Tolna Megyei Népújság, 1963. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1963-01-06 / 4. szám

A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG . *3ROD ALMI MELLÉKLETE * —rnnimn--------------------im ----------------------------------------­V alakit temetnek. A föltl dübörög, és akik ott áll­nak a sír körül, egy-egy görön­gyöt dobnak az eltűnő koporsóra. Minden íöldd.arab egy búcsú­gondolat, aztán megszűnik a dü­börgés, csak zuhogás hallatszik, és lenn a mélyben magasodik a íöld. Sok az ember. A tanyaközpont minden lakója kijött a temetőbe, mert akit temetnek, jól ismerték azt. szerették is, és nagyon fiatal volt. Öregasszonyok ingatják saj­nálkozva a fejüket és fekete gyászkötényük alatt titkon sze- meigetik az olvasófüzért. Temet­nek. A sír íelmagasodik. Letűzik a fejfát A betűk barnán csillognak a fényben. Tóth Zsófia, élt 22 évet. Nyugodjék békében. Amikor már oszlik a nép. meg- zendül az égbolt. Vihar készül. Gyors, mint a villám, mely elő­ször jelzi. A fejfán a lakkozott betűk már nem csillognak. Fel­hők rohannak felfelé, és eltakar­ják a napot. A sír barna halma messzire látszik, de nem néz vissza senki sem, jVT indennap esik. Most is már 1 éjfél óta veri az ablakot. Odakinn sűrű az éjszaka, és sötét­szürke, nagy felhők úsznak délről észak felé, rongyos szélüket meg­világítja a hold. A kis tanyai szoba ablakának mindkét szárnyát kiakasztotta, még az eső előtt, mert szerette, ha éjszaka jó levegő van a szo­bában, amúgy is olyan nehéz illatú odabenn minden, és ez a megmagyarázhatatlan illat szek­rényből, falakból, függönyökből, még az ágyneműből is sugárzik. Éjfél lehetett, amikor meg­szólaltak a fák. Zsófi nem hal­lotta, mert az álma mély volt, olyan zavaros és bénító, hogy az akácok erősödő zúgása sem éb­reszti fel. A zivatar úgy jön, mint a hir­telen veszedelem. Lecsap az első villám, a levegő megtelik az elektromos kisülés égett szagával, és egy irtózatos csattanás után nyomban lezúdul a zápor. Zsófi felsikolt, kiugrik az ágy­ból, az ajtó felé menekül. Meg­ragadja a kilincset, de a vas hi­deg tapintása magához téríti. Zeng az ég, villámok hasítják ketté. Vastag csíkokban csapkod az eső. A szoba kivilágosodik, az­tán megint elsötétül. Az ablak mellett álló nagy tükörben szembenéz önmagával. Megijed, hogy meglátják, valaki benézhet az ablakon, aztán csak az hiány­zik, elég baja van amúgy is. Mert nem volt rajta más, csak egy könnyű, vállpántos, rózsaszín, kötött ingecske, olyasféle, mint a férfiak atlétatrikója. Az eső zuhog az ablak kocká­jába. Gyorsan odaszalad és be­csukja mind a két szárnyát. Már a zárat fordítja, amikor megint olyan világos lesz, mintha nappal volna. Kilát az udvarra, a sarok­ban az elvirágzott orgonabokrok­ra, oldalt a kerítésre, ahol..; mint­ha állna valaki! Egy férfi. Esőkabátban, az akác törzséhez dőlve. Ahogy elenyészik a fény, köze­lebb hajol az ablak üvegéhez és azonnal tudia, hogy nem fantá­ziáit az előbb. Az akác sötét kontúrjában felparázslik egy ci­garetta piros pöttye. 7 sófi gyomra összerándul, - aztán remegés szalad végig a testén, olyan erősen, hogy fel- jajdul belé. A jajdulásból ki­ömlik a sírás, visszavánszorog az ágyig, a paplan a földre csúszik, nem is keresi, csak fekszik erőtle­nül. mintha kínpadra lenne fe­szítve. A teste világít, sima hasán ütemesen hullámzik a görcsös rándulás, arcára rászorítja a kis­párnát. Sír. Idő telik, amíg valahogy meg­nyugszik, a gyomrába markoló görcs is enged, és a gerincén át­futó szikrák lecsiliaDodnak. A zivatar elcsendesül. A fel­hők szétoszlanak, elfúlja őket a szél. Előbújik a hold. Benéz a zárt ablakon, és még fehérebbre ezüstözi Zsófi testét. Tehetetlenül fekszik, csak az ujjai reszketnek. Mint akit megbénított valami ré­mes erő, és nem bánja, hogy csó­kolgatja a hold. A szobában nehéz a csend, de csak addig, amíg felhorkan a kutya, egészen közel, az ablak alatt. Valaki közelít, A lány ujjai reszketnek. Az ablak négyszögén bezúdul a holdfény. Pont az ágy­ra esik. A szél elfúlt minden fel­hőt, csak a íeliholddal nem bír, meg a csillagokkal. A kutya már nem ugat. Csend lesz odakinn, és odabenn-is. Zsófi nem mozdul. Két karja szétdobva, erőtlenül, mintha le- xört virágok volnának. A testén holdezüst dereng. Szeme az ab­lakra siklik. Ember áll ott. Az esőkabátos. Arca egészen közel az üveghez, és nézi őt. Nézi. és ő meztelen. A lába, karja mintha le • volna kö­tözve. A férfi kezében most is ci­garetta parázslik. Felemeli a ke­zét, kopogni akar... Nem! — tör fel a kiáltás Zsófi torkán, de a görcs rántása a gyomrában megint olyan erős, hogy a szeme előtt fehér karikák örvénylenek, aztán beleúsznak a semmibe. Valaki az ablakhoz jött. Ölelni akar. Igen... mondaná még, de azt már nem látja, hogy a cigaretta felizzik. és eltűnik a fekete ár­nyék. Csend lesz, mintha meg­szűnne lélegezni minden élet. ...Csak élni. mint könnyű fel­hők, futni a hold ábrándja után, megsemmisülni a nap fűzében, csak így élni, nem érdemes. A párna már csupa víz a könny­től. Mégsem élhetek másképp. Rossz vagyok? Tehetek róla? Még nem voltam soha szerelmes... De szeretni, már sokszor szeret­tem. A szája kiszárad, a szeme ég. A vihar csak odakinn csendese­dett el. A hold búcsúzik, elmegy másfelé. 7sófika! Tanító néni! Várjon már! Esőkabátos férfi kiált utána, amikor belép az iskola kapuján. Visszanéz. Az agronómus. Az éj­szaka, az ablaknál... ö volt! Vér­hullám tódul át az arcán, sze­mei elhomályosulnak. Az eső­kabátos vigyorogva közeledik. Megáll Zsófi előtt, a lány látja, hogy a lábát nézi, végigmustrálja, egészen az arcáig. Lassan, szem­telenül. Aztán a szemébe mé­lyeszti a nézését. — Az este sokkal csinosabb voltál. És mielőtt még a lány bár­mit is mondhatna, lendül a keze, hosszú ujjai a blúzát szorítják. Zsófi kezéből kicsúszik a kilincs, a kiskapu hasogató nyikorgással fordul a tengelyén, kitárul egé­szen. az osztály ajtaján pedig kilép az igazgató. Pillanatok töredéke minden. Az is, hogy Zsófi újra érzi a testé­ből lobbanó szikrák tűhegyeit, a férfi markoló kezét, az akarat bénulását, látja az igazgató arcát, a kitóduló gyerekek elnyíló szá­ját... Befelé! — csattan az igazgató hangja. Megint a rándulás, míg végre elengedi a másik, és a szemébe nevel;, ahogy a blúzára szórja a szavakat: Ma este elmegyek hoz­zád... Cicus. A világ fordul egyet, még- egyet, ás elsötétül. Az igazgatói irodában ébred. Egyedül van­nak. Zsófi úgy érzi, hogy a feje szétpattan. Acélsatuk .szorítják. Karjai bénán, oldalt, a blúza ki­gombolva és az igazgató vizes zsebkendővel matat körülötte. A rémület első mozdulata a blúz és a gombok. A második, hogy a férfire néz. a harmadik, az már a zokogásé. — Azt. hiszem, megérti, hogy ezek után nem maradhat itt. Azonnal jelentést teszek. Előző munkahelyéről is hasonló okok miatt... Ha rajtam múlna, el­tiltanám a tanítástól. — Miért kínoznak, miért? - sír fel a lányból a jajszó —, mit akarnak tőlem? Az igazgató gúnyos. Különös ember. Senki sem ismeri igazán, mi lakik benne... (Vacak kis ribanc. Becsületes emberek átka, te! Adod meg lejjebb is hamarosan). — Hagyja abba kérem, be­hallatszik az osztályba. Eltaka- rodik innen, és kész. Örüljön, ha nem lövik le végleg a katedráról. Most pedig hozza rendbe magát és menjen az osztályába. Ma még nem tudom helyettesítetni. Zsófi feláll, kifelé indul. Már nyitná az ajtót, amikor két hosszú kar öleli át, váratlanul és erő­szakosan, mind a két kéz bele­mar a testébe. Megint a tébolyult rándulás, megint a szikrák, és a fülére bo­ruló forró lehelet ezt suttogja: Lehet másképp is, itt marad­hatsz... Lihegő száj keresi az övét, nem tud ellenállni. Teste ívben megfeszül és hátrahajlik, mint a felhúzott íj. Később, amikor már a férfi a térdét porolja, és jóllakott mo­soly terül szét az arcán, Zsófi még mindig a mennyezetet nézi. Pici, sikolyos sóhajok törnek fel a melléből, és szóródnak szét a kopott szőnyegen. — Látod, — mondja amaz —, tudod te, hogy így is lehet, S újra felcsillanó vággyal bámulja a lányt. Nem tudni, mi lakik ben­ne. — Nyugodj meg. Nem jelentem a dolgot. A férfi szájában összefut a nyál, testében felkorbácsolódik azt erős lány lángoló ölelésének hó­dító íze, Bezárja az ajtót, megfordul. _ Nem törődik semmivel. i‘ Egy óra múlva támolyog ki aj fényre, napra. Bemegy az osz-i tályba, az órák múlnak egymás] után. Este kibont két doboz al-, tatót és lenyeli a tablettákat,« mintha édes cukorka lenne mind.J Hajnalban az esőkabátos mán hiába Zörget. Benéz az ablakon,] úgy látja, mintha Zsófi ott fe-( kíidne az ágyon, felöltözve. Aj férfi vár, zörget megint, aztán, legyint és elmegy. Furcsa egyi nő — gondolja — majd holnap.] Megéri, ha nem siet az ember... i A kutya meg sem ugatja,| csak később kezd el vonyí.i tani. hosszan, énekelve. Az aká-J cok virága buja illatot görgeti arrafelé, ahol kiterjesztett szár-J nyű varjúcsapat röpköd, minti egy ismeretlen régiókból jött fe-j kete üzenet. i SASS ERVIN • Amikor fordult az esztendő, hallgattam Dobi István újévi kö­szöntőjét, Akkor ötlött fel ben­nem a gondolái, s állapítottam meg elégedetten: milyen jó is, hogy bitte van. Aztán tovább sodródóit fejemben a gondolat­sor, részint vissza, a régebbi évekbe, részit pedig előre 19o3- ra, s a többi, még elöltünk lévő esztendőre. Egyszerre arra gon­doltam: mennyit beszéltünk év­tizede a békéről, s milyen ke­veset beszélünk ma a sok száz milliós táborról, amelyiknek tagjai vagyunk. Nem a viccé silányíiott „erős bástya” megál­lapítás kéredzkedett elő kéret­lenül, hanem az a gondolat, hogy az a társadalmi állást, vi­lágnézetet, s minden egyéb fenntartást egybeötvöző, elszánt szövetség, amelyiket köznapi nyelven béketábornak neve­zünk, mennyire kis helyet kap beszédtémáink között, s nagy­jából csak akkor gondolánk rá, amikor — mint novemberben — élesebben jelentkezik a vi­lág valamely pontján a há­ború veszélye. Lehet-e jobb kívánságot tol­mácsolni az embereknek annál, ha azt kívánjuk nékik: éljünk békében, az emberi kor legvég­ső határáig. Ne fegyverzaj, ha­nem az alkotó munka vidám ritmusa töltse be a hétköznapo­kat, s édesítse őket vasárnapok­ká. Háború, hars közben nevel­kedett nemzedékünknek nincs ennél nagyobb, s őszintébb vá­gya. E vágyakozás valóra váltá­sára szövetkeztünk a. békemoz­galom keretében minden iga- szándékú emberrel, aki hajlan­dó . volt velünk ezt az utat jár­ni. Féltjük a békéi, mint félt­jük a gyermeket, öleiben remé­nyeink plántálódnak, akiben az új kor polgárát látjuk. Va­lahogy azonban kevés szó esik erről a féltésről. Természetes­nek vesszük gyakran a fegy­vernyugvást, megszoktuk, s ki­csit el is nyűttük a gondolatot. Pedig — s ez nagyon érdekes megállapítása volt Dobi István­nak — csak viszonylagos a bé­kés helyzet. A világ valamely pontján, valamely hatalom szin­te állandóan készülődik a me­rényletre. Az ember holnapját próbálják megtámadni. S ezt a holnapot védeni épp annyira fontos AfrUtában, mint a ' há­borúktól rengeteget szenvedett Európában. Van abban valami igazság, hogy szavakkal, békét magasz­taló szólamokkal nem lehet túl sok eredményt elérni. A teljes­ség azonban megkívánja, hogy kiegészítsük és korrigáljuk ezt a megállapítást, mert a száz­milliók szava, ha egyszerre hangzik, szülhet, sőt, mint azt néhány világpolitikai esemény bizonyítja, szül is eredménye­ket. Ma ugyanis már nem lehet figyelmen kívül hagyni a népek békeakaratát, a megsokszoro­zódott békevá­gyat. S mindez a mozgalom­ban, a békét védelmező mil­liók mozgalmá­ban összponto­sul. Annak idején, amikor gom­bamód elszaporodtak nálunk a különböző bizottságok, s társa­dalmunk a túlszervezettség ál­lapotában volt, még a nagyobb lakóházakban is szerveztünk bé kebizottságokat. Műkő désük, — bár hivatásuk nemes lett volna —, inkább formális volt. Havonta, vagy kéthavimként kisgyűlést rendeztek, tiltakozó táviratokat küldözgettek külön­böző hivatalokba, azzal a kí­vánsággal, hogy azokat továb­bítsák a háború kirobbantásán mesterkedő nyugati hatalmak nálunk székelő követségeire. Már maga a forma is sikerte­lenséget sejtetett, s nem is tö­rődött. ázzál talán senki, hogy mi történik azokkal 'a . távira­tokkal, vagy gyorsírásból áttett, meglehetősen sok szólamot tar­talmazó felszólalásokkal. Véletlenül sem jelentik a fen­tiek azt, hogy nem voltak a bi­zottságok munkájában pozitív vonások. Voltak, és vannak, mert a béke gondolatát fejezték ki. Az más kérdés, hogy nem a gondolat tartalmának meg­felelően, s nem olyan színvo­nalon, amilyen színvonalon óhajtották az emberek a békés életet. Ma azonban érthetetlen okokból, még csak ilyen me­chanikusán működő bizottsá­gaink is alig vannak. S mivel nincsenek, 'vagy csak elvétve találkozunk velük, nem., vagy csak ritkán beszélünk róluk. Pedig a világon csak fegyvernyugvás van, s ko- rántsincs teljes béke. Szük­ségességüket tehát a kor írja elő, az a tény, hogy igenis, meg kell védeni a békéi, meg kell óvni a világot a háború­tól. A diplomaták, különösen a szovjet diplomáciai képvi­selői, novemberben is megtet­ték a magukét. Megvédtek a világ korábbi állapotát, elkerül­tük a nagyon éles konfliktust, amelyik, ha nem kezelik meg­felelő tapintattal, s figyelem­mel, könnyen egy új háborúhoz vezethetett volna. Az emberek is felemelték til­takozó szavukat a háború el­len, s a helyzet alakulása te­kintetében ez is sokat nyomott a latban, hozzájárult ahhoz, hogy a másik fél esetében a józan ész politikája kerekedéit felül. Gyakran azonban olyan érzése támadt az embernek, hogy a tiltakozás, a béke óha­jának kifejezése spontán mó­don nyilvánult meg. Ez önma­gában véve nem lenne baj, az ember érzéseit nehéz irányítani, s vágyait is. Az azonban egy percig sem lehet kérdéses, hogy szükséges valamilyen fórumon, valamilyen formában össze­fogni, szinte egybetömörítent a százezrek és milliók hangját. Lehet azt aztán bélcebizott- ságnak, vagy másnak is nevez­ni. A formai szempont majd­nem lényegtelen, a tartalom a fontosabb. Mert nem másról, hanem holnapjainkról, az em­beriség jövőjéről, a békéről van szó. SZOLNOKI ISTVÁN FAZEKAS LAJOS: HŐSÖK PORONDJA Az artista, a gyűrűkön lebeg gyönyörűen és vakmerőn, vízszintesen függ, s állöki magát — új gyűrűkre — a levegőn, a halálon, a zuhanás felett; — mennyi erő és ügyesség! Az Ember majd elhagyja csillagát, — egy lendület ide az ég, — s megkapaszkodik a csillagokon, hisz szállni tud, karja erős. Hősök porondja ég, föld és korom, az artista, az ember — hős, * ki száll halál és zuhanás felett, míg ittlenn csönd-háló feszül. — visszafojtom a lélegzetemet, s a földre lép — sértetlenül....! ♦

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom