Tolna Megyei Népújság, 1963. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1963-01-10 / 7. szám
TOLNA MEGYÉI NTPÜ.ISAÖ 19G3. január M. TWIST! TWIST! TWIST! Ettől nem kell félteni az idősebb korosztályt A. SZOLZSEKYICIN: Az értekezleten sok mindenről szó esett. Arról is, hogy a nőmozgalom milyen • módon segítse falun a kulturális élet fejlődését. Szakkörök, olvasóesték szervezésére és előadások tartására hívta fel az előadó a jelenlévők figyelmét. Az egyik községi nőlanács-tit- kár, — tisztes korú asszonytárs — a felszólalásában mély aggodalommal beszélt arról, hogy az ő falujukba is „betört” az új divathóbort: a twist, s éppen a nőtanács által rendezett szilveszteri bál levegőjét „fertőzte”. Mi, a nőtanács aktívái, a bál rendezői csaknem tehetetlenül -néztük, ahogy egyik pár a másik után elkezdett vonaglani, ruqkapálóz- ni. Kezdetben csak néhány fiatal járta, mígnem az egész terem egy nagy rugkapálózó gomolyaggá alakult át. Hiába volt minden felvilágosító szó, minél jobban agitáltunk a twist ellen, a fiatalok annál jobban járták. A fiatalok? Mit nem mondok: — szégyen, gyalázat, még néhány javakorabeli is megpróbálkozott vele. Itt, ezen a helyen emelem fel szavamat, és jelentem be tiltakozásomat a twist ellen — mondotta igen határozottan. A jelenlévők tanácstalanul néztek egymásra. Valóban, mi is legyen a tivist további sorsa — latolgatták magukban. Egyik másik mama önkritikusan bevallotta. de csak magának, hogy nem tud elég hatásosan fellépni, amikor fia, vagy lánya otthon is gyakorolja a twistéi, hogy a bálban újabbnál újabb figurákat „dob hasson be”. — Én is csatlakozom az előttem felszólalóhoz — kockáztatta meg a kényes kérdésben a véleménynyilvánítást egy fiatalabb asszony. Aztán egyre bátrabban, többen is hasonlóképpen nyilatkoztak, s félő volt, hogy a tanácskozás már-már csak a tivist elleni tiltakozásba csap át. Meg kellett oldani a gordiusi csomót, s erre az értekezlet elnök- nője vállalkozott, s imigyen: — A twist előtt is voltak szél sőséges táncok. Valamennyien jól tudjuk, hogy ezek a táncok egy ideig divatban voltak, s akár tiltakoztunk, akár nem, időközben megúnttá váltak. A twistnek is — remélem — ez lesz a sorsa, mert e táncnak hódolni nem könnyű feladat. Magunk között vagyunk, s „férfiasán” bevallhatom. Szilveszterkor mi is bálb 7 készültünk. Arra gondoltam, mi lesz velem, ha esetleg felkérnek táncolni, és történetesen az a tánc a twist lesz. Valamit tenni kell — határoztam el magamban, és amikor egyedül voltam otthon, zárt ajtók mögött tanulgattam a twistet, — Mit gondoltok, meddig bírtam? írd és mondd, két percig. íme a példa; s egyben mindjárt leszűrhetjük a tanulságot is. Ne féljenek a fiatalok az idősebb korosztálytól, nem fogjuk őket kiszorítani a táncparkettről, akármeddig is lesz divatban az új tánchóbort, a twist. P. M. Új szakkönyvek, több mint száz ankét a Mezőgazdasági iíinyvhőnap programján Az idén februárban ismét megrendezik az immár hagyományos Mezőgazdasági Könyvhónapot... Az év elején a Mezőgazdasági Kiadó számos új könyvet ;jeléntét- meg. Kiadják Jávorka—Csapody: „Kerti virágaink” című könyvét, ami hasonló nagy sikerre tarthat számot, mint a szerzők előző műve, az „Erdő-mező virágai”. Több új könyv foglalkozik a mezőgaz- g’azdasági termelés újabb, még viszonylag kisebb szakirodalommal rendelkező problémáival, miht amilyen például a gyümölcstermesztés gépesítése és a I nagyüzemi növényvédelem. A tavaly, tavalyelőtt megjelent - szak-, könyvekből ugyancsak nagy mennyiség kerül most a vidéki k^n Tesláitokba , és a,z, alkaljni árusítóhelyekrea Mezőgazdasági Könyvhónap idején több százezer kötetet szállítanak ki a falvakba.' A Mezőgazdasági Könyvhónap módot nyújt majd a szerzők és az olvasók közvetlen találkozására is .Eddig több mint száz helyen, közöttük sok nagyobb termelő- szövetkezetben, tervezték meg az ankétok programját. Fordította: Peters Magda. Hetényi Pál, Dosek Lajos. Murányi Bea. IV. Semmiképpen sem lett volna jó, ha már reggel átnedvesedik a valenkije. De nem tudott volna lábbelit váltani akkor sem, ha átszalad a barakkba. Az elmúlt nyolc év alatt sok baja volt Su- hovnak a lábbelivel: előfordult, hogy valenki nélkül vészelték át az egész telet, az is megtörtént, hogy bakancsot sem láttak, csak bocskort, meg csöíözőt1 (gumiabroncs-hulladékból összetákolt szandált). Most némileg lavult a helyzet a lábbelivel: Suhov októberben erős. keményorrú, elég bő bakancsot kapott, amibe két meleg kapca is belefért (és miért kapta? — azért mert ráragadt a helyettes brigadérosra, amikor az a raktárba menti. Esv hétig úgy járt a bakancsban, mintha neve- napját ünnepelné, folyton összeütötte a sarkát mint a katonák. Decemberben aztán megjöttek a valenkik — ejhaj sohasem halunk meg! A könyvelésben valamelyik ördögfajzat azonban rábeszélte a parancsnokot : osszák ki a valenkit, de akkor a bakancsot vegyék vissza. Mert, ugye, hogy is volna rendjén, hogy a zeknek két pár lábbelije legyen egyszerre! És Suhovnak választania kellett: vagy bakancsban húzza át a telet, még talán az olvadást is, vagy válenkiben, a bakancsot meg — vissza! Pedig hogy vigyázott rá, még zsírral is puhítgatta, egészen új bakancs volt, ó! — nyolc esztendő alatt semmit sem sajnált jobban, mint ezt a bakancsot. Egv halomba dobálták a bakancsokat — tavasszal az már nem lesz a tiéd. Suhov most eltalálta, mit tegyen: ügyesen kibújt a válenki- ből, a sarokba állította, rádobta a kapcákat (a kanál megcsörrent a padlón; zárkába menet, akármilyen gyorsan kellett elkészülnie," a kanalat nem felejtette el) és úgy mezítláb, bő vízzel felöntötte a padlót, s az őrök csizmáit kerülgetve, nagysietve munkához látott. — Csendesebben, te piszok! — ripakodott rá az egyik és felhúzta a lábát a székre. — Rizs? A rizst más normára adják, ne hasonlítsd össze a kölest a rizzsel! — Te marha, minek öntesz any- nyi vizet? Hogy lehet így padlót mosni? — Felügyelő polgártárs, másképpen pedig nem lehet felmosni. A piszok beleette magát a résekbe... — Láttad-e már, hogyan mosott padlót otthon az asszony, te disznófejű!? Suhov felegyenesedett, kezében a ronggyal, amelyből csörgött a víz. Együgyűen nevetett, s látszott, hogy nincs foga. A skorbut- tól még Uszty-Izsmában kihullott, amikor líMJ-ban odavitték, ügy került oda, hogy a vérhastól teljesen legyengült, s megkínzott gyomra semmit sem akart bevenni. Most már csak selypes beszéde emlékeztetett arra az időre. — Felügyelő polgártárs, engem l!)41-ben elvittek az asszony mellől. Már arra sem emlékszem, hogy milyen is volt, — Szóval így mostok föl... Semmihez sem értenek ezek a dögök, és nem is akarnak dolgozni. A kenyeret sem érik meg, amit kapnak. Trágyával kellene etetni őket. — De mi a fenének kell mindennap felmosni? Mindig nyirkos a szoba. Hal!od-e, te 854-es! Csak éppen nyald fel a padlót, hogy nedves legyen, aztán mars, kotród j. ■— Méghogv rizs! A köleskását' ne hasonlítsd össze a rizzsel! Suhov gyorsan befejezte a munkát. ■ A munka olyan, mint a bo‘, két vége van: ha embereknek dolgozol, adj a minőségre, ha pedig ostoba alaknak, úgy végezd, hogy éppen csak látszatja legyen. Különben már mindnyájan ré- gesrég megdöglöttek volna, ezt mindenki jól tudja. Suhov végigtörölte a padlódeszkákat. hogy sehol ne maradjon száraz folt. Azután a rongyot. — anélkül, .hogy kicsavarta volna — a kályha mögé dobta, az ajtó élőit felhúzta válenkijét, ki- löttyintette a vizet az ösvényre, ahol csak a smasszerek jártak és rézsűt, a fürdő és a sötét és hideg klubépület mellett az étkezde felé indult. Még a kórházba is el kell jutnia, mert újra szaggatást érzett egész testében. És arra is ügyelnie kellett, hogy az étkezde közelében ne kerüljön az őrök elé: á táborparancsnok szigorú rendeletet adott ki, hogy el kell fogni és egyesbe kell dugni a későn érkezőket. Az étkezde előtt ma — isteni csoda — nem volt tömeg, nem volt sorbanállás. No, gyerünk befelé. A helyiségben olyan nagy volt a pára, akár a fürdőben, — hideg hullámok vágódtak be az ajtó felől, és ételgőz a konyhából. A brigádok az asztaloknál ültek, vagy az asztalok között tülekedtek, szabad helyre várva. A szűk átjárón keresztültörtetve, minden brigádból két-három munkás nagy fatálcákon hordta a csajkákat, amelyekben leves és kása volt, s az asztalon szabad helyet kerestek, hogy lerakják az edényeket. Ez a mamlasz nem hallgat rád. most meglökte a tálcát. Félre, félre az útból! Szabad kézzel, hé, — a nyakánál, a nyakánál! Jól van! Itt láb alatt vagy, menj innen, ne lesd, hol lehet kinyalni a csajkát. Amott, az asztal mellett, egy fiatalember keresztet vet. mielőtt kanalát belemerítené a csajkába. Ez azt jelenti,, hogy nyugat- ukrájhai, és még újonc. Az oroszok — á, azok már azt is elfelejtették, hogy melyik kézzel kell keresztet vetni. 1 = CSTZ: utalás a cseljabinszki traktorgyárban készült gépek gumiabroncsaira, amelyeknek maradványaiból a foglyok szandál-félét készítettek maguknak. (Folytatjuk) «IIIUMUIHH' IHHIIMMIIHIIIII* WIUIMWH» IUIIIMUWI» «UUIIMIIM’ «flMIIWIIIHk «NMIIHIIIilllHH' IHUÜIIIINMIMII' 'IIMHIIIWIIIIII Hllllllllllllllllll- — «NNM» HMUpiW 4MIUII!H«' 1MI1IIMHW» III# ... IIIIIIIIM»I«I» IMIIMIIIIII» ■lll'lllilIM» “ilSWIIII*»» ■ Hl-..HUH...... .«RMM» «»IHIHIH S IPOS GYULA: 17. Bandi egyenletesen kocogott. Olyan ez a nagy darab heréit ló, mint az öregek óriási hagymaórái. nem siet és nem is késik, csak kocog álmosító egyenletességgel. Ahogy az út a malomárok völgye felé kanyafodott, beértek a ködbe. Először csak egy-egy foszlánya ért. föl az útig, mint a fá- tyoi, mint a szélfutta könnyű pehelycsomó, aztán jobbra is, balra is tenger hullámzott előttük, áradó tenger, melyből még kilátszott a közeli fák csúcsa, a nagy hullámtódulások meg-meg- szakadtak néha és újra látták az utat, a táj kis darabját, aztán derékig, nyakig és teljesen belevesztek a köd-óceánba. Autó jött szembe, lassan, tapogatózva, derengő lámpáit akkor látták csak, amikor már egészen közel volt, aztán három autó is jött egymást követve, különben olyan egyedül voltak, mintha elvesztek volna egy ismeretlen világban. Sári küszködött a rátörő fáradsággal. János egyszer csak azt érezte, hogy az asszony teste el- emved és feje, válla ösztönösen befelé dől, az ő vállára. — Jaj! — riadt föl először Sárika és próbálta újra egyenesen tartani magát, de néhány perc múlva újra csak János vállának dőlt, aztán meg. már álomban, mint a fészket kereső kismadár, lehajtotta fejét egészen János ölébe és fázósan magára húzta a pokrócot. János egyideig mozdulni se mert, nehogy fölébressze, meg is lepte az asszonynak ez a magaelhagyása. meg is értette, hiszen ismerte annyira Sárikát, gondjait. ismerte a letaglózó fáradságot is, amikor le kell csukni a szemet, ledőlni a földre, hóba, bárhová. akkor is, ha összeomlik a világ, akkor is, ha belehal az ember. — Aludj bogárka — mondta sajnálkozva és félig hangosan, aztán megigazította a pokrócot. Akkor mondta először, hogy bogárka. Sári bizony osan meg se hallotta, aludt mélyen, egyik karját feje alá tette, a másik végignyúlt teste mellett. János csak a keze fejét látta, újjait, melyek szétnyíltak, mintha lepkét engedtek volna el, és arcából azt a világító darabkát, mely szabadon maradt a pokróc, a hajfürtök és a kar keretében. És a melegséget érezte, ezt a békésen szuszogó bizalmat, ott az ölében és azt a különös sugárzást, melynek nincs neve, mely titkos áramával valahol alvó lámpákat gyújt az emberben, soha nem volt kis motorokat kezd zümmögtetni. Az öreg ló patái verték a taktust a betonon: kip-kop-kop. kip- kop-kop, a gumikerekű kocsi úszott mint valami bárka, ismeretlen. elvarázsolt vidéken, ahol nem voltak házak, fák. emberek, nem voltak fények se, csak valami tengerfenéki derengés, a köd összesűvűsödő és ritkuló rétegei, a nyirkos hűvös magány, ahol csak ketten vannak emberek egymás sugárzó melegére utalva. — Köd van úgy-e? — kérdezte akkor Sárika félálomban és már föl se emelte a fejét, csak úgy suttogta a szavakat, szája félig kinyílt és Jánosnak meg kellett igazítani a fejét, le ne csússzon az öléből. — Köd van úgy-e? Sűrű köd ült a réten, és mezőn, az egész láthatatlan világon. — Aludj bogárka. És ne kérdezzed, hol járunk, hová megyünk, úgyse tudnám megmondani. A falu előtt már fölébredt Sárika, még ahhoz is volt ereje, hogy tréfálkozzék: — Jaj. de kényelmetlen ágyacskám volt! A búcsúzásnál sem történt semmi, csak kezetnyújtott, mint a férfiak: — Köszönöm, János. Mégis akkor kezdődött minden, azon az estén, azon a ködbevesző úton. BIMBÓZÓ SZERELEM Melyikük kezdte, melyikük akarta? Nyilván mind a ketten, de annyira magától értődőén, hogy az ember megérti a régi írások titokzatos szavait: ,,ígv volt megírva a sors könyvében". Mintha valahol lenne ilyen írás, amit előre sose ismerhetünk, csak végül döbben rá az ember: ennek így kellett lenni, nem történhetett másképpen. Ártatlan játéknak indult, vallomásokkal. a lélek fölfedező útjaival. — Olyan gyalázatosak a férfiak, olyan ostobák — mondta Sárika — Ne hidd. hogy én szent vagyok — már akkor kettesben tegezték egymást — de nem tudok szajha lenni. Voltam már úgy. hogy rászánom magam, ha csak ez kell nektek! Mert mind azt akarja. És ki véd meg engem? De ritkán panaszkodott, János sokszor nem is tudott volna számot adni magának, miről beszélgettek, sokszor csak csapongót! Sári bohókás jókedvvel, váratlan fordulatokkal. — Most utazzunk jó? — és maga alá húzta lábát a présház hei- verőjén — Sokat utaztam ám én valamikor. — Én is — nevetett János — többet, mint amennyit akartam. — Az más, most együtt utazunk, mondjuk a tengerpartra. Szeretnéd látni a tengert? Összegombolj'odva olyan volt mint egy kiscica, és mesélt a tengerről. az Adriáról, montenegrói falukról és tengerparti halászokról, akiket gyerekkorában látott, mikor nyaranta apjával utazgattak. Aztán abbahagyta az utazást és a színdarabról kezdett beszélni, melynek próbáit most kezdik meg a műkedvelő csoporttal, részleteket mondott el, kissé gúnyorosan, túlozva, egy-egy jelenetnél végigtáncolt a szobán. Ez az asszony, ez a férfi-módra helytálló asszony mer játszani, mer gyerek lenni, amit a komoly felnőttek mind úgy szégyellnek, titkolnak önmaguk előtt is. — Éreztem ám, hogy jössz. — mondta egyszer és hitték is, hogy meg lehet érezni, ha távolból egymásra gondolnak, mint ahogy azon a ködös esti úton. ahol alig eset szó közöttük, pontosan tudták, hogy ennek így kellett történni. s most valami új kezdődött életükben. (Folytatjuk.)
