hogy kívánságainak, vágyainak elérése érdekében a jelenleginél többet és figyelmesebben kellene tanulnia, s következetesebbnek lennie önmagához. Marad azonban egy másik szempont, a kitartás, a céltudatos törekvés. Ennek számtalan példáját láttam már az életben, ismerek olyan embert, aki csupán azért, mert szereti azt a munkát, amit végez, harminc éve húz kevesebb fizetést, mint azok a társai, akik vele együtt végezték el ugyanazt az iskolát, amit ő, azonban később más területre mentek át. A céltudatos, és még a kisebb anyagiakkal sem számoló törekvés két — nekem leginkább rokonszenves — példájával a közelmúltban találkoztam. Bodor Árpádról, a jól kereső gépkocsivezetőből lett, és szorgalmasan tanuló, képesítés nélküli pedagógusról annak idején már egy kis írásban beszámoltam. Mások társáról, a gyulaji iskola- igazgató helyetteséről azonban még nem, pedig feltétlenül említést érdemel, Olyan területen dolgozott mint szakember,, ahol kapva- kapnak a hozzáértés után, a szakmai jártasságot meg is fizetik, és nem is akárhogy. Kormányrendelet szabályozza, mit kereshet, s amit fizetésként kaphat, az olyan összeg, amivel mindenki, vagy legalább is a legtöbb ember megelégedhetne. És mégis: befutott ember létére hátat fordított korábbi munkájának, elment ezer forintért tanítani eOV falusi iskolába... Pedig már érvényesült. Kicsit tanácstalanul áll ^ a felszínesen érdeklődő a, / probléma előtt. ■Á. Van is abban valami furcsa, hogy a „szent pénz” hatalma előtt egy ember (egy csupán?) nem hajol meg. Pedig sokan élnek a bűvöletében, s érte még olyat is elkövetnek, ami. később rosszallást vóM ki a környezetükből. Mi ösztönözte az írásunkban szereplő fiatalembert és más társait? Ha a pénz, az anyagiak kiesnek témakörünkből, mit tudunk felhozni magyarázatul? Amilyen bonyolult. a kérdésfeltevés, legalább annyira komplikált a válasz is. Már csak azért is, mert a társadalom szelleméből fakadó, de most még csak véletlen jelenségként jelentkező momentummal állunk szemben. Úgy szoktuk emlegetni a köznapi szó- használatban az összetevőket, mint anyagi és erkölcsi ösztönzőket. Ez azonban mintha egy kicsit egyszerűsítené <i választ; ez esetben többről van szó. Nézzük ezt a többet. Vegyük elsősorban talán a szakma és hivaiásszeretetet, mert ennek nagyon fontos szerepe van abban, hogy a fentihez hasonló jelenségek tanúi lehetünk. S ami még ennél is több: a nagyobb anyagi hasznot félretevő, mellékesként kezelő emberek általában egy magasabb, kifinomultabb erkölcsiséggel rendelkeznél.Ez a lényegesebb, ez ad erőt, türelmet a nehezebb élet- körülményekkel való birkózáshoz is. És végül egy kérdés: nem elégedetlenkednek-e azok, akik önszántukból mennek olyan területre, ahol már eleve tudjaia, hogy kevesebbet keresnek. Egyértelműen nemet mondani könnyelműség lenne. Az azonban bizonyos: tudják, mit, miért vállalnak, s azt is, hogy az érvényesülés nem egyértelmű, csak az anyagi vágyak teljesítésével. Ez még akkor is igaz, ha mindannyian szeretünk jól, és még jobban élni. Mert az élethez, és így a jő élethez az is hozzátartozik, hogy kedvének, vágyának, elképzeléseinek leginkább megfelelő területen dolgozik-e az ember... SZOLNOKI ISTVÁN T együk fel hogy teljesen szokványos volt a megismerkedésünk. Úgy történt — mondjuk —. ahogyan történik az ilyesmi ma két fiatal között, összefutottunk. Teljesen véletlenül egymás mellé szólt a jegyünk a vasárnapi mozielőadásra. A harmadik — néha rossz, néha jó!? — »történetesen« mindkettőnk ismerőse. — Engedje meg, hogy bemutassam: a barátnőm. — Örülök. Igazán kedves, hogy így együtt, és ilyen véletlenül... És utána tíz perces csevegés, a hirdetések és »előzetes« alatt. Persze teljesen lényegtelen dolgokról. Aztán a film, lopott pillantások oldalra — hát igen, van véletlen, ami néha nagyon jól esik. És előadás után: — Hát akkor a viszont... — De hiszen mi egy úton megyünk — »véletlenül« dolgom van arra. Micsoda véletlen, ugye? — Nahát, ez igazán kedves! Akkor talán menjünk. És a kapuban. Viszontlátásra. Szerda este a szobornál. És nagyon köszönöm a kellemes estét. És... és..; kérem, ne késsen sokat. — Igyekszem, jó éjszakát! Aki szereti a szokványos dolgokat, aki a nyugalmát, vasárnap délutáni kellemes pihenését nem hajlandó elrontani holmi mindennapitól elütő dolgok olvasása, val — az most tegye le az újságot. Folytassa a történetet magában úgy. ahogy neki a legkényelmesebb. Mert egyáltalán nem így ismerkedtünk meg. 9 És- tulajdonképpen nem is ismerjük egymást. E lőször egy előadáson találkoztunk. Ott ült a fal mellett, a nagy kályha mögött, kicsit fátyolos szemmel figyelte az előadást. Hogy mitől volt fátyolos a tekintete? Nehéz megmagyarázni. Talán az előadó?! »A tehetetlenségi nyomaték és a summa, és ugyebár, ha a szög- gyorsulás nagyobb, altkor a ke rületi sebesség is vele arányosan**, gtb., stb. — Szóval kinn, az ablakon túl a napfény birkózott a téllel, de benn a teremben már a napfény győzött. A krétapor millióm atomja testet öltött, ahogy a Nap sugárkévéjébe hüllőt. És ezen a finom, áttetsző falon keresztül figyeltem. Mondom — nem tudom, hogy miért volt fátyolos, kicsit álmodozó —, kicsit álmos, kicsit kék — kicsit zöld a szeme —, de gondolatban megbocsátottam neki. Hiszen magam is...?! Komoly arccal ültem ott, a helyzethez illő komolyság gal. De belül...? Neked elárulom. Most legszívesebben felugranék és gyerekes csíny te véssél,, kamasz pimaszságéul öklömet a sugárkévébe bökném. Megfricskáznám — széles kacagással — a megmérhetetlen távolságok ' meleg hírnökét. Megfüröszteném arcomat a langyos krétaporban. • • 9 • Szemtelenül fittyet hánynék a tisztes napsugárnak, és úgy kukorékolnám világgá: »Gyerekek, ez már tavasz! Lehet még fagyos az éjszaka, lehet ködös a reggel, a tavasz, a simogató, meleg cimbora már kopogtat. Itt a névjegye — itt a terem kőkockáján. Hopp! Megvan. Felolvasom: »Emberpalánták! Néhány nap még. és közietek maradok. Húrrá!!!« —. azaz, hogy... hát igen... az előadó szigorú hangja kötelez. Nincs kacagás és nincs pimasz, jókedvű böködés. De azt nem tilthatja meg senki, hogy magámban * elguttogjam kis kékszemű ismeretlen: .»Szálljon szemedre, s szívedre álom« A ztán eltelt néhány hét és újra találkoztunk. Persze szeretném azt pionóani, hogy »teljesen : véletlenül. összefutottunk egy szavaló versenyen- — de ez nem igaz. Tudtam, hogy ott lesz. és én — bocsássátok meg nekem —, nemcsak a versekért. mentem. Hallgattam a szavaiókat — kicsit i elfogódott, de sorról-sorra bátorkodó fiatal lányok és fiúk sírták, — dalolták. kacagták és muzsikálták telkembe a költőket. De én nem őket néztem. Kacagott — igen. kacagott n tekintete, amikor Vörösmarty Petikéje a kis Juliskáért banké, dott, . * ,-e ® a é ®‘® s s « B #-- "í -r. A kkor éreztem — e zord télben másodszor —. nagyon kell már a tavasz. A földnek és az embernek. Hogy ledobhassuk a kabátot és kézenfogva — egymást átölelve — belerohanjunk az ébredő világba. Talán holnap...? — gondoltam — és meleg lett körülöttem és bennem minden. »Holnap« — morzsolgattam a szót —, de szememet lesütöttem, mert találkozott a tekintetünk. Kedves, csendesen pihenő barátom, aki letette az újságot a vezető sorok után (húteeh én kértem)...- most tessék ; ismét kézbevenni. Nem, nem jön már semmi különös, semmi ideget borzoló. Mert az igazán köznapi dolog, hogy tegnap ismét találkoztunk, és — komolyan mondom — véletlenül. Postáról jöttem, ő az üzletből. Balkezében fél kenyeret lóbált, kis fehér papirosban/és úgy hailottam, dúdolt" valamit. s az élet ment tovább — emberek mentek el mellettünk, kocsik robogtak az úttesten, az iskolából möst ömlött az utcára a gyerek-tenger, — láttám, hogy egy »nyelctlen« tízéves hátbavágta táskájával a barátját —, de egyébként igazán nem történt semmi. Talán holnap...? — gondoltam — és a kék szemű ismeretlen ismerős rábólintott. Éreztem — ilyen is van! — Éreztem, hogy rábólintott. Igazán köznapi dolog. igazán nem történt semmi; Viszont — becsület szavamra — hazafelé egész úton lóbáitam a kalapom. Marezal Tiber
