Tolna Megyei Népújság, 1962. szeptember (12. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-30 / 229. szám
5 A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG . Jn ODALMI MELLÉKLETE A Tábornok JEGYZET— B uta tréfa volt, valami keserű szájíz mindig marad utána, s az is csak részben menti, hogy a Tábornok hosszú évéken át valósággal pokollá tette életünket. Öles termetű óriás volt, akinek porosz junker-ősei nyilván Nagy Frigyes seregében parancsnokoltak, s azt. is tőlük örökölte, hogy csak vezényszavakban tudott érintkezni a világgal. A falunkban volt kisebb birtoka, melyet a 30-as években vásárolt, s amikor néhány évvel később nyugalomba vonult, ez lett állandó lakása is. A kis birtokhoz képest nagy cselédséget tartott, s egész házanépe, hekti- kás feleségével együtt, katonás rendben élt. Hajnaltól késő éjszakáig lehetett hallani iszonyatos hangját, mely tűlharsogta a déli harangszót és az égzengést. Mindenki rettegett a Tábornoktól, cselédei néha bérüket is veszni hagyták s évközben megszöktek tőle, a faluban pedig mindenki tudta, amit ugyan később nem lehetett bebizonyítani, hogy több embert ő vitetett el a csendőrökkel. Még 45 tavaszán is ott élt házában, leeresztett zsaluk mögül figyelte a tempósan dolgozó, higgadt földosztó bizottsági tagokat, s a határba induló szekereket. Az emberek néha komoran a házra pillantottak, melynek falai között az elcsendesült Tábornok élt, aztán szótlanul tették dolgukat tovább. Soha nem tudtam megérteni türelmüket; az lettsvolna a természetes, ha rágyújtják a házat, vagy berontanak hozzá és lapátokkal agyonverik. De a Tábornok a tekintetekből kisugárzó vádat sem bírta ki, amely áthatolt a vastag falakon és az örökké leeresztett zsalukon. Egy reggelre eltűnt, csak felesége és egy öreg cselédasszony maradt a házban. S a Tábornok története itt be is fejeződhetnék, az már alig érdemes a feljegyzésre, hogy házából nem sokkal később üdülő lett, gazdátlanná vált földjét pedig beolvasztották a szomszédos állami gazdaságba. De hiába múlt el másfél évtized, környékünkön senki nem felejtette el a Tábornokot. Néha hírhozók jöttek messze vidékekről, akik a Tábornokról is tudtak egyet s mást, s a falubeliek némi elégtétellel hallották, hogy a Tábornokot a tisza- löki duzzasztógát építésénél látták, aztán meg azt beszélték, hogy éjjeliőr lett a füredi hajógyárban. Az ötvenes években sokat vándorolt, az ország legkülönbözőbb vidékein tűnt fel, s a falú elégedetten bólogatott. Legutóbb ismét szóba került; egy öreg magyar két pohár bor között mesélte, hogy az egyik fővárosi szállodában portás. S a Tábornok hirtelen megjelent emlékezetemben, a szállodai portások ismert uniformisában, aranyzsinóros sipkában. Valószínűleg nyomon lehetne követni, hogy a megalázott zsellérősök lappangó bánata . hogyan követelt bennem elégtételt, valami szűkös és sovány megtorlást a félelemért és erőszakosságért, s azért a nyomasztó emlékért is, amit a Tábornok létezése jelentett számunkra. Mert elmentem a szállóba, látni akartam a Tábornokot, aki kastélynak is beillő R-i házából került ki szállodai alkalmazottnak. Azonnal megismertem, ő volt az, ott állt a portások rés:-éré elkerített ketrecben, fején aranyzsinóros sipkával. Megfogyott, meg is öregedéit. Korábban rezes acra földszínűvé változott. Elszántan beléptem az előcsarnokba s egyenesen hozzáfordultam. — Kérem, egy francia úr érkezését jelezték nekem. Bizonyos Jean Baptiste Poquelin. — Megálltam, nagyot nyeltem. Féltem, hogy észreveszi a tréfát, hisz Moliere családi nevét mondtam neki. De nem ismerhette a nevet, apró szeme közömbösen tekintett rám. — Jean Baptiste Poquelin, — folytattam felbátorodva. — Kérem, nézze meg a vendégkönyvben. Lötyögött rajta a sötét portásruha. Fáradtan lapozni kezdett a könyvben, sokáig keresgélt, aztán rámnézett. — Nem érkezett hozzánk ilyen nevű úr. — Jó, — feleltem közömbösen — majd visszajövök. Rendkívül fontos, hogy Poquelin úrral találkozzam. A Tábornok nem ismert meg, s másnap könnyebb szívvel léptem a szálló halijába. Harmadnap már messziről intett: — Még mindig nem jött meg a vendége. — Mosolygott, s ahogy széles, löttyedt arcán szétfutottak a ráncok, olyan volt, mint egy absztrakt festmény. Most már bosszantott, hogy a tréfa nem sikerült. Mert ez a tréfa már bosszú volt, jóvátétel, amit egy falu néma biztatására vállaltam magamra. Azt akartam, hogy rájöjjön erre az áprilisjáratásra, hogy felismerjen, s tehetetlenül toporzé- koljon a szűk portásfülke ketrecében. Csak két nap múlva mentem be ismét a szállodába. — Ö, ön keresi azt a francia urat, — fogadott mosolyogva. — Nem érkezett meg, még mindig nem érkezett meg — és széttárta karját. Egészen közel hajoltam hozzá. — Egyáltalán tudja maga, hogy kit keresek? — Valami franciát, — mondta rekedten. — Nem valami franciát, hanem Jean Baptiste Poqueiin urat. Különben pedig nem a véleményére vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy megérkezett-e? Elvesztette begyakorolt portás-türelmét, s határozott szavai mögött sejteni lehetett a régi Tábornokot. — De kérem, mondtam, hogy nem érkezett meg! Most már fölényes és magabiztos voltam. — Ez nem válasz, érti? — s olyan közel hajoltam hozzá, hogy centiméterejt választották el arcunkat. — Maga nem szívességet tesz nekem, mert az a kötelessége, hogy pontos felvilágosítást adjon. Pontosan úgy beszél, mintha véletlenül került volna ide. Mintha valamikor, mondjuk, tábornok lett volna. Egy pillanatra talán az egyensúlyát is elvesztette. Sunyi szeme tágranyílt. s két kezével a pultba kapaszkodott. Majdnem mosolyogtam. Nem tudom, szégyenleni kell-e az ilyen örömöt: a Tábornok ebben a pillanatban felismert. Hamuszín arcán néhány hajszálér megvilágosodott, előbb fehér volt, majd rózsaszín, később vöröses. Öreg volt már és nagyon fáradtnak látszott. Talán ezért is kapaszkodott a fülkét körülfutó pult szélébe, mint aki attól fél, hogy a földre roskad. Még néhány pillanatig abban reménykedett, hogy tévedett, valami türelmetlen idegen áll előtte, aki buta kedélyeskedésből mondta ezt a húsába vágó hasonlatot, de ez az ábránd is szétfoszlott. Ügy tűnik, mosolyogtam is, amint kicsit félrebillentett fejjel felnéztem rá és végigmértem. Lehunyta szemét, mintha így akarna erőt gyűjteni. — Igaza van, uram — mondta és nehezen lélegzett. — Bocsásson meg. — Ezzel elővette a vastag vendégkönyvet s lassan, figyelmesen végiglapozta. — Kit méltóztatott keresni? Jean Baptiste Poquelin urat. Nem kérem, ilyen nevű úr nem szállt meg nálunk. járási pártbizottságon örömmel mondták el, hogy a küldöttválasztó taggyűléseken még talán az eddigieket is felülmúló lelkesedést lehetett tapasztalni. Mindenütt a tenniakarás, a nyílt, őszinte, elvtársias légkör uralkodott. Az a politika, amely pártunk munkájának egészét jellemzi, itt a községek életére lebontva érvényesült, úgy, hogy a nagy egész megértése sem sikkadt el a részletekben, de ugyanakkor az országos politika tükrében minden község mérlegre tette saját életét. Egyetlen szépséghibát azonban említettek, s most arról lesz szó. A K.-i pártszervezet tagjai is ünneplőbe öltöztek a jelentős esemény tiszteletére. Mellettük a székeken helyet foglaltak azok a pártonkívüliek, akik politikai helytállásukkal, szakértelmükkel, emberi magatartásukkal, példamutató munkájukkal kiérdemelték, hogy részt vegyenek a taggyűlés munkájában, ahol mérlegre teszik az elmúlt időszak tevékenységét, s megszabják a jövő tennivalóit. Sok ember készült felszólalni, párton kívüli és párttag, egyaránt, hogy észrevételeivel, javaslataival t ovább javítani, még szebb eredményeket elérni segítsen. De sajnos a továbbiak megakadályozták, hogy a szándék maradéktalan valósággá legyen. A taggyűlés elnöke, a szokásos megnyitó szavak után a következőket mondta: „Tekintettel arra, hogy pártonkívüliek is vannak jelen, javaslom, hogy a vitában ne foglalkozzunk a párt belső ügyeivel.” Mondanom sem kell, ez a felhívás nem segített az alkotó, a nyílt légkör kibontakoztatásában. A taggyűlés olyan' kérdést tárgyalt, amely az egész község ügye. Felmérte azt a munkát, amelyet a pártszervezet vezetésével, irányításával a termelőszövetkezet, a tanács, az iskola — és sorolhatnám tovább a különböző szerveket, intézményeket, — végzett. Tehát amely az egész község munkája volt, amelyben az irányító szerepet töltötte be a pártszervezet, de valamennyien végezték, az egész közösség, amit ez a falu jelent. Ebben születtek eredmények, amelyek kétségtelenül elsősorban a helyes terveknek, a jó irányításnak köszönhetők, de az eredményekben benne van minden becsületes, szorgalmai ember fáradságos alkotó tevékenysége. Ha valahol hibát követtek el, az a hiba az egész községet károsítja, és minden rendes embernek fáj. Most, amikor a felmérésre kerül sor, könnyebb lesz az előrelépés, ha nem csak egy kis közösség beszéli meg a tapasztalatokat, vonja le a szükséges következtetéseket, hanem a nagy közösség legjobbjai, a párttagok mellett a legkiválóbb pártonkívüliek is részt vesznek abban. Ez is kifejezője a bizalomnak, amelyet táplálunk a szocializmus minden híve iránt, ez is kifejezője annak az öszszefogásnak, amely a párt irányításával a szocialista építés gyorsítására testet ölt. S a jövő, a következő hónapok és évek, mindannyiunk évei lesznek. Ha tanácsaival, munkájával ebben segítségül kínálkozik bárki, akinek a szocializmus iránti hűsége, becsületessége szorgalma nem kétséges, úgy a legteljesebb bizalommal kell megszorítani a segítséget kínáló kezet. A mi pártunk a munkásosztály pártja, de mindinkább az egész nép pártjává válik, mert az egész nép bizalmát élvezi, az egész nép többsége támogatja, irányítását elfogadja. A mi pártunk a társadalom vezető ereje. Erre alkalmassá teszi az elmélet, amelynek hordozója és megvalósítója és a többi között alkalmassá teszi az, hogy soha nem szakad el a tömegektől, vezeti, irányítja, lelkesíti, tanítja a tömegeket, de mindig tanul is tőlük. Nem bezárkózott, szűk csoport, amely a maga keretei között éli életét, amely úgy határoz, úgy ad programot, hogy közben nem kér senkitől véleményt, hogy közben nem támaszkodik a széles párton kívüli tömegekre; ellenkezőleg, a tömegek közt él, a tömegek alkotó közreműködésével vezeti a harcot a szocializmus felépítéséért. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egy pártszervezetnek nincsenek „belső” ügyei. Vannak. Noha az ezekben való döntéskor sem kell mereven elzárkózni a falu közvéleményének ítéletétől, ezekben a kérdésekben a pártszervezet dönt és nem bocsátja a széles nyilvánosság elé megvitatásra. De most nem ilyen jellegű belső ügyekről van szó, hanem arról, hogy nagyon helyes, nagyon egészséges ha az egész község életére kiható kérdések tanulmányozásába, megtárgyalásába és a döntések meghozatalába bevonják a község legjobb pár- tonkívülieit, azokat, akik a legszorosabban zárkóznak fel a párt mögé. Hiszen belőlük fogja majd szélesíteni sorait a pártszervezet. Ezek a taggyűlések a pártonkívüliek nagy nevelő iskoláivá lehetnek, amelyek segítenek kommunistává válásukban. Hogy ma a bizalom légkörének kiteljesedéséről beszélhetünk, annak két oka van. A párt bízik azokban, akik nem szegülnek szembe építőmunkánkkal, segíteni hívja őket ebben a nagy munkában. De ugyanakkor pártunk helyes politikájával- rászolgált a tömegek támogatására. A párt és egy pártszervezet nem öncél, hanem eszköz a munkásosztály, az egész dolgozó nép kezében a szocializmus, a kommunizmus felépítésére, az emberiség szép álmainak megvalósítására. És minden pártszervezet akkor tud hasznos eszközzé válni, ha a bizalomra bizalommal felel, ha következetes a helyes célkitűzések megvalósításában és következetes a. téves nézetek elleni harcban. LETENYEI GYÖRGY KÓPIÁS SÁNDOR: Csányi László Egy idegenforgalmi mestermíí margójára SOKÁN KIHULLANAK,.. Az elmélkedés olajfái alatt kezdem felfogni a pillanat érteimét s a kiszámíthatatlan idő-egységek arányait. A tudás melegágyi, kicsi palántái nehezen gyökereznek belénk; nehéz virágba szökkenteni a meglepő, sose-volt fogalmakat. Közülünk sokan kihullanak a gondok rostáján, s szürke perként gomolyognak holnap a percek patái alatt. De akinek lelkét meggyűrfizte e kor, az madárként fölfele száll, s szárnyai alá gyűjti az ömgeseregiő csillagokat. Az üdülést rendszerint kétféleképp szokták elképzelni és gyakorolni az üdülők. A hazai táj, a Balaton vagy a Mátra csak arra jó, hogy két heti teljes semmittevésben éljenek, amihez a „ki- kapcsolódás” téves fogalmát kapcsolják, bár a kettő távolról sem ugyanaz. Más a helyzet a külföldi társasutazásokkal, ahol a ki- centizett napok és órák szinte pa- rancsolóan írják elő a zsúfolt program végighajszolását, amikor mindenre kell időt keríteni, de ez az értelmetlen száguldás legtöbbször nélkülözi a megismerés, a beleélés élményét. Illyés Gyula és Reismann János szép könyve, a Balaton, eredetileg külföldieknek készült, de a Corvina — nagyon helyesen — jónak látta magyarul is kiadni, hisz sok magyar ember számára a hazai táj kevésbé ismert, mint az Elba partja, a Balti tenger, vagy nem egy nagyváros kőrengetege. A Balaton partján üdülők rendszerint sóvárogva gondolnak szerencsésebb kortársaikra, akiknek a Balti tenger élvezhetetlenül hideg vize jutott, egyszerűen azért, mert nem, vagy csak alig ismerik azt, ami a mienk, s amiről unalomig ismételjük, hogy mit tudnának vele csinálni például a svájciak. Persze az is baj, hogy a hazai idegenforgalmi füzetek fanyelve, a látnivalók pontokba szedett listáival csak unalmai áraszt. Illyés költői lapjai a Balatonról valami egészen mást adnak, a táj levegőjét érzékeltetik, azt mondják el, mennyi életöröm, derű, lelket nemesítő szépség rejlik ebben a hasonlíthatatlan tájban. A könyv idegenforgalmi — s most már hazai — célokat is szolgál, s Reismann János 126 művészi fényképével joggal nevezhetjük idegenforgalmi mesterműnek. A könyv egyben példának is jó: a gyatra idegenforgalmi füzetecskék helyett ilyen könyvekkel kellene bevezetni a külföldi és hazai turistákat, üdülőket a magyar tájba. Ez a könyv a kitűnő költőhöz és a társául szegődött fotóművészhez épp úgy méltó, mint a tájhoz, amelynek hiteles tolmácsa. (es)
