Tolna Megyei Népújság, 1963. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1963-01-27 / 22. szám

Ákos bácsi Ákos eredetileg Gábor barátja volt. A hivatalban kerültek egy­más mellé. Nemcsak azért, mert szomszédosak voltak az íróaszta­laik, hanem a kölcsönös rokon- szenv, az érdeklődési kör azonos­sága és nézeteik hasonlósága egy­aránt szoros baráti szálakat szőtt kettőjük között. Gábor lakására is meghívta barátját. Ákos fehér szekfücsokqrral ke­zében lépett be a kapun. Tomiká­nak tábla csokoládét hozott. A vacsora kellemes hangulatban telt el. Ákos szellemes társalgó­nak bizonyult- Éva, Gábor fele­sége is rokonszenvesnek találta. Tomika, miközben - vacsora után a térdén lovagolt, és az ajándék- bakapott csokoládét majszolta, egyenesen el volt tőle ragadtatva. Az agglegény Ákosnak is jól esett a családi környezet, s ez-' után gyakrabban tette tiszteletét. Éva egy idő után több apró hibát fedezett fel Gáborban. Sab­lonosán gondolkodik. Nincs benne probléma, emberi mélység, csa­ládjához is felszínesen jó. Ákos­ban több a fantázia. Sokoldalúan látja a dolgokat. A férfi és a nő kapcsolatát is. Olvasottabb, mint férje, kétségtelenül. Gábor gyakran fáradt és ide­ges. Sajnálja, de Gábor gyenge­ségén múlik, hogy olyan nehezen viseli a terheket. Ákos mindig pihent és erőtől duzzadó. Hét éve házasok. Gábor meg­szokottá vált. Előre meg tudja mondani gondolatait, ismeri a mozdulatát. Soha semmi váratlan esemény ,ami felfrissítené a há­zasság fülledt hangulatát. Színe­sen szép az élet, úgy, ha van benne újszerű, izgató varázs. Milyen jól eljátszik Tomika és Ákos! Ha apja volna, se lehetne különb. Tomikának a példaképe Ákos bácsi lett. Délelőttönként, mikor Az alábbit tréfának szántam: lélekzetvételnyi balesetemről. De a tréfálkozás mögött a gyakorlati életben való botorkálásaim jel­képe ez, s nemcsak az enyém. Néha a legegyszerűbb dolgokból is megbukunk. Tanulság? A tanulság mindenkinek a maga dolga. Tehát én, megrögzött városi ember csak ezt a nógy tojást látom; az egyszerű feladat: for­ralni kell őket vízben, hogy a fehérje, sárgája megkeményed­jék, aztán majd mindegyik tojást negyedébe vágni a vacsoratál­hoz. Az emberiség. előtt úgyszól­ván nincs lehetetlen. De az ügyetlenségnek nincs határa, én pedig az ügyetlenekhez tartozom. Vagyis előbb lábast kell keresni: Ez a lábas talán jó lesz. Talán? Most döntenem kell, aluminium, vagy zománcos •— a felelősség pólyának mázsája kezd rámnehe­zedni. Azt hallót iám, legjobb to­jást főzni... de melyikben? Any- nyi kalandom volt már szép nők'; kel, irodalmi remekkel, fasisz­tákkal, hódító zenékkel — most itt ez a lábas... Hideg vízben kell-e feltennem, vagy forróban? A tojásokat lepje el természete­sen a víz. Maughamnál olvastam: sót kell tenni a vízbe, nehogy a tojások megrepedjenek. Éljen az irodalom. Körmömet egy kicsit megpör­költe a gyufa, mikor a tüzet meggyújtottam. Pfff... a gaz fúj egyet, óriási vörös láng, aztán elalszik. A konyha, úgy látszik idegennek tart, pedig az én bér­leményemhez tartozik, az én konyhám. Gázszag van. Aztán: az életben minden meg­oldódik egyszer. Szabályos lábas, szabályos gázláng, szabályos víz, benne a tojások és só, ahogy Maugham írta. Éljen! Nincs más hátra, mint kivárni a tíz (?...) percet, míg a tojások megkemé­nyednek. Kimehetnék a konyhá­ból, nyertem az életből tíz per­cet, ezalatt a technikai civilizáció tojást főz nekem, már tudniillik a IáhriS és a gázláng. De: nem tud^m ’ i a szememet a lo­bogó vízről. mamájával kettesben maradtak otthon, javasolta, hogy Ákos bá­csit játsszanak. Éva ilyenkor nyakkendőt kötött a fiának, fe­jére tette apja kalapját, és eígyö. hyörködött Ákost utánzó mozdu­latain. Milyen pöttöm, és máris kész színész. Egy nap elmondja százszor is: — Ákos bácsi va­gyok — S ez Évának, maga se tudja miért, jólesik. Tomika édes, pufitos, kék szemű, szőke hajú kisfiú. Jó­szándékú is, csak éppen imposz- tor. A legtisztább ruháját is be­koszolja röpke tíz-tizenöt perc alatt. Ha anyukája megszidja, még neki áll feljebb. Ö az Ákos bácsi, hogy merészelik bántani, neki mindent szabad. Amikor be­törte a könyvszekrény üvegabla­kát, a vitrinben néhány kínai porcelánt, széttépte az aoa leg­kedvesebb reprodukciós albumát, ollóval beleszabdalt anya nylon- harisnyájába, magára rántotta a függönyt, és főképpen, amikor három éves kora ellenére nem volt hajlandó mindenkor szem előtt tartani a szobatisztaság kö­vetelményeit, és ezért dorgálás­ban részesült, ugyanezzel véde­kezett. Az Ákos névhez így lassan némi kellemetlen mellékíz is ta­padt Gábor észrevette, hogy otthon a légkörben varrni megváltozott. Eleinte bosszankodott, és tett né­hány rosszkedvű megjegyzést. Ezek Évánál ingerültséget vál­tottak ki, és kész volt a vesze­kedés. Gábor rájött, hogy ezzel a mód­szerrel semmire se megy. Elhatá­rozta, hogy visszahódítja fele­ségét. Munkaidő után. útban hazafelé megivott egv feketét. Felfrissítette a koffein, és a lakás aitaján pihenten lépett be. Fel­tűnt neki, hogy az otthona mi­Ekkor valami roppan. A tár­gyak zaja olyan különös lefordít­hatatlan beszéd! A tojások össze­koccannak. Az anyatyuk féltése rohant talán be a konyhába, óvni ivadékait a forró víztől. Még egy roppanás! A tojások belsejé­ben valami történt. Ez is titok legalábbis nekem. Ijedten látom: fehérje és sárgája fellázadt a mészhéj börtöne ellen, vulkán tör ki, a lábast habos tajték bo­rítja, tojásláva ömlik, fehér hab, sárga málladék, vulgárisán, mint­ha a tojások helyén rántotta úsz­na a lábasban, mindinkább növe­kedve. Talán rosszul választottam a lábast? A felelősségérzet most már leránt hínárjába, elvesztem. Hogyan lehetne a repedéseken visszadugni ezt az illegális rán- tottát, ezt az elvizeződött fehér- sárga masszát, miért is nincs egy macskám, hogy pecsenyének ad­jam át neki a néhai tojások ki­forrt belsejét? Gázlángot gyor­san elzárni, igen, de azután? A mű tönkrement, a tyúké és az enyém, a közös mű. Bélyeg a homlokomon: selejtgyártó. Döbbenten nyúlok a lábas után megharap a fülével, veszettül forró, ezt elfelejtettem, ámula­tomban. Maugham: én beletettem a sót a vízbe! A világ forog ve­lem: hová kell önteni ezt a tojás­lét, ezt a buta sűrűséget, a sze­méttartóba, a vízvezetékbe? Most már a konyha is bosszút áll, a tányérok kinevetnek, rajtam ka­cag a gáztűzhely, ujjal mutat rám a seprűnyél. Az igazi férfi nem adja meg magát! Újabb lábas, újabb fej- '"rás — no most zománcosba. M-urhom: beleteszem a vízbe a 6ÚU A gyufa nehezen gyullad, vi­iyen rendes, csinos a felesége, szépen is öltözik, és gondosan ápolja Tomikát. Többször hozott haza hóvirágot, ezt már évek óta nem tette. Figyelmesen meghall­gatta Éva problémáit. A gyereket hetenként kétszer elvitte sétálni, hogy felesége is kipihenhesse ma­gát, olvasson, vagy meglátogat­hassa egy barátnőjét. Minden reg­gel borotválkozott. Törődött az­zal, hogy az ing nyaka és a nadrág vasalt legyen. Újra kezdte a évek óta abbahagyott olvasást. Éva névnapján, nézegetve az ajándékba kapott karperecét be­vallotta magának, hogy megint tetszik neki Gábor. Megfiatalo­dott, csinosabb lett. Már nem is mogorva, inkább szórakoztató Kedves, figyelmes, és... és... mé­giscsak hozzá tartozik. Ákos pe­dig össze-vissza beszél. A festé­szetben is hol ez az irányzat tetszik neki, hol az. Műveltségét az utoljára olvasott könyvből veszi. Udvariassága, modora mes­tericélt. Ákos a szombat esti kártya­partikon most már hiába kereste Éva tekintetét. Az Ákos-korszakot végérvénye­sen mégis Tomika betegsége zárta le. A magas láz miatt nem tudott aludni, s apja karjaiban hintázta fél éjszakán. A kisfiú egyre csak Ákost kereste. Más­napra jobban lett, és Éva meg­kérte, hogy ne említse többé Ákos bácsi nevét. — Miért? — csodálkozott To­mika. — Mert Ákos bácsi egy nagy szamár — hangzott a dühös fe­lelet. — Te is! — sértődött meg a kis Tamás, képeskönyvet kért, s azzal elhallgatott. Ákos bácsiról többet nem be­szélt Bakács Tibor zes kézzel, ó olvasó, nehogy meg­fogd a gyújtó foszforos fejét! Indulok az éléskamrába újabb tojásokért. Lassan, lábujjhegyen, óvatosan”, lélegzetvisszafojtva közben mindenre fülelve, közöm­bösnek mutatott arckifejezéssel: meg ne sejtsék a tojások, hogy meg akarom főzni őket! Óvato­san, lágyan, ar,'>i sz£','1ség',el te­szem őket a vízbe, álmodjanak szépeket. Mi lesz, nem tudom. A végzet kezében vagyunk, ó tojások. Bodó Béla TÉNAGY SÁNDOR: Vasárnapi idill Fehér kis ház. Barátságos szőlőlugas alatt tálalva vár az asztal és szerény ebéd fogad, kövérkés asszonyom fehér- kötényesen szalad elém, napsugaras mosollyal és letéve én kaszám-kapám, parasztos hallgatással elgyönyörködöm a tclthúsú, virgonckedvű gyerkőcökön, s eszembe jut a halhatatlanság: talán ez is egyik módja az örökéletnek. Ó, vasárnapi boldog békesség! éleszted bennem a megnyugvás vágyát: hiába: engem tüzel a mindenség hiánya, s a mindent-látnikívánás bennem sajog s te ezt, fehér kis ház. meg nem gyógyíthatod! PÁLYI LÁSZLÓ Öt szirmú virág öt szárnyú lepke, Kedvesem, a kezed — könnyű, fehérke pillangó. Öt szirmú virág, Kedvesem, a kezed — gyöngyház-fényű kis csillanó szép ékszer rajta körmöd harmatcseppje s tenyeredben a vonalak, — mint irányjelző kis nyilak — mutatják életem célját, utamat, hogy lepke-kezed homlokomra szálljon és a virág-szép szerelem bontsa ki szirmát örökre szívünkben, ha találkozunk, Kedvesem... CBLI KATALIN: Alkonyat Fénylő partokat, öblöket alkot, csónakok úsznak izzó habjain és vérvörös tengerein. Hondákat terel, port gomolyítva, nyugszik az élet, csendessé csituló hangokat őriz a táj. Tornyok csúcsairól a Nap égve hullik a mélybe, s szomjazván sugarát, issza a járda a fényt. Estté nő fel az árny, de a lombok és a virágok tündöklő szigetek, réteken és hegyeken. Lassan jő el az éj, fiityörészve lépnek az égre csillagként a tejút éjjeli vándorai. BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS: Havihegyi ház Ügy állt az üdvözölt láng a kis gangon, az olaszos piszkos házban: az ének ezüst madárként csengett a téli égbe és az elmenők megboiránkozva nézték, hogy mit művel itt ebéd idején vasárnap, ilyen városvégi ház kopott udvarán? Ám a perzseléses szagban a színes rongyok, pelenkák között én Júlia arcát láttam, s a dalban, amely fzzott, 1 remegett a pécsi ucca dermedt üveg-csöndjén a szerelem szólt, bizony, emberek, az egyetlen, az igaz és örök, s a fiú, aki fekete kutyával egy oszlop mellett hallgatta dalát Romeo volt: a veronai hős, én láttam halvány arcán és szemén. És sírtam, akár Shakespeare remekén. A nemzet egyszerű napszámosa Voltaképp sohasem volt több Vas Gereben, s talán nem is akart több lenni, csak a nemzet egysze­rű napszámosa, aki szelíd hu­morral idézte azt az időt, amely számunkra már régmúlt, de neki csak az előző nemzedéket jelen­tette, a reformkort, amelynek hő­sei mérhetetlenül nagyra nőttek szemében. Pedig jól tudta, hogy a reformkor emberei is épp oly esendők voltak, mint bármely más koré, s nemesség, tettrekész- ség sem lakozott több bennük. De a 48 utáni esztendők keserűsége arra tanítá, hogy példát kell mu­latni a porig sújtott magyarság­nak, s immár nem a honfoglalás, az előidők hősei voltak az esz­ményképek, hanem az elérhető múlt emberei, akikre még az unokáknak is emlékezniük kel­lett. Vas Gerebenre ez a szerep há­rult, s ezt be is töltötte dereka­san, hisz nemzedékek nőttek fel könyvein, erőt, s hitet merítve a bizonytalan jövendőhöz. Még öt­ven évvel ezelőtt is alig akadt fa­lusi kúria, ahol ilyen hideg téli estéken a háziúr ne Vas Gereben könyveivel mulatta volna magát, veres bor mellett ábrándozva a nagy idők nagy embereiről, a nemzet napszámosairól, akik a Nemzeti Színház falait rakták, vagy a pörös at­rol, ant'-zn* kedélyes törtán-'e f"bb mint fi századig az egyik legolvasottabb könyv volt. Nem is beszélve egyik legszebb írásáról, amely a magyar próza örök értékei közé számít, s amely arról tudósít, mi­ként lett színész Megyeri. Legyünk igazságosak: a derék Vas Gereben emlékére nehéz fel­hőt borít, hogy Arany Jánost, aki A nép barátja nevű újságnál szerkesztőtársa volt, minden ere­jével igyekezett megrövidíteni, s amit dédapáink nem is felejtettek el neki, de mindent megbocsátott kedélyes, adomázó stílusa, amely­ből következett, hogy a múlt szá­zad második felében Jókain kívül voltaképp nem is volt versenytár­sa. Mert van egy sajátosan ma­gyar stílus, az elbeszélésnek egy csevegő gondtalan formája, mely közelebb áll a szóbeli közléshez, mint az írásbeliséghez. Eötvös, s ezt már kortársai is észrevették, örökkön tanítani akart, Kemény elmerült a lélek örvényeiben, de Vas Gereben valami olyasmit va­lósított meg, ami a magyar lélek mélyéről fakadt, s ami igazi mű­vészetté Jókainál, és főleg Mik- száthnál vált. Tudott elbeszélni a szónak eredeti és igazi értelme ben, s ezért van úgy, hogy köny­veiket ohmsva mintha hangjukat is hallanák. Ez az elbeszélés nem irodalmi példák után indul, beéri r-’-ét iv.-uicíéjával, s arra sincs '•“rhoot/ Jeon?" pon­tot, szabályos-e, csak elmondani akar egy derűs ^történetet, amelr mindig jól végződik, a hallgatói nagy megelégedésére, s az" sert zavarja, ha a történet folyamát újabb és újabb adomák szakíijál meg az elbeszélés egységét. A ré giek ezt szerették benne, ezt t tempósságot, amelyben az elbe szélés bája szinte auditív élmény nyé változott. A régi udvarházai magányos lakói esténként Va Gerebennel társallcodtak a birs almcszagú szobában, bor, a jó szelelö pipa, és a vígan lobogj tű; mellett. Ebben ran varázsa is. Egy fii csit elavult már, mondatai nen peregnek olyan jól, mint szá- évnek előtte, a sok kitérő is meg­zavarja az embert, de azért mégi: csak nagy dolog az, amikor a re formkor éveiben idelátogató an goi Bowring szájából azt hallhat­juk, hogy itt voltaképp minder jobban megy, mint a messze A! bion ban. Világirodalmi mércével nen mérhető, de vannak írók, akii nélkül egy nemzet irodalma sze gényebb lenne. Vas * Gereben i: ilyen volt, aki itt született a me­gyében, Für-eden, s kereken 91 evvel e-elött halt meg. Bár enjrt kevesebbet olvassuk, de mé-’is jt tudni, hogy volt eny ilyen kedé­lyes, tiszta szavú írónk, akinek az is érdeme, hogy Jókai útját elő­segítette. Cs. L.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom