Tolna Megyei Népújság, 1963. február (13. évfolyam, 26-49. szám)

1963-02-03 / 28. szám

A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

*

7„

O DALMI MEL

Küllők gondjai és reménységei

a pécsi tanácskozáson

rf öbb mint száz költő, a fiatalabb nemzedéknek jószerivel minden jelentős és kevésbé jelentős tagja tanácskozott két napig Pécsett, a fiatal költők gondjairól, munkájáról és főleg terveiről. A tanácskozást megelőzte egy kiáltvány, amely az Élet és Irodalomban jelent meg, de amelyről a vita során kiderült, hogy voltaképp senki nem ért vele egyet, talán még megfogalmazói sem. A vita másik kiinduló pontja Kiss Ferenc iro- dalomtöi'ténész referátuma volt, amely megkísérelte összefoglalni líránk mai helyzetét. S mindezek felett ott volt a folyton visszatérő kérés és követelés, hogy a fiatalok kapjanak külön folyóiratot, amely az ő célkitűzéseiket szolgálja.

Száz költő két nap alatt sok mindenről tud beszélni, s mint az ilyenkor lenni szokott, Pécsett is elhangzottak okos és okosnak alig mondható megjegyzések. A legtöbb érv azt próbálta bizonyítani, hogy elérkezett az ideje a fiatalok »nemzedékied szerveződésének«, az egységnek. Ám már a vita elején megállapíttatott, hogy valamennyi költő közös alapon, a szocializmus alapján áll, s az sem kétséges,1 hogy a mai szovjet líra fiataljai nem lehetnek példaképek: más történelmi körülmények szabták meg az utakat. A »nemzedékké válás« követelménye, amely akaratlanul is a Junges Deutschland mozgalmát idézi, ha kizárólag esztétikai alapon állna, hatásosabban tudna érvelni, de csak a húszévesek jogára hivatkozva, vitathatóvá válik, s indokolatlanul felszabdalná irodalmunkat. Mert elképzelhető-e mai magyar líra a hatvan éves Illyés Gyula nélkül, akinek költészete olyan ifjúi erőben pompázik, hogy a legfiatalabb nemzedék is csak csodálva tudja nézni? Az irodalom egyébként is egységes folyamat, áramlásából nem lehet kizárni sem életkor, sem törekvés alapján senkit. Éppen ezért hangzik furcsán a kiáltvány ama követelése, amelyet többen is támogattak Pécsett, hogy a fiatalok kapjanak külön, saját folyóiratot. Ha ez megvalósulna, eleve azzal járna; merőben életkora miatt ki kellene rekeszteni belőle nem egy érdemes írót. Az ilyen megkülönböztetés pedig indokolatlan, s • irodalmunk ügyét egy lépéssel sem vinné előbbre.

1T evesen, de annál nagyobb nyomatokkal beszéltek a pécsi tanácskozáson a minőségről. Pedig erre annál is inkább nagy szükség lett volna, mert egyesek — és ettől Kiss Ferenc referátuma sem volt mentes —, valami tematikai csoportosítással próbálták megkerülni a minőség egyáltalán nem elhanyagolható kérdését. Talán legkirívóbb példája az volt ennek, mikor az egyik jelenlévő költőt azzal méltatta valamelyik felszólaló, hogy ma már a nemzetközi békeharc kérdéséről ír verseket. A nemzetközi békeharc, mint téma, r,«n esztétikai kategória, s csak céltudatos mellékszempont emelheti azzá. Jól emlékszünk az ötvenes évek elhibázott irodalompolitikájára, amikor a téma — rejtélyes félreértés folytán — önmagában eldöntötte egy költemény sorsát: a legzörgőbb panegyricus is csak elismerést váltott ki, s ha valaki arról írt verset, hogy beteg a felesége, és nehéz gpndokkal küzd, nemcsak politikailag került gyanúba, hanero kipenderítették a költészet csarnokából is. Ha az akkori szabályt megfordítjuk, s a személyi dicsérő éneket ugyanolyan színvonalon, olyan vers váltja fel, ami valóban az egész emberiség gondjait szedi rímekbe, a becsületes szándék önmagában nem jelenti, hogy egyensúlyban lesz az esztétikummal.

Persze folyóiratra szükség lenne, bár most két vidéki lap is, a Jelenkor és az Alföld, havi folyóirattá alakult, ami újabb lehetőségeket nyit az irodalom fejlődése előtt. De — és ez. a pécsi tanácskozás legfőbb tanulsága — eleven, pezsgő életű irodalmunk van, s igazat kell adnunk Simon Istvánnak, aki arról is beszélt, hogy a személyi kultusz éveiben is jöttek létre érdemes alkotások. Persze az ötvenes évek nyomasztó terhét ma is érezzük, de a kibontakozás már megtörtént, a az út, amely előttünk áll, világos és tiszta. A szocializmus alapján állunk valamennyien, ez teszi egységessé mai irodalmunkat, de a szemléletmód azonossága mégsem jelent üres, lélektelen sematizmust.

Mikszáth 1908-ban a fiatalok (ebben az esetben Adyék) »hadi készülődéseiről« azt írta, sajnálná, ha nem volna ilyen mozgalom »Nem kell azt lehurrogni, ellenkezőleg, szítani kell. A stagnácíó a posvány. A mozgás az élet, a friss víz, mely indul valahonnan, és megy valahová, hol egyszer talán hajókat visz«.

\ alak} félig tréfásan félig ’ komolyan, feltette Pécsett a kérdést: ötven vagy nyolcvan év múlva a tanácskozás száz költője közül kinek a nevét fogják emlegetni? A kérdésre nem lehet választ adni, néni is érdemes. A jóleső eredmény, amit a pécsi költői seregszemléről magunkkal hoztunk, ennyi: van eleven, sokat ígérő irodalmunk, s fiatalok és öregek - egyformán orra törekszenek, hogy minél több dallamot halljanak meg, amit a körülöttünk lévő valóság mond tollba, s minél szebben és igazabban fejezzük ki azt, ami szívünkben van és a világban. A többi mellékes kérdés, s kár az időnek elébe vágni. Majd az esztendők elvégzik a kiválogatás és a rendszerezés munkáját.

Csányi László

Nem szereti az újságírókat

Az igazgató, nem hiába forgott annyit riporter kézben, hamar átvette az irányítást, perceken belül dobni óhajtotta a sajtó emberét.

— Na, mondja el hát gyorsan, gyorsan, mit akar, nincs sok időm s ami kevés van, nem újságírókra pazarolom. Mit szúrtak ki már megint? Melyik szűk keresztmetszetemre feküdtek rá? Jaj, micsoda emberek maguk, ki •iem állom az, újságírókat, már megbocsásson.

— Kérem, kérem — dadogta a vádlott újságíró, szemüvegét tö- rölgetve, — az üzem fiataljairól van szó...

1— Már megint mi bajuk a

•fiatalokkal? Valami bajuk mindig van. Hogy lógnak, lébecol- nak, mi? Hej, ki nem állom a kótnyeleskedésüket, a szakszerűtlenségüket! Ez az, a szakszerűtlenségüket, már megbocsásson.

— Kérem. Kérem. Arról van szó, hogy van itt egy kiszista újító brigád.

Az újságíró dobhártyáján kopogott a szó, mint a jégeső:

— Van. Van. Na és ha van? Mit akar ebből kihozni? Jaj, maguk, szégyenei a világnak..» már megbocsásson.

— Kérem. Kérem. Meglátogattam ezeket a fiatalokat.

— Hogyan? Az én engedélyem nélkül meglátogatta őket? — Iréééökel

— Tessék, igazgató kartárs.

— Küldje csak föl a rendészet vezetőjét. — Csakugyan meglátogatta a műhelyt! Néha egy kanál vízben meg tudnám fojtani az..» már megbocsásson.

— Kérem. Kérem. Meglátogattam ezeket a fiatalokat és meggyőződtem róla, hogy kitűnő dolgokat csinálnak.

— Folytassa csak, folytassa; Mire akar kilukadni, mikor jön a de? Ki nem állom a praktikájukat ... már megbocsásson.

— ... és a fiatalok azt mondták. De nem haragszik?

— De haragszom. De ez magát, ne érdekelje. írja csak meg, nem először terítettek ki. Újságírók, micsoda népség ... már megbocsásson.

— És azt mondták, hogy az igazgató elvtárs nélkül semmire se mentek volna. Mondták, hogy az „öreg”...

— így mondták, hogy az öreg? Haszontalan kölykök! Beszéljen csak nyugodtan, azért látom, az érem másik oldalát is nézi.

— . a hogy az öreg nagyszerű tanácsai aranyat értek. Hogy az igazgató elvtárs nélkül semmire se mentek volna.

— Na, na. Túloznak. De azért csak beszéljen. Csak bátran, bökje ki, ami a szívén fekszik, elbírom a kritikát. Ugyan már, ne legyen olyan elfogódoti! — Irénkee! — Két feketét!

— Egyszóval megállapítottam, hogy ön sokat tett ezekért a gyerekekért.

— Na, na kérem, legalább maga ne túlozzon.

— De ha egyszer ezt mondták.

— Jó, jó kérlek, már megbocsáss, de én vagyok az idősebb, nem szeretem a hízelgést. Persze, •' nem mondom, vannak jó meg- j látásaid. Egész jók a meglátásaid.

— Ugyan, én csak ...

— Te csak ne szerénykedj, kérlek. Jól ismerem az újságírókat, de te valahogy más vagy. — Köszönöm Irénke. — Te kérlek szépen, nagyon helyesen hibáztál rá egyes dolgokra, nagyon helyesen.

— Ne tessék már ilyeneket mondani.

— Liter bort fizetsz, mert nem tegeztél vissza. Te kérlek szépen, úgy látom, te már az újtípusú újságíró vagy. Tudod, milyen nagy szó ez? Pszh aki szakszerűen ir. Ez az, szakszerűen írni!

A legnagyobb dolog, amit el tudok képzelni.

— Szegény kis gyakornok vagyok.

— Hagyd már a fenébe ezt a szerénységet! De épp ezt szeretem benned. Hát ez meg ki a pokol? Ja, persze, a rendész, a Lontai! Jöjjön csak barátom, jöjjön, bemutatom magát az én kedves újságíró barátomnak...

Nagy S, Jóssseí "

Milyen is a helyzetük valójában, hogyan találták meg a helyüket a faluban, s egyáltalán, léptünk-e^ előre a falusi egészségügy, a korszerű egészségügyi . szemlélet kialakításában? Ezek a kérdések forogtak a fejemben, amikor rövid beszélgetésre benyitottam Gyulaion Szuriyog Istvánnéhoz, a községi védőnőhöz. Ott lakik az egészségház egyik végében berendezett lakásban, s otthonába a fűtetlen, szegényes berendezésű várótermen keresztül kell belépni. A környezet — ha csak vázlatosan akarnám jellemezni — igen falusias. Bővebben: szegényes, s egy jól gondozott falusi porta jobb benyomásokat támaszt az emberben, mint. az egészségház környékének arculata. Százados házban, fehérre meszelt falú szobácska, néhány paddal, pe- lenkázóval, s más semmi. Itt folyik a tanácsadás, itt végzi munkáját a védőnő. És persze, kint a faluban, a határban, a szétszórt településű pusztákon,

A védőnőt sárban, télben 227 gyermek, kismamák, s néha betegek is várják. Van közöttük többféle ember. Az egyik jobban, a másik kevésbé tartja meg a tanácsait, más meg régi szokások rabjaként, csak végighallgatja, s aztán ugyanúgy cselekszik, mint korábban, s inkább a néha még található ya- jákos asszonynak hisz, mint a védőnőnek. De el kell jutni hozzájuk mégis, egyikhez hetenként, másikhoz havonta kétszer, de egyszer bizonyosan. Fáradtság, szó, türelem kitartó törekvés ~- ez a védőnői munka legfőbb jellemzője. S mind az egész együtt jelentkezik, mint követelmény, ha mondjuk az újbíródi cigánytelepülésről van szó. Itt a falubelinél is jobban hatnak a régi . világ hatásai. A félnomád életmódban szinte megrekedtek éveken át, s mostanában kell velük megértetni: miért kell a védőoltás, mi szükség a csecsemőgondozásra, a gyermek és a család higiénikus ápolására.

Nem könnyű munka ez, sem Gyuláján, sem pedig máshol. Aki arra. vállalkozik, hogy védőnő lesz, számolnia kell a tennivalókkal. Még azzal is, hogy néha közönnyel, nemtörődömséggel találkozik, vagy éppen olyan megnyilvánulással, amelyik arra vall: csak felesleges rossznak tartják a munkáját. Hivatás és nem foglalkozás ma védőnőnek lenni. Már csak azért is, mert a falusi egészségügyi problémák megoldásának korszerű alapokra történő helyezése még tulajdonképpen a jövő feladata. Az elkövetkező években bizonyára javulnak majd a körülmények, csakúgy, mint más területeken.

Most azonban még rengeteg

B tennivalóval

keii birkóznia

unyog 1st- vánnénak, és más védőnőnek is. Ha már azt elérték, hogy megértették őket a faluban, szót tudnak érteni a községek vezetőivel és az emberekkel is, már sok mindent megoldottak, de csak félig. Marad ugyanis egy nagyon fontos rész, amiről Szunyogné körülbelül ezt mondta: nem tartozóink jóformán sehova. Elvileg a járási védőnő hivatott a problémák egy részének megoldására. Ám mindjárt egy kérdést: képes-e a járási védőnő egymagában mindenre? Aligha. Ezért van az, hogy havonta jóformán csak egyszer jut el a községbe. Idejéből, erejéből nem telik többre.

Említettük már, hogy a védőnői munka egy részét a falvakon kívül, szétszórt tanyavilágban, pusztákon kell végezni. Gondoljuk el: ilyen télben, mint az idei, mennyit kell menni hóban, fagyban. A jármű: szekér, szán, de az is előfordul, hogy előbbiek híján gyalog megy a védőnő. S tegyük hozzá mindjárt: se útiátalány, se külszolgálati díj nincs. Legalább is Gyuláján. Jár-e, vagy sem, nehéz eldönteni. Foglalkoznak ennek eldöntésével hivatalok, szervek. Helyesen teszik, de érzésünk szerint lassan. Ha jól meggondoljuk, a védőnőnek semmi haszna sem származna abból, ha Idt.pna úti- átalányt. Gyula jón ugyanis fuvarost kell fogadni, ha Szunyogné ki akar menni Tárkány- pusztára, vagy a Szőlő-hegyre. A fuvarért természetesen fizetni kell. Erre kellene az a pénz, amit Szunyogné emleget.

S ha már a télnél tartunk, nem érdektelen megnézni azt is: miben járnak, hogyan öltözködnek fel a védőnők a téli utakra. Ugyanúgy, mint a falusi látogatásokra. Ruhát kaptak, valamikor két éve, az egyben téli és nyári is volt. Ebben a kérdésben is dönteni kellene már az illetékeseknek, s megmondani; mi jár, és mi nem.

1962-ben álla mi és pár (szervek végeztek felméréseket a falusi egészségügy és az egészség- ügyi középkáderek helyzetével kapcsolatban. Sok érdekes véleményt hallgattak meg akkor, s a vizsgálat során több javaslat elhangzott. Ezek között szerepeltek nagyjából azok a problémák is, amelyeket most ismét felvetettünk. Sürgetnek ezek a tennivalók, mert a falusi egészségügy problémáinak megoldása szerves része az új magyar falit kulturális arculata kialakításának. S ennek' nem kis részben katonája a falusi védőnő.

SZOLNOKI ISTVÁN

ANTALFY ISTVÁN;

Dunaföldvári képeslap

Tél. Síkos út. Csak pár perc késés. (Hidegtől elzsibbadt a láb).

Tizenöt fok. Meginni jnost egy Jó forró teái legalább!

»Kék Duna« itt a Duna partján.

Havas a hegy. Hallgat a vár.

Repedt falán szél futkos fel, le.

Kocsival kocog egy szamár.

Fények a vízen. Este jött el.

Könyvtár. (Utolsó én vagyok).

Hét óra. Harang kong. Bolond szél Kocogtál ja az ablakot.

Tél. Hideg. Síkos út. Komor fény.

De pár nap, pár hét — és odább egész gyerekhad kiabálja;

»Ibolyát tessék! ibolyát!«